Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

A látómező most már körülbelül negyven kilométeres körzetre terjedt ki. A sziklaszurdoktól felszabdalt térségen meglepő mozgolódás kezdődött. A sziklafalak sötét foltokkal borított oldalairól a repedésekből és üregekből újabb és újabb fekete gubancok úsztak elő csigalassúsággal — de ez csak a megfigyelőpont távolsága miatt látszott így —, majd a magasba lendültek, repülés közben egyesültek és összesűrűsödtek, aztán pedig a harc kellős közepébe vetették magukat.

Néhány percig azt a látszatot kelthették, mintha a közepébe tóduló fekete lavinák megújuló ostromai elfojtanák az atomtüzet, mintha tömegükkel képesek lennének ránehezedni és elnyomni, de Horpach jól ismerte az emberi kéz alkotta szörnyeteg energiatartalékait.

Egyetlen fülsiketítő, most már pillanatra sem szűnő dörgés áradt a hangszórókból a vezetőfülkébe, ezzel együtt három kilométer magas lángok lőtték szitává a támadásba lendült felhő nagy, lomha testét, és lassacskán valamiféle tüzes malommá alakultak át. A levegő minden ízében remegett és hajlongott az izzástól, amelynek központja lassan eltolódott.

A Ciklopsz kideríthetetlen okok folytán farolni kezdett, s bár szünet nélkül folytatta a harcot, fokozatosan a szurdok torkolata felé hátrált.

Talán elektronikus agya számolt azzal a lehetőséggel is, hogy az atomrobbanások lenyesik a szurdok sziklás oldalait, s azok a gépre omlanak. Ez pedig cselekvési szabadságában korlátozta volna, még ha sértetlenül kerül is ki a szorítóból. Elég az hozzá, hogy a harcoló Ciklopsz tágasabb terepre próbált jutni, mialatt az őrült kavargásban minden összeolvadt: antivetőjének lángja, a tűzvész füstje, a felhődarabok és a romba dőlő sziklatornyok hamuja.

Úgy látszott, hogy a “világfelfordulás” tetőpontjára hágott. A következő pillanatban mégis hihetetlen dolog történt. Láng csapott át a képernyőn, majd félelmetes, szemsértő fehérség ragyogott fel rajta, milliárdnyi kisülés tarkította, és az újabb antianyag-áradatban minden megsemmisült a Ciklopsz körül — a levegő, a kődarabok, a gőz, a gázok és a füstök —, mindez irtózatos erejű sugárzássá változott át, amely kettéhasította a szurdokot; egy kilométeres karjaival az atomdúlásba rántotta a felhőt, majd a levegőbe röpítette, mintha a bolygó belsejében dúló erők lökték volna ki magukból.

A Legyőzhetetlen beleremegett az irtózatos ütésbe, melynek epicentrumától hetven kilométer választotta el, a rengéshullámok végigfutottak a sivatagon, a csúszda alatt veszteglő expedíciós szállítóautomaták és energorobotok arrébb csúsztak, néhány perc múlva pedig kegyetlenül bömbölő forgószél csapott le rájuk, égy pillanatra vörösen izzó fénnyel öntötte el a gépek mögé rejtőzködő emberek arcát, majd örvénylő homokfalat emelve továbbkavargott a sivatagban.

Valamilyen szilánk eltalálhatta a televíziós szondát is, bár az a kataklizma központjától tizenhárom kilométernyire lebegett. Adását nem szakította meg, de a vétel erősen megromlott, ami a képen jelentkező sűrű vibrálásban nyilvánult meg. Eltelt egy perc, s mikor a füst kissé eloszlott, Rohán feszült figyelemmel nézte a harc következő szakaszát.

Mert még nem ért véget, mint ahogyan egy pillanattal ezelőtt várta.

Ha élőlények a támadók, ez a soraikban rendezett vérfürdő bizonyosan visszavonulásra készteti őket, de legalábbis óvakodtak volna az elszabadult pokol közelébe kerülni; itt azonban élettelen harcolt az élettelennel, az atomtűz nem hunyt ki, csak alakját és támadásának fő irányát változtatta meg — és Rohán akkor értette meg először, jobban mondva csak sejtette, anélkül hogy tisztán megfogalmazta volna, milyenek is lehettek valamikor a Regis-III sivatagi homokján lejátszódott ütközetek, melyekben az egyik robot összezúzta és szétverte a másikat, milyen kiválasztódási formákhoz fordult az élettelen fejlődés, és hogy mit jelentettek Laudának ezek a szavai: a műrovarok győztek, mert ők alkalmazkodtak a legjobban. Ekkor rögtön eszébe ötlött, hogy ilyen alkalom bizonyára adódott már valaha a bolygón, nevezetesen a billiónyi alkotórészből álló felhő élettelen, elpusztíthatatlan emlékezete, amely napenergia segítségével raktározódott el kristályaiban, hasonló összecsapásokban szerezhette ismereteit, hogy hasonló magányos bölényeket, súlyos páncélzatban járó óriásokat, atommammutféle robotokat nemegyszer kényszerítettek térdre századokon át ezek az élettelen csöppségek, amelyek jelentékteleneknek látszottak a mindent elpusztító lángokhoz, a sziklákat szitává lyuggató lövésekhez képest. És hogy mégis fenn tudtak maradni, hogy e hatalmas szörnyek szétvert páncélzatai rozsdás kacatok módjára hevertek a sivatagban, a homokba temetett elektronikus csontvázakkal együtt, melyik valaha finom műszerek lehettek — ez valami hihetetlen, kimondhatatlan virtusra vallott, ha szabad ezt a szót használni a titáni felhő kristályaira. De találhatott-e jobb kifejezést?… És akarata ellenére sem tudta megtagadni tőle csodálatát, látva, hogy még az eddigi “vérengzés” sem tudta letörni…

Mert a felhő tovább rohamozott. A magasból szemlélt vidéken most csak a magányos sziklacsúcsok, a legmagasabbak látszottak. Minden más, a szurdok egész labirintusa eltűnt a fekete hullámok áradata alatt, amely a szélrózsa minden irányából körkörösen tódult a tűzörvény magja felé, mely nem volt más, mint a háborgó izzás pajzsa mögé rejtőző Ciklopsz. A látszólag értelmetlen, óriási “vér”-áldozatokat követelő ellenállás nem volt teljesen hiábavaló.

Rohán és a többiek, akik most már elerőtlenedve szemlélték a vezetőfülke képernyőjén tükröződő látványt, tisztában voltak ezzel. A Ciklopsz energiatartalékai gyakorlatilag kimeríthetetlenek voltak, de az állandó magrombolásos tüzeléstől a legbiztosabb védőberendezések — a sugárzást elhárító-visszaverő tükrök — ellenére a csillaghőmérséklet kis töredéke az antivetőket is érte, végigfutott csövükön, és ily módon a gép belsejében is egyre melegebbnek kellett lennie. Ezért folytatódott olyan makacsul a támadás, ezért rohant rá azonnal a felhő mindenfelől, s a páncélburkolathoz minél közelebb sújtott le az antianyag újabb csapása a tömegestül vesztükbe rohanó kristályokra, annál erősebben melegedtek fel a gép berendezései. Már régen nem bírta volna ki egyetlen ember sem a Ciklopsz belsejében, keramit vértje talán már meggypirosan izzott — de csak a lüktető tűz kék hólyagját látták a füstkupola alatt, amely lassanként, méterről méterre a szurdok kijárata felé húzódott, úgyhogy a felhő első támadásának helye három kilométerre innen, északi irányban tárult a szemük elé: lávaés salakrétegek borították az ijesztően összesült talajt, a szétaprított sziklákon hamuvá égett fémbozótok lógtak, közöttük összeolvadt rögöcskék, a hősugártól eltalált kristályok maradványai himbálóztak.

Horpach kikapcsoltatta a hangszórókat, melyek eddig fülsiketítő dörgéssel töltötték be a vezetőfülkét, és megkérdezte Jazont, mi történik, ha a Ciklopsz belső hőmérséklete túllépi az elektronikus agy ellenálló-képességének határát.

A tudós egy pillanatig sem habozott.

— Kikapcsolódik az antianyagvető.

— És az erőtér?

— Az nem.

A tűzharc ezalatt a szurdok bejárata elé, a síkságra tevődött át. A tintaóceán felforrt, felpuffadt, és nagy örvényléssel, pokoli löketekben zuhant a tűz tátott torkába.