Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

A kis kabin levegője lassan felmelegedett, de ő már nem tudott újra elaludni: félig ülve maradt a takaró alatt. Karórájának világító számlapjára pillantott — a fedélzeti idő szerint három óra volt. “Megint csak három órát aludtam” — dühöngött. Még mindig fázott. Sokáig tartott az értekezlet, éjfél körül széledtek szét. Mennyi haszontalan fecsegés — gondolta. Most ebben a sötétben mit nem adott volna, ha már újra a bázison lehetne, ha elfelejthetné ezt az átkozott Regis-III-at, élettelen gépek által kiötlött szörnyűséges holt világával együtt. A stratégák többsége a felszállást tanácsolta, csak a főmérnök és a főfizikus állt kezdettől fogva Horpach pártján, szerettek volna maradni, amíg csak lehet.

Egy a százezerhez, de talán még ennyi sem volt a valószínűsége annak, hogy Regnart és három eltűnt emberét életben találják. Ha előzőleg nem pusztultak is el, csak az menthette volna meg őket az atompokoltól, ha a harc színhelyétől nagyon messze voltak. Rohán sokért nem adta volna, ha tudja, vajon csak miattuk nem indult el az asztrogátor — vagy más okok is közrejátszottak. Mert ami itt valójában megtörtént, egész másképp hangzana a jelentés száraz szavaival, a bázis nyugodt fényében, ahol be kellene vallani, hogy az indulás óta elveszett a gépek fele, a fő fegyver, a Ciklopsz is, az antianyagvetővel együtt, amely mostantól kezdve minden itt leszálló hajó számára külön veszélyt fog jelenteni; hogy hat emberáldozat is van, ráadásul a legénység fele kórházi ápolásra szorul, és talán soha többé nem repülhet. S miután az embereket, gépeket és legjobb berendezésüket elvesztették, megszöktek — mert mi más lenne most a visszatérés, ha nem közönséges szökés — a csöpp kristályok elől, amelyek egy kis, sivatagos bolygó szülöttei, a földi tudomány által oly régen túlszárnyalt lantbeli civilizáció élettelen maradványai! De olyan ember lenne-e Horpach, aki ilyen megfontolásokból kiindulva dönt? Talán maga sem tudja, miért nem indul még? Vár valamire? De mire?

Nos, igen — a biológusok szerint van esély arra, hogy saját fegyverükkel győzzük le a műrovarokat. Ha fajuk fejlődés eredménye — okoskodtak —, irányítani lehet további evolúciójukat. Jelentős mennyiségű fogoly példányon mutációkat kell létrehozni, meghatározott jellegű, örökölhető változásokat, amelyek szaporodásuk folyamán átmennek a következő nemzedékre, és elsorvasztják ezt az egész kristályos fajt. Ennek a változásnak igen bonyolultnak kell lennie, amely átmenetileg még előnyöket is biztosíthat, de ugyanakkor el kell érnie, hogy az új fajnak vagy változatnak Achilles-sarka: gyenge pontja is legyen, ahol megsebezhető. De az elméleti szakemberek, szokásuk szerint, most is csak a levegőbe beszéltek: fogalmuk sem volt, milyen legyen a mutáció, milyen eszközökkel vihető keresztül ez a változás, hogyan tehetnek szert jelentős mennyiségre ebből az átkozott kristályból anélkül, hogy újabb harcba bocsátkoznának, mert az talán még a tegnapinál is keservesebb kudarccal végződne. És ha minden sikerül, mennyit kellene várniuk ennek a további fejlődésnek az eredményeire? Bizonyára nem egy napot vagy hetet. Akkor hát körhintaként keringjenek a Regis körül egy, két vagy esetleg tíz éven át?

Nem lenne semmi értelme. Rohán érezte, hogy nem jól állította be a hőszabályzót; megint túl meleg volt. Felkelt, ledobta magáról a takarót, megmosakodott, gyorsan felöltözött és kiment.

A felvonó valahol másutt volt. Benyomta a hívógombot, és miközben a félhomályban ugráló jelzőlámpák fényében várakozott, fejében érezte az álmatlan éjszakák és a megfeszített munkában eltelt nappalok egész súlyát, a halántékában lüktető vér zúgásán át a hajó éjszakai csendjét hallgatta. Időnként felbugyborékolt valami a láthatatlan vezetékekben, az alsó szintektől idáig szűrődött az üresjáratban dolgozó motorok tompa dohogása, még mindig indulásra készen álltak. Fémízű, száraz légáramlat lengte be a függőleges aknák felől az előteret, ahol várakozott. Az ajtószárnyak széthúzódtak, belépett a felvonóba. A nyolcadik szinten kiszállt. A folyosó itt elkanyarodott, a törzs páncélborítása mentén futott, kék lámpafüzér világította be. Csak ment előre, maga sem tudta, hová, gépiesen lépkedett át a légmentesen záruló válaszfalak magas küszöbjein, egyszer csak a nagy reaktor kezelőlegénységéhez tartozó néhány ember árnyékát pillantotta meg. A helyiség sötét volt, csak a több tucat mutató világított a számtáblákon.

Az emberek egymás fölött elhelyezett fotelekben ültek.

— Nem élnek már — mondta valaki. Rohán nem ismerte meg a beszélőt. — Mibe fogadjunk? Öt mérföldes körzetben ezer röntgen volt a sugárzás. Végük van. Erre mérget vehetsz.

— Akkor minek ülünk itt? — morogta egy másik. Nem hangja, hanem helye után — a gravimetrikus ellenőrző berendezés előtt ült —, Blank fedélzetmestert vélte felfedezni benne.

— Mert az öreg nem akar hazamenni.

— Te hazamennél?

— Mi mást tehetnék?

Itt meleg volt, és jellegzetes szag terjengett a levegőben, mesterséges fenyőillat, amellyel a légkondicionáló próbálta elfojtani a munka közben felmelegedő páncélburkolat lemezeiről és plasztiktelepeiből áradó szagot. Ebből aztán olyan keverék jött létre, amelyről azonnal meg lehetett ismerni a nyolcadik szint környékét.

Rohán a fotelben ülők számára láthatatlanul a habgumi borítású válaszfalnak támaszkodott. Nem mintha el akart volna bújni: egyszerűen nem volt kedve bekapcsolódni a beszélgetésbe.

— Most még ez is nekünk jöhet… — szólalt meg valaki rövid szünet után. Egy pillanatra megjelent a beszélő arca, ahogy előrehajolt az ellenőrző berendezés varázsszemeinek félig rózsaszínű, félig sárga visszfényében: mintha a reaktor fala nézte volna az alatta kuporgókat.

Rohán a többiekkel együtt azonnal kitalálta, miről beszél.

— Van erőterünk és radarunk — mordult vissza kelletlenül a fedélzetmester. — Sokra megyünk az erőtérrel, ha telibe kapunk vagy trillió erget…

— A radar nem engedi át.

— Nekem mondod? Jobban ismerem, mint a tenyeremet.

— No és?

— Csakhogy antiradarja is van. Eltérítő berendezései…

— De hiszen teljesen lerobbant. Elektronikus őrült…

— Szép kis őrült. Voltál a vezetőfülkében?

— Nem. Itt voltam lent.

— Na látod. Én viszont igen. Kár, hogy nem láttad, mikor szétlőtte a szondákat.

— Mit akarsz ezzel mondani? Hogy ők hangolták volna át? Az ő ellenőrzésük alatt lenne?

“Mindenki ”őróluk” beszél — gondolta Rohán. — Mintha valóban értelmes élőlények lennének…” — Tudja a proton! Talán csak az összeköttetést tették tönkre.

— Akkor miért támadna ránk?

Megint csend támadt.

— Nem lehet tudni, hol van most? — kérdezte az, aki nem volt a vezetőfülkében.

— Nem. Tizenegykor kaptuk az utolsó jelentést. Kralik mondta nekem.

Látták, amint kanyargott a sivatagban.

— Messze?

— Mi van, beijedtél? Vagy kilencven mérföldnyire innen. Neki egy órácskába kerülne. Még annyiba se.

— Nem unjátok még ezt a sok süketséget? — szólt közbe dühösen Blank fedélzetmester.

Profilja élesen kirajzolódott a pislogó lámpácskák színes hátterében.

Mindenki hallgatott. Rohán lassan megfordult, és ahogy jött, halkan távozott. Útközben elhaladt a két laboratórium mellett. A nagyobbikban sötét volt, a kisebbikben égtek a lámpák. A mennyezetbe épített világítótestek fénye a folyosóra esett. Benézett. A kerek asztal mellett a kibernetikusok és a fizikusok ültek — Jazon, Kronotos, Sarner, Liwin, Saurahan és még valaki, aki a többieknek hátat fordítva programozta be a nagy elektronikus agyat a ferde válaszfal árnyékában.