Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— Gaarb — nyögte, a tudós vállába kapaszkodva; lába felmondta a szolgálatot. Többen odaugrottak, hogy támogassák, és rákiáltottak: — Mi történt?! Hát a többiek?…

— Nin-csenek… már többiek… senki… — suttogta Rohán, és elájult.

Éjjel tizenkét óra felé sikerült az orvosoknak magához téríteni. Az alumínium barakk védelme alatt meghúzódó oxigénsátorban mondta el mindazt, amit félórával később Gaarb megtáviratozott a Legyőzhetetlennek.

A Rohán vezette menetoszlop két nagy energorobotból, négy hernyótalpas terepjáróból és egy kis kétéltű járműből állott. Az utóbbiban foglalt helyet Rohán és Terner fedélzetmester, a kormánynál Jarg ült. A harmadfokú eljárás által előírt alakzatban haladtak. Legelöl az üres energorobot gurult, mögötte siklott Rohán kétéltű felderítője, kicsit távolabb a többi négy gép, mindegyikben két ember, a sort a második energorobot zárta be; elöl haladó géptestvérével együtt erőtérkupolával védelmezte az egész csoportot.

Rohán azért szánta el magát erre az expedícióra, mert még a kráterben sikerült Regnar négy eltűnt emberét megtalálniuk a “villanykutyák”, szagló mérőeszközök segítségével. Világos volt, hogy ha nem bukkannak rájuk, éhségtől vagy szomjúságtól pusztulnak el, amint a sziklák útvesztőjében tehetetlen kisgyermekekként bolyonganak. Az első kilométereket a műszerek útmutatása alapján tették meg. Hét óra körül az egyik sziklaszoros bejárata előtt — a szurdokok itt kiszélesedtek és ellaposodtak — tisztán kirajzolódó lábnyomokat pillantottak meg a szinte teljesen kiapadt patak iszapos medrében. A sekély iszapban, amely nagyon keveset száradt a nap folyamán, háromféle lábnyomot lehetett megkülönböztetni, a negyediket már félig elmosta a kövek között gyengén csordogáló víz. A határozott körvonalú nyomokból arra következtetett, hogy a Regnar csoportjához tartozó emberek súlyos bakancsai hagyhatták őket, mikor a szurdok belsejébe igyekeztek.

Kevéssel odébb, a sziklákon eltűntek a nyomok, de ez nem kedvetlenítette el Rohánt, mert látta, hogy befelé a szurdok oldalai egyre meredekebbek lesznek. Valószínűtlennek látszott, hogy az emlékezetüket elvesztett emberek ezekre felmászva képesek lettek volna elmenekülni. Rohán arra számított, hogy hamarosan megtalálja őket a rengeteg éles kanyar miatt áttekinthetetlen szurdok belsejében.

Rövid tanácskozás után a géposzlop továbbhaladt, míg végül olyan terepre értek, ahol mindkét partot különös alakú, rendkívül sűrű növésű fémbozót borította.

Ecset formájú, bolyhos alakulatok voltak, magasságuk egy-másfél méter között váltakozott. A csupasz sziklák repedéseit kitöltő, feketés iszapban gyökereztek. Itt-ott magányosan meredeztek, másutt egységes, tömött szövedékké sűrűsödtek, mely rozsdás, kefeszerű rétegekben lepte be a szurdok mindkét hajlatát, csaknem a legaljáig ért, ahol a nagy kőtömbök között megbújva vékonyka csermely folydogált.

A “romok” között itt is, ott is üregek tátongtak. Némelyikükből vízér szivárgott, a többi száraz volt, vagy legalábbis annak látszott. Rohán emberei reflektorokkal próbáltak bevilágítani az alacsonyabban levő üregekbe. Az egyik ilyen barlangban számtalan apró, háromszögű kristályt találtak, amelyeket a boltozatról csöpögő víz nagyrészt elborított. Rohán jó maréknyit zsebre vágott belőlük. Még fél kilométert tettek meg az egyre meredekebb szorosban. Mivel a gépek hernyótalpai egészen idáig könnyedén kapaszkodtak fel az emelkedőn, és minthogy újabb két helyen találtak lábnyomokat a csermelyt kísérő száraz iszapban, bizonyosak voltak, hogy jó irányban haladnak. Az egyik kanyar után a szuperkopterrel fennálló rádióösszeköttetés észrevehetően megromlott, amit Rohán a fémszövedékek árnyékoló tevékenységének tulajdonított. A fent húsz és lent körülbelül tizenkét méter széles szurdok mindkét oldala helyenként szinte függőleges falakban szakadt le, amelyeken, mint valami megmerevedett fekete prém, drótfonatú cserje tenyészett. Buja telepei egyneműnek látszó sűrű takaróval lepték be a szurdok két oldalát, sőt a magaslat csúcsait ostromolták.

A járműkaraván két, elég széles sziklakapun haladt át; ez kissé lassan ment, mert a technikusoknak nagyon pontosra kellett venniük az erőtér hatósugarát, ha nem akartak a sziklákba ütközni. Az energiamező egyetlen ütése elég lett volna ahhoz, hogy az erózió által szétrepesztett és feldarabolt sziklapillérek azonnal kőlavinákra essenek szét.

Természetesen nem magukat féltették, hanem az eltűnt embereket, akiket — ha a közelben lettek volna — az omlás megsebesített vagy meg is ölt volna.

Körülbelül egy óra telt el a rádió-összeköttetés megszakadása óta, amikor a mágneses mérőműszerek ernyőin sűrű villanások jelentkeztek.

Úgy látszik, az irányjelzők elromlottak, mert amikor le akarták róluk olvasni, honnan érkeznek ezek az impulzusok, összevissza forogtak.

Csak feszültségmérőkkel és polarizáló műszerekkel sikerült megállapítani, hogy a mágneses erőtér ingadozásának oka a szurdok falán tenyésző szövevényben rejlik. Csupán most vették észre, hogy ez a szövedék itt egészen más, mint a sziklaszoros előző szakaszában: nem volt rajta a rozsdás bevonat, bokorszerű alkotórészei magasabbak, nagyobbak és valahogyan feketébbek voltak, mivel drótjaik vagy ágaik helyenként furcsán megvastagodtak. Rohán úgy döntött, hogy nem nézi meg őket közelebbről. Nem akart az erőtér megnyitásával kockázatot vállalni.

Valamivel gyorsabban haladtak, mialatt az impulzusmérők és a mágneses műszerek egyre növekvő aktivitást jeleztek. Ha felpillantottak, láthatták, hogy a feketés szövedék fölött mindenütt remeg a levegő, mintha magas hőmérsékletre hevítették volna, és a második sziklakapu után észrevették, hogy a bokrok felett eloszló füsthöz hasonló gubancfoszlányok keringenek. De mindez olyan magasságban játszódott le, hogy a jelenség természetét még távcsővel sem lehetett kifürkészni.

Igaz, a Rohán kocsiját vezető Jarg, akinek sasszeme volt, azt mondta, hogy ezek a “füstöcskék” apró rovarok rajaira emlékeztetnek.

Rohán már kissé nyugtalankodott, mert a kirándulás hosszabbra nyúlt a tervezettnél, de még mindig nem látszott a kanyargós szurdok vége.

Most gyorsíthattak, mert eltűntek a haladást idáig gátló kőtorlaszok a patak medrében, amely errefelé már szinte teljesen kiapadt, mélyen a hordalékkövek alatt bujkált, s csak a kocsik meg-megállásakor hallatszott a hirtelen beállt csendben a láthatatlan víz tűnő mormolása.

A következő kanyar mögött az előbbieknél szűkebb sziklakapu tűnt fel. A mérések után a technikusok kijelentették, hogy bekapcsolt erőtérrel nem lehet rajta átmenni. Az ilyesfajta teret ugyanis nem szabhatják önkényes formájúra, mindig forgástestváltozatnak kell lennie, tehát gömbnek, ellipszoidnak vagy hiperboloidnak. Az előbb úgy sikerült átjutniuk a szurdok elkeskenyedő részén, hogy lapos meteorológiai léggömb alakjára nyomták össze a láthatatlan erőteret.

Most viszont semmiféle ügyeskedéssel sem tudták volna megoldani a dolgot. Rohán rövid haditanácsot tartott Tomman fizikussal és a két erőtértechnikussal, majd közösen úgy döntöttek hogy megkísérlik az átjutást, de csak egy pillanatra és ráadásul csak részlegesen kapcsolják ki az erőteret. Elsőnek az üres energorobot fog majd átmenni kikapcsolt erőemitterrel; a sziklakapu mögött azonnal megállítják, hogy homorú, kagyló formájú erőterével előre is fedezze őket. Amikor pedig a négy nagy kocsi és Rohán felderítője halad át a keskeny kapun, csak felülről lesznek védettek: a sort bezáró utolsó energorobot a sziklakapu mögött azonnal hozzáilleszti majd “kagylóját” az első gép “kagylójához”, hogy ily módon újra teljes védelmet biztosítsanak.