Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Ily módon a leszállást követő huszonhetedik napon a Legyőzhetetlen legénységének csaknem a felét ártalmatlanná tette a bolygó.

Mint minden igaz történet, Rohán elbeszélése is különös és ellentmondásos volt. Miért nem támadta meg a felhő sem őt, sem Jargot? Miért nem nyúlt Ternerhez sem, amíg a kétéltűben ült? Miért menekült el Jarg, ha aztán visszajött? Az utóbbi kérdésre aránylag könnyű volt választ adni.

Valószínűnek látszott, hogy azért tért vissza, mert páni félelme lecsillapodott, és eszébe jutott, hogy a bázistól körülbelül ötven kilométer választja el, s ezt elegendő oxigéntartalék hiányában képtelenség megtenni.

A többi kérdés továbbra is nagy fejtörést okozott. Ezek megválaszolása életfontosságú volt a legénység számára. De elgondolások és feltevések helyett most tettekre volt szükség.

Horpach éjfél után tudta meg, mi lett Rohán csoportjának sorsa: félóra múlva már indultak az űrhajóval.

Nem a leghálásabb feladat egy űrcirkálót eredeti helyétől alig kétszáz kilométernyi távolságra átdobni. A hajót egész idő alatt úgy kell vezetni, hogy függőlegesen álljon a tűzsugáron, sebességének aránylag kicsinek kell lennie, s ezért rengeteg hajtóanyagot fogyaszt. Az ilyen munkához nem szokott hajtóművek meg sem tudtak volna moccanni a villanyautomaták szakadatlan segítsége nélkül, így aztán az acélóriás enyhén himbálózva haladt az éjszakában, mintha lágyan hullámzó tengeren ringatózna. A Regis-III-on álló megfigyelő rendkívüli látványban gyönyörködhetett volna, amint a lángsugarak fényében szinte elvesző tömeg mozgó tűzoszlopként hasított a sötétbe.

Nem volt könnyű az útirány megtartása sem. Az atmoszféra fölé kellett emelkedniük, majd farral előre visszaereszkedtek bele.

Mindez megfeszített figyelmet követelt az asztrogátortól, annál is inkább, mert a keresett kráter vékony felhőtakaró alatt rejtőzött. Végrevalahára, még virradat előtt a Legyőzhetetlen leszállt a kráterben, két kilométerre Regnar régi táborhelyétől. A szuperkoptert, a gépeket és a barakkokat rögtön átköltöztették a cirkáló mellé, délutánra pedig a tetőtől talpig felfegyverzett mentőosztag is megérkezett Rohán életben maradt embereivel, akik egészségesek voltak ugyan, de öntudatlanok.

Újabb két helyiséget kellett a betegek rendelkezésére bocsátaniuk, mert az eredeti hajókórházban már nem volt szabad hely. Csak azután foghattak a tudósok a rejtély kibogozásához: miért menekült meg Rohán és kis híján Jarg is, ha nem történik az a szerencsétlenség az őrült lövöldöző miatt.

A kérdés megoldhatatlannak látszott, hiszen egyforma volt ruházatuk, fegyverzetük is, tehát külsejükben nem üthettek el a többiektől. Annak sem lehetett különösebb jelentősége, hogy Ternerrel együtt hárman ültek a kis terepjáróban.

Horpach is nagy kérdés előtt állt: hogyan tovább? Elég világos volt a helyzet ahhoz, hogy olyan adatokkal térhessen meg a bázisra, amelyek indokolnák a visszafordulást, s egyben fényt derítenének a Kondor tragédiájára is. Az, hogy a tudósokat nagyon izgatták ezek a fém műrovarok, a sziklákra telepedett “gépnövényekkel” való életközösségük meg a felhő “pszichikus” voltának kérdése — még azt sem tudták bizonyosan, csak egy van-e vagy több, s vajon a kisebb felhők összeállhatnak-e valamiféle nagy egységgé —, mindez annyit sem nyomott volna a latban, hogy csak egy órával is meghosszabbítsa a Regis-III-on való tartózkodást, mégis a maradás mellett döntött, csak azért, mert Regnar csapatából — a vezetőt is beleértve — még négy ember hiányzott.

Az eltűntek nyomai Rohán csoportját a szurdokba vezették.

Kétségtelen volt, hogy az eltűntek nagy gyámoltalanságukban mind ott pusztulnának, ha a Regis élettelen lakói békén hagynák is őket. Tehát át kell kutatni a környéket, mert ezek a boldogtalanok, értelmes cselekvésre képtelenek lévén, csak a Legyőzhetetlen segítségére számíthattak.

Csak azt tudták megközelítő pontossággal megállapítani, hogy mekkora körben keressék az eltűnteket, a barlangok és szurdokok útvesztőjében ugyanis nem juthattak tíz-húsz kilométernél messzebbre.

Oxigénkészülékük már kimerülőfélben lehetett, de az orvosok biztosan állították, hogy a bolygó levegőjének belégzése nem halálos, abban az állapotban pedig, amelybe ezek a szerencsétlenek kerültek, a vérben felszívódó metán okozta szédülésnek valóban nem volt különösebb jelentősége.

A kutatási terület nem ígérkezett nagynak, de annál nehezebbnek és áttekinthetetlenebbnek. Még kedvező feltételek esetén is hetekig tartott volna minden sikátor, hasadék, barlang vagy üreg átfésülése. A kanyargós horhók és süppedések kövei alatt vízvájta folyosók és barlangok újabb rendszere rejtőzött, amely csak helyenként kapcsolódott a felső szinttel. Az sem látszott lehetetlennek, hogy az eltűnt emberek ilyen rejtekhelyen húzzák meg magukat, még arra sem számíthattak, hogy együtt találják őket. Az emlékezetüket vesztett, kisgyereknél is gyámoltalanabb emberek képtelenek lettek volna együtt maradni.

Ráadásul ezen a környéken tanyáztak a fekete felhők. A Legyőzhetetlen félelmetes fegyvertárára és technikai eszközeire sem számíthattak ezekben a kutatásokban. A bolygó föld alatti folyosóiban nem használhatták a legbiztosabb védelmet nyújtó erőteret, így hát a következő választási lehetőségük maradt: vagy azonnal visszafordulnak, és ezzel halálra ítélik az eltűnteket, vagy kockázatos keresgélésekbe bocsátkoznak. Az utóbbi is csak az elkövetkező néhány napon, legfeljebb egy héten belül kecsegtetne reális eredménnyel. Horpach tudta, hogy további kutatások esetén embereinek már csak földi maradványait találnák meg.

Másnap reggel az asztrogátor magához kérette a szakértőket, lefestette előttük a helyzetet, és a segítségüket kérte. Néhány marék “fémbogár” állt rendelkezésükre, melyeket Rohán hozott zubbonyának zsebében. Még az éjszakát is a vizsgálatnak szentelték. Horpachot erősen foglalkoztatta az effajta alakulatok gyökeres kiirtásának lehetősége. Újra felvetődött az a kérdés is, hogy mi mentette meg Jargot és Rohánt a “felhő” támadásától.

A tanácskozás közben az üvegedénybe zárt “foglyok” az asztal közepén díszelegtek. Alig maradt belőlük egy tucat, a többi a vizsgálatok folyamán megsemmisült. Ezek a tökéletes hármas szimmetriájú, Y-ra emlékeztető alakulatok — hegyesen végződő száraik közepén megvastagodva kapcsolódtak össze — szénfeketének látszottak a rájuk eső fényben, amelyet olajzöld és kékeslila árnyalatokban játszva vertek vissza. Apró síkokból összetevődő oldalaikkal néhány földi rovar potrohára hasonlítottak, és rózsa alakúra hasított briliánsokra emlékeztettek. Belsejükben ugyanez a mikroszkopikus méretű felépítés ismétlődött. A homokszemeknél több százszor kisebb elemek automatikus idegrendszerfélét alkottak, amelyben egymástól részben független alakzatokat lehetett megkülönböztetni.

Az Y szárainak belsejét kitöltő kisebb rész a “rovar” mozgásközpontjánák feladatát látta el, amely a szárak mikrokristályos szerkezetében valamilyen univerzális energiaakkumutátorral és transzformátorral rendelkezett. A mikrokristályok különböző kapcsolódásaiktól függően hol elektromos, hol mágneses teret hozták létre vagy váltakozó erőteret, amelyek aránylag magas hőfokra tudták felmelegíteni a központi részt; akkor aztán az elraktározott meleget egyenes vonalban kisugározták. Az így keletkezett légmozgás lökhajtásszerűen vitte őket előre a kívánt irányban. A kristályok különkülön inkább lebegtek, mint repültek, és képtelenek voltak pontosan kormányozni magukat repülés közben, legalábbis a laboratóriumi kísérletek ezt mutatták. Viszont amikor száraik végével egymásba kapaszkodtak, aerodinamikus képességük az összekapcsolódó alakzatok számával egyenes arányban nőtt.