Minden terv szerint ment, s éppen a negyedik hernyótalpas jármű haladt át a sziklaoszlopok között, amikor különös rengés futott végig a levegőben; nem hang, hanem rengés, mintha sziklatömb esett volna le valahol a közelben, a szurdok sörtés falai füstölögni kezdtek, fekete felhő vált le róluk, és őrületes sebességgel a kocsioszlopra rontott.
Rohán kétéltűje elé akarta ereszteni a nagy szállítóautomatákat.
Éppen az utolsó áthaladására várt, amikor meglátta a szurdok meredélyeiről hirtelen lezúduló feketeséget és az elöl felvillanó óriási fényt. A sziklakapun túljutott első energorobot már bekapcsolta az erőteret, és nagy lánggal égett benne néhány felhőgubanc, de túlnyomó részüknek sikerült a lángok alá férkőzni és a gépekre vetni magukat.
Rákiáltott Jargra, hogy azonnal indítsa be a hátulsó energorobotot, és kapcsolja össze a két erőteret, mert ilyen helyzetben a kőomlás veszélye már nem számított. Jarg rögtön hozzálátott, de nem sikerült bekapcsolnia a teret. Valószínűleg azért — jegyezte meg később a főmérnök —, mert a készülékek klisztronjai túlságosan bemelegedtek. Ha a technikus néhány másodperccel tovább hagyta volna gerjedni az áramot, kétségtelenül “beugrik” az erőtér, de Jarg elvesztette a fejét, és ahelyett hogy még egyszer próbálkozott volna, kiugrott a gépből. Rohán kezeslábasánál fogva elkapta, de a rémülettől megzavarodott ember kiszakította magát a szorításból, és a szurdok mélye felé futott. Mikor maga Rohán ugrott a géphez, már késő volt.
A meglepett emberek kiugráltak a szállítókból, és szétszaladtak a szélrózsa minden irányába, a kavargó felhőgubancok szinte láthatatlanná tették őket. A látvány annyira valószínűtlen volt, hogy Rohán meg sem próbált cselekedni. (Egyébként nem is lehetett volna — ha bekapcsolja az erőteret, agyonsújtja az embereket, mert még a meredélyekre is felkapaszkodtak néhányan, mintha a fémbozótban akartak volna elrejtőzni.) Tehetetlenül állt tehát az üres gép mellett, várva, mikor telik be az ő sorsa is. Háta mögött Terner a lőtoronyból derékig kihajolva, sűrített lézersugarakkal ostromolta az eget, de a tüzelés már semmit sem használt, mert a felhő nagyobb része túl közel volt. Rohánt a kocsioszlop első felétől mindössze hatvan méter választotta el. A szerencsétlenül járt emberek úgy fetrengtek és hánykolódtak itt a földön, mintha fekete lángok nyaldosták volna körül őket, biztosan kiáltoztak is, de szavukat, mint minden más hangot, beleértve az első energorobot zúgását, amelynek erőterében még mindig remegő zsarátnokként égtek a támadók miriádjai, túlharsogta a felhő mélyen zengő, elnyújtott moraja.
Rohán, derékig kiemelkedve kétéltűjéből, még mindig csak állt, meg sem próbált elrejtőzni a gépben — ahogy később maga magyarázta —, nem halált megvető bátorságból, hanem egyszerűen azért, mert erre nem is — de egyáltalán semmire sem — gondolt.
A fekete lavina alá temetett emberek elfelejthetetlen látványa csodálatosképpen hirtelen átalakult. A megtámadott férfiak már nem fetrengtek a köveken, nem is menekültek már a drótszerű szövedékbe kapaszkodva. Lassan felálltak vagy leültek, a több kis tölcsérre oszlott felhő mindegyikük felett mintegy helyi örvényként keringve körülsimogatta törzsüket vagy csak a fejüket, aztán háborogva eltávozott, mind magasabban zümmögött a szurdok falai mentén, még az alkonyba hajló égboltot is eltakarta, majd lassan elhaló neszezéssel visszasiklott a sziklák közé, leülepedett a fekete dzsungelben, és eltűnt.
Csak a mozdulatlan alakzatok árulkodtak arról, hogy nem álom volt, ami az előbb történt.
Rohán nem akarta elhinni, hogy megmenekült, és fogalma sem volt, minek köszönheti ezt; szemével Ternert kereste, de a lőtorony üres volt, úgy látszik, a fedélzetmester közben kiugrott, aztán megpillantotta a közelben, amint a lézerpuska tusát még mindig melléhez szorítva, bambán maga elé meredt.
Rohán kiszállt, egyik embertől a másikhoz futott. Nem ismerték fel.
Szólítására egyik sem rezzent fel. Többségük nyugodtnak látszott, a köveken ültek vagy feküdtek, ketten-hárman felálltak, és a gépekhez mentek, a vakok lassú, elesett mozdulataival tapogatták végig a szállítóautomaták oldalait.
A következő pillanatban Rohán megtudhatta, mit jelentett a Kondor vezetőfülkéjének válaszfalába égetett kerek lyuk, mert amikor fél térdre ereszkedve elkapta Ballmin doktor vállát, és kétségbeesésében tiszta erőből megrázta, mintha szentül hitte volna, hogy így sikerül magához térítenie, a fejétől nem messze ülők közül valaki kihúzta tokjából Weyrvetőjét, és véletlenül meghúzta a ravaszt. Rohán rákiáltott, de a tettes oda se hederített. Lehet, hogy megtetszett neki a villanás, mint kisgyereknek a tűzijáték, mert nekiállt az egész atomtölténytár elpufogtatásának, hogy körös-körül szinte sisteregve felizzott a levegő, és Rohánnak a földre vetődve a kövek mögé kellett kúsznia.
Ebben a pillanatban vad dobogás hallatszott, és a kanyar mögül izzadságtól csöpögő arccal, zihálva rohant elő Jarg. Egyenesen az őrült felé futott, aki nagy élvezettel lődözgetett a Weyrrel. “Állj! Hasalj!
Hasalj!!!” — ordított rá teli torokból Rohán, de mire a megzavarodott Jarg megállt, egy rettenetes lövés eltalálta a bal vállát, Rohán világosan látta arcát, mikor karja tőből leszakadt, és a levegőbe repült, majd a borzasztó sebből bugyogni kezdett a vér. A lövöldöző ezt észre sem vette, Jarg pedig mérhetetlen csodálkozással nézett először a vérző csonkra, aztán levágott kezére, majd megfordult és elesett.
A weyres ember felállt. Rohán látta, hogy az áttüzesedett vető lángsugara szikrákat csihol az erős kovaszagot árasztó kőtömbökből. A férfi sután mozgott; úgy viselkedett, mint egy, csörgőt tartó csecsemő.
Két, oldalt ülő ember között hasított a lángsugár a levegőbe, ezeknek szemük sem rebbent a vakító fény láttán; még egy pillanat, és egyikük arcába kapja az egész töltetet. Rohán előrántotta tokjából saját Weyrét — most sem megfontolásból, hanem ösztönösen cselekedett —, és lőtt, de csak egyetlenegyszer. Az őrült mindkét kezével görcsösen melléhez kapott, fegyvere megcsörrent a kövön, maga pedig arccal utána zuhant.
Rohán már teljesen magához tért. Bealkonyodott. Mindenkit a lehető leghamarabb el kellett szállítani a bázishoz. Csak saját kis kétéltűje állt rendelkezésére, mert amikor el akarta indítani az egyik szállítóautomatát, kiderült, hogy kettő közülük úgy egymásba gabalyodott a sziklakapu legszűkebb pontján, hogy csak daruval lehetett volna szétszedni őket. Maradt még a hátulsó energorobot, amelybe legfeljebb öt ember fért volna bele, neki pedig kilenc élő, bár öntudatlan emberrel kellett számolnia. Arra gondolt, legjobb lesz mindet egy helyre gyűjteni és megkötözni, nehogy elszökjenek, vagy kárt tegyenek egymásban; aztán bekapcsolja mindkét energorobot erőterét, hogy védettek legyenek, ő maga pedig segítség után néz. Nem akart senkit sem magával vinni, mert a kis kétéltű terepjárón nem volt semmi fegyver, így támadás esetén csak saját magát veszélyeztette.
Már sötét este volt, mire végzett ezzel a nem mindennapi munkával; az emberek ellenkezés nélkül tűrték, hogy megkötözze őket. Félrefarolt a hátsó energorobottal, hogy a kis kétéltűnek szabad kijárása legyen, beállította az emittereket, távirányítással bekapcsolta a védőerőteret (ezen belül maradtak az összekötözött emberek), maga pedig visszaindult.
Читать дальше