Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— De hát milyen meggondolásból meri biztosra venni, hogy nincsenek felruházva értelemmel?

— Most kertelhetnék, és tudatlanságommal mentegethetném magam, de megmondom kereken: ha egyáltalán van valami, amiben bizonyos vagyok, akkor ez az. Miért nem képviselnek szellemi erőt? Bah! Ha így lenne, már régen megszabadultak volna tőlünk. Ha leszállásunktól kezdve sorban. végiggondolja a Regisen lejátszódott eseményeket el kell ismernie, hogy teljesen ésszerűtlenül támadnak. Ahogy éppen adódik.

— No… de ahogyan elvágták összeköttetésünket Regnarral, aztán a felderítőgépek ellen intézett támadás…

— Hiszen egyszerűen csak azt ismétlik, amit ezredéveken át csináltak.

Az általuk kiirtott magasabb rendű automaták is bizonyosan rádióhullámokkal érintkeztek. Ennek a közvetítésnek a lehetetlenné tétele, az összeköttetés szétzúzása volt egyik első dolguk. A feladat megoldása szinte önként adódott, mert a fémfelhőnél nincs jobb árnyékoló a világon. És most? Mit tehetünk mi? Védenünk kell magunkat és automatáinkat, gépeinket, amelyek nélkül meg sem tudunk moccanni; ők viszont kényük-kedvük szerint manőverezhetnek, helyileg adott, gyakorlatilag kimeríthetetlen megújulási forrásaik vannak, ha egy részüket elpusztítjuk, megsokszorozódnak, ezenkívül nem árthat nekik semmi, ami az élet számára halálos veszélyt rejt magában.

Nélkülözhetetlenekké válnak legkegyetlenebb fegyvereink: az antianyaggal való bombázás… de még így sem lehet valamennyit megbénítani. Megfigyelte, hogy viselkednek támadás esetén?

Egyszerűen szétszóródnak… Nekünk viszont állandóan védőerőtér alatt kell lennünk, ami korlátozza stratégiánkat, ők tetszés szerint csoportokra oszolhatnak, helyet változtathatnak… és ha erről a szárazföldről kiirtanánk is őket, egy másikon ismét megjelennének. De végeredményben nem az a dolgunk, hogy mindet megsemmisítsük.

Véleményem szerint el kellene repülnünk innen.

— Ahá.

— Így van. S mivel ellenfeleink az élettelen fejlődésnek kétségtelenül nem pszichés alakulatai, a probléma nem vetődhet fel előttünk úgy, mintha bosszút kellene állnunk a Kondorért, vagy meg kellene torolnunk legénységének halálát. Ez ugyanaz lenne, mintha megkorbácsolnánk a tengert, mert elsüllyedt benne egy emberekkel teli hajó.

— Ha valóban így állnának a dolgok, sok igazság lenne a szavaiban — mondta felállás közben Horpach. Két kézzel támaszkodott a telerajzolt térképre. — De ez végeredményben csak feltevés, és mi nem térhetünk haza feltevésekkel. Bizonyosságra van szükségünk. Nem bosszúra, hanem bizonyosságra. Pontos ismeretekre, a tények megállapítására. Ha ez meglesz, ha a Legyőzhetetlen tartályaiba zárjuk ennek a repülő gépállatvilágnak mintapéldányait — ha egyáltalán valóban van ilyen —, akkor azt fogom mondani, hogy itt már nincs több keresnivalónk. Akkor már a bázis dolga lesz, hogy eldöntse, mit tegyünk a továbbiakban. Mellékesen megjegyzem, nincs semmi biztosítékunk arra, hogy ha ezek a szerkezetek itt maradnak a bolygón, nem fejlődnek-e olyan irányban, hogy a végén a bolygóközi hajózást is fenyegetik majd a galaktikának ebben a körzetében.

— Ha erre valóban sor kerülne, akkor is csak százés százezer vagy inkább több millió év múlva. Asztrogátor, még mindig attól tartok, úgy fogja fel a dolgokat, mintha gondolkozó ellenféllel néznénk farkasszemet. Ez itt valaha értelmes lények berendezése volt, de eltűnésük után önállósodott, és több millió év leforgása alatt tulajdonképpen a bolygó természeti erőinek részévé lett. Az élet a tengerben maradt, mert odáig nem hatolt el a gépi evolúció, de nem is engedi ki az életet a szárazföldre. Ezzel magyarázható a légkörben talált mérsékelt százalékarányú oxigén — tengeri moszatok állítják elő — és a kontinensek külső képe. Sivatagos, mert ezek a szerkezetek semmit sem építenek, nincs civilizációjuk, egyáltalán semmijük sincs önmagukon kívül, semmi értékeset nem alkotnak: ezért természeti erőként kell kezelnünk őket. Maga a természet sem alkot semmiféle értéket. Ezek teljesen öncélú képződmények, csak azért léteznek és működnek, hogy tovább létezhessenek.

— Hogyan magyarázza a repülőgépek pusztulását? Erőtér védte őket…

— Az erőteret másik erőtér nyugodtan megsemmisítheti. Egyébként, asztrogátor, ahhoz, hogy a másodperc töredéke alatt teljesen eltöröljük az emberi agy emlékezetét, olyan erősségű mágneses teret kell egy pillanaton belül létrehozni a fej körül, amelyet összes fedélzeti berendezésünkkel is csak nehezen tudnánk fejleszteni. Óriási transzformátorokra, feszültségátalakítókra, elektromágnesekre lenne ehhez szükség…

— És ön szerint nekik megvan mindez?

— Szó sincs róla! Nincs semmijük sem. Ezek kis téglák, melyekből minden felépülhet a pillanatnyi szükséglet szerint. Jelzést kapnak: veszélyeztetés! Feltűnt valami a láthatáron, amit az általa előidézett változások, például az elektrosztatikus tér megváltozása jelez… a szállongó raj rögtön “felhőaggyá” áll össze; felébred bennük az emlékezet: már voltak ilyen lények, így és így kellett velük szemben viselkedni, hogy elpusztuljanak… és megismétlik az eljárást…

— Rendben van — szólt Horpach, aki már jó ideje nem is hallotta az idős biológus szavait. — Elhalasztom az indulást. Most értekezletet hívunk össze, szerettem volna ugyan elkerülni, mert nagy veszekedés lesz a vége, lángra lobbannak majd a tudósszenvedélyek, de nem tehetek egyebet. Félóra múlva a központi könyvtárban, Lauda doktor…

— Bárcsak meggyőznének, hogy tévedek, akkor egy igazán elégedett embert mondhatna magáénak a fedélzeten… — szólt békésen a doktor, s olyan halkan, ahogy jött, kiment a fülkéből. Horpach nagyot nyújtózkodott, a fali tájékoztatóhoz ment, és miután megnyomta a belső hangszóróhálózat billentyűjét, összehívta a tudósokat.

Mint kiderült, a szakemberek többsége hasonló elgondolásokat dédelgetett magában, de Lauda volt az első, aki ilyen határozottan megfogalmazta. A “felhő” pszichés vagy nem pszichés volta körül mégis fellángoltak a viták. A kibernetikusok inkább arra hajlottak, hogy stratégiai képességgel megáldott, gondolkozó rendszernek ismerjék el.

Élesen támadták Laudát. Horpach tisztában volt azzal, hogy ezeknek a támadásoknak szenvedélyességét nem is annyira Lauda elmélete váltotta ki, hanem inkább az, hogy legelőször nem tudós kollégáival, hanem az asztrogátorral vitatta meg a kérdést. Bármennyire is a legénységhez tartoztak a tudósok, mégis valamiféle “állam az államban” szerepét játszották a fedélzeten, és elvárták bizonyos íratlan törvények tiszteletben tartását.

Kronotos, a főkibernetikus azt kérdezte Laudától, hogy szerinte miként tanulta meg a “felhő” az emberek megtámadását, ha képtelen értelmes gondolkodásra. — Hiszen ez egyszerű — válaszolt a biológus. — Egyebet sem csinált millió és millió éven át. A Regis őslakóival vívott harcra gondolok, amelyek központi idegrendszerrel rendelkező állatok voltak. Éppen úgy tanultak meg támadni, ahogyan a földi rovar támad rá áldozatára. Ugyanazzal a pontossággal csinálják, ahogyan a darázs befecskendezi mérgét a szöcske vagy más bogár ideggócaiba. Ez nem értelem, ez ösztön…

— És honnan tudták, hogyan kell megtámadni a repülőgépeket? Eddig még nem találkoztak velük…

— Ezt nem tudhatjuk, kolléga. Ahogy már mondottam önöknek, két fronton harcoltak. A Regis élő és élettelen lakóival, az utóbbi esetben tehát automatákkal… Ezek az automaták a helyzetüknél fogva kénytelenek voltak a legkülönbözőbb energiafajtákat használni védelmi és támadási célokra…