Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— Ön is el akar menni valahova?

— Ne szakítson félbe, Rohán. Nem. Egyáltalán nincs szándékomban kimozdulni innen, de nem tőlünk függ minden. Ha én sem leszek itt, térjen bolygó körüli pályára. Csinált már ilyet szuperkopterrel?

— Igen, kétszer, a Lant deltáján.

— Rendben. Akkor tudja, hogy kicsit bonyolult dolog, de nem lehetetlen. A pályának állandónak kell lennie; pontos adatait még a start előtt Ströhm megadja. Ezen a pályán keringve vár rám 36 óráig. Ha időközben nem jelentkeznék, visszatér a bolygóra. Elrepül a Kondorhoz, és megpróbálja üzemképes állapotba hozni. Tudom, micsoda munka.

Még sincs más kilátásunk. Ha csodával határos módon minden sikerül, menjen vissza a Kondorral a támaszpontra, és jelentse a történteket!

Van valami kérdése?

— Igen. Megpróbálhatok-e kapcsolatba lépni velük: azzal a központtal, amely a felhőt irányítja, ha véletlenül sikerülne rábukkannom?

— Ezt is magára bízom. Mindenesetre a kockázat is értelmes határok közt mozogjon. Persze semmit sem tudok, de úgy gondolom, hogy ez a bizonyos irányítóközpont nem a bolygó területén van. Ezenkívül létezéséről nem vagyok meggyőződve…

— Hogy érti ezt?

— Az elektromágneses színképtartományt ugyanis állandó rádiós lehallgatással ellenőrizzük. Ha valaki sugarak segítségével irányítaná azt a felhőt, már régen észleltük volna megfelelő jelek formájában.

— Talán magában a felhőben van a központ…

— Lehetséges. Nem tudom. Jazon, elképzelhető, hogy elektromágnesességtől független távirányítási eszközök létezzenek?

— Ha az én véleményem érdekli, akkor nemet kell mondanom.

Nincsenek.

— Mi az, hogy az “én véleményem”? Mi érdekelhetne más?

— Amit tudok, nem lehet azonosnak venni azzal, ami létezik. Ami létezhet. Mi nem ismerünk ilyen eszközöket. Ez minden.

— Telepátiával… — jegyezte meg valaki a hátul állók közül.

— Erről a témáról nincs mit mondanom — vetette közbe szárazon Jazon. — Mindenesetre a világmindenség ismert körzetében még nem fedeztek fel ilyesmit.

— Uraim, ne vesztegessük az időt meddő vitára! Rohán, szedje össze az embereit, és készítse elő a szuperkoptert! Az ellipszis alakú pálya adatait Ströhm egy óra múlva szállítja. Ströhm kolléga, ötezres földtávollal számítsa ki az állandó pályát, legyen szíves!

— Igenis, asztrogátor!

Az asztrogátor benyitott az irányítófülke ajtaján.

— Mi újság, Terner? Semmi?

— Semmi, asztrogátor. Csak recsegések. Sok elektrosztatikus zörej, más semmi.

— Emissziós színképnek semmi nyoma?

— Semmi.

Vagyis egyik repülő csészealj sem használja fegyverét; feladták a harcot — gondolta Rohán. Ha lézersugárral támadnának, vagy akár csak indukciós vetőkkel, a Legyőzhetetlen műszerei több száz kilométer távolságból jeleznék.

Rohánt annyira lenyűgözték a drámai események, hogy eszébe sem jutott nyugtalankodni az asztrogátortól kapott feladat miatt. Egyébként ideje sem lett volna rá. Ezen az éjszakán le sem hunyta a szemét.

Ellenőriznie kellett a kopter minden berendezését, újabb hajtóanyagtonnákat tölteni bele, felrakni rá a készleteket és a fegyvereket, úgyhogy a megadott időpontra éppen csak készen lettek. A hetventonnás, kétemeletes gép hatalmas porfelhőt verve emelkedett a levegőbe, és egyenesen északkeletnek fordult, amikor a vörös napkorong szegélye megjelent a látóhatáron. Rohán rögtön az indulás után tizenöt kilométerre ment fel; a sztratoszférában a legnagyobb sebességgel haladhatott, ezenkívül nagyobb esélye volt arra, hogy elkerülje a fekete felhőt. Legalábbis ezt remélte. Lehet, hogy igaza volt vagy talán csak szerencséje, de alig egy óra múlva már le is szálltak a ferde napfényben sütkérező, homok borította kráterbe, melynek mélyén még homály derengett.

Amíg a kitóduló forró gázoszlopok homokfelhőket kavartak alattuk, a televíziós operatőrök azzal a jelentéssel riasztották a navigációs kabint, hogy a kráter északi részében valami gyanúsat látnak. A nehéz repülő szerkezet megállt, és enyhén remegett, mintha láthatatlan rugón himbálózna, s ötszáz méter magásságból részletesen megvizsgálták a jelzett helyet.

Az erősítő képernyőn hamvasvörös háttér előtt apró, derékszögű formák látszottak, amelyek mértani pontossággal helyezkedtek el egy nagyobb, acélszürke alakzat körül. Rohán, Gaarb és Ballmin, akik egymás mellett ültek a kormányoknál, egyszerre ismerték fel bennük Regnar expedíciójának járműveit.

Késlekedés nélkül leszálltak a közelben, de nem feledkeztek meg az elővigyázatossági rendszabályokról sem. A kopter teleszkópos “lábai” alig hagyták abba a lassú, rugózó mozgást, máris leeresztették a süllyesztőt, és két felderítőgépet küldtek ki mozgó erőtér védelme alatt.

A kráter belseje csorba szélű, nagy lapostányérra emlékeztetett.

Közepén a vulkanikus kúpot a láva feketésbarna kérge borította.

A mozgó felderítő néhány perc alatt tette meg a másfél kilométeres utat — többé-kevésbé ennyi választotta el őket egymástól. A rádióösszeköttetés kitűnő volt. Rohán Gaarbbal beszélgetett, aki a vezértranszportőrben ült.

— Vége az emelkedőnek, mindjárt meglátjuk őket — ismételte néhányszor Gaarb. Egy pillanat múlva felkiáltott: — Megvannak! Látom őket!

Majd nyugodtabban: — Úgy látszik, minden rendben. Egy, kettő, három, négy… mindegyik gép a helyén; de miért állnak a napon?

— És az emberek? Látja őket? — faggatta Rohán idegesen hunyorogva a mikrofon előtt.

— Igen. Valami mozog ott… két ember… hopp, még egy… és valaki az árnyékban fekszik… látom őket, Rohán!

Hangja eltávolodott. Rohán hallotta, amint odaszól a vezetőjének.

Válaszul tompa dörej árulkodott arról, hogy füstrakétát lőttek fel. Gaarb hangja visszatért: — Üdvözöljük őket… a füst kicsit zavarja a látást… rögtön eloszlik…

Jarg… mi van? Na! Hogy a… Hé! Emberek!

Kiáltása egyszerre betöltötte az egész kabint, majd elnémult. Rohán hallotta a motorok elcsendesedő berregését, futó lépések zaját, majd a távolban elvesző szólongatást, egy-két elmosódó kiáltást, aztán semmi többet. Csend.

— Halló! Gaarb! Gaarb! — ismételte zsibbadt ajakkal. Lépések közeledtek a homokon, a hangszóró sercegni kezdett. — Rohán! — lihegte Gaarb megváltozott hangon. — Rohán! Ugyanaz, ami Kertelennel! Eszméletlenek, nem ismernek meg bennünket, nem beszélnek… Rohán, hall engem?!

— Hallom… mindenki, kivétel nélkül…?

— Azt hiszem… még nem tudom, Jarg és Terner az egyiktől a másikhoz futkos…

— Hogyhogy, és az erőtér…?

— Az erőteret kikapcsolták. Nincs. Nem tudom. Úgy látszik, kikapcsolták.

— Összecsapás nyomai?

— Nincs, semmi. A gépek állnak, teljesen épek, sértetlenek; ők pedig fekszenek, üldögélnek, hiába rázogatja őket az ember. Hát ez meg? Csak nem?!

Rohán elmosódott hangokkal vegyes nyöszörgést hallott.

Összeszorította száját, de nem tudta legyőzni az egész belsejét görcsbe rántó émelygést.

— Egek, hisz ez Gralev! — harsant fel Gaarb kiáltása. — Gralev! Ember!

Nem ismersz meg?

Felerősített lélegzete hirtelen betöltötte a kabint.

— Ő is… — sóhajtotta. Egy pillanatig hallgatott, mintha erőt gyűjtött volna. — Rohán… nem tudom, boldogulunk-e segítség nélkül… El kell vinnünk őket innen. Küldjön még embereket…