Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Rohán, aki mindvégig az asztrogátor mellett tartózkodott, észrevette, hogy a parancsnok nyugtalankodik. Kezdetben ő maga nem talált okot az aggodalomra. Arra gondolt, hogy ez a sajátos árnyékoló hatás éppen az expedíció útirányát követő viharfelhőnek tulajdonítható. A fizikusok viszont kételkedtek abban, hogy a légkörben ilyen vastag ionizált réteg jöhet létre. Úgy hat óra felé, mikor a vihar már lecsendesedett, de a kapcsolat még nem állt helyre, miután a szünet nélkül ismételt hívójelekre egyszer sem érkezett válasz, Horpach két, repülő csészealjhoz hasonló felderítőgépet küldött a helyszínre.

Az egyik néhány száz méterrel a sivatag felett repült, a másik viszont négy kilométer magasra emelkedett, hogy az elsőnek televíziós közvetítőállomása lehessen. Rohán, az asztrogátor, Gralev és még jó néhány ember, köztük Ballmin és Sax is, az irányítófülke fő képernyője előtt állt, itt közvetlenül megfigyelhettek mindent, ami az első gép pilótájának látómezejébe került.

A mélyfekete árnyékkal kitöltött, kanyargós sziklaszurdokok övezetén túl sivatag terült el, végtelen homokbucka-vonulatokkal, amelyek most feketés csíkoknak látszottak, mert a nap éppen lemenőfélben volt.

Ebben a ferde megvilágításban a táj különösen komor jelleget öltött, az alacsonyan sikló gép alatt időnként kisebb kráterek tűntek fel, betemette őket a homok. Néhányat csak a századok óta kialudt vulkán központi kúpja révén lehetett észrevenni. A terep lassan megemelkedett, és egyre változatosabb lett. A homoktengerből magas sziklagerincek váltak ki. különös, töredezett, csonka láncrendszerekben.

A magányos sziklatuskók szétesett űrhajókra vagy óriási szobrokra emlékeztettek. A sziklavonulatok lejtőit szakadékok határozott vonala jelezte, melyeket apró kúpok pettyeztek. Majd a homok végérvényesen eltűnt, helyét meredek sziklaés kőtorlaszokkal tarkított, vad vidék foglalta el. Itt is, ott is messziről patakoknak látszó árkok kanyarogtak, a bolygó kérgének tektonikus törései. A vidék holdbeli tájra emlékeztetett.

Ekkor megromlott a televíziós vétel, amelynek első jelei a kép remegésében és időszakos eltolódásában nyilvánultak meg. Parancsot adtak az emissziós erő növelésére, de a látási viszonyokat ez sem javította meg tartósan.

Ettől kezdve a fehéres színű sziklákat egyre sötétebbek váltották fel.

A magasba törő, barnás árnyalatú hegycsúcsokon, melyek lassan kikerültek a látómezőből, baljós, fémes fény játszadozott; s mintha a puszta kövön sűrű, de halott növényzet tenyészne, mindenhol bársonyos, fekete foltok váltak ki. Ekkor szólalt meg az első géppel összekapcsolt rádióvevő. A pilóta azt kiáltotta, hogy hallja az automatikus helyzetmeghatározók hangját, amelyekkel az expedíció vezető járművét szerelték fel. De az űrhajó irányítófülkéjében állók csak a pilóta halk, szinte elhaló hangját hallották, amint Regnar csoportját hívja.

A nap már egészen alacsonyan járt. Vérvörös fényében fekete, felhőszerűen gomolygó fal tűnt elő, amely a sziklák szintjétől számítva ezerméteres magasságot ért el. Abból, ami mögötte volt, semmi sem látszott. Ha nem mozgott volna lassú, megfontoltan imbolygó gomolygással, különös hegyvonulatnak is lehetett volna nézni ezt a hol tintasötétségű, hol fémes, skarlátlila színben játszó feketeséget. Ahol a nap sugarai rést ütöttek rajta, egy pillanatra titokzatos csillogás cikázott fel mélyében, mintha fekete jégkristályok vadul szikrázó rajai kavarogtak volna benne. Az első pillanatban az volt a nézők érzése, hogy a felhő siklik a repülőgép felé, de ez optikai csalódás volt. A repülő csészealj közeledett egyenletes sebességgel a különös akadály felé.

— TL-4 hívja a bázist. Rámenjek-e a felhőre? Vétel! — hangzott fel a pilóta fojtott hangja. Az asztrogátor a másodperc töredéke alatt válaszolt: — Egyes hívja TL-4-et, álljanak meg a felhő előtt!

— TL-4 hívja a bázist, megállok — felelte rögtön a pilóta, és Rohánnak úgy tetszett, hogy megkönnyebbülés csendül ki szavaiból. Már alig néhány száz méter választotta el a gépet a rendkívüli jelenségtől, amely szélesen kiterjedve, majdnem az egész látóhatárt eltakarta. Most az egész képernyőt ennek a fantasztikus — hiszen függőleges — tengernek óriási szénfekete felülete takarta el. A gépek állni látszottak hozzá képest, de hirtelen, még mielőtt akárki is felocsúdhatott volna, a nehézkesen hullámzó tömeg hosszú, terjengős ködoszlopokat lövellt ki magából, amelyek elhomályosították a képernyőt. A kép ezzel egyidejűleg megtört, remegni kezdett, és egyre gyengülő kisülések szövedékévé alakult át.

— TL-4, TL-4! — hívta a híradós.

— Itt TL-8 hívja a bázist, adjak-e képet, vétel!

— Bázis a TL-8-hoz, adjon képet!

A képernyő kuszán vibráló fekete csíkokkal telt meg. Az előbbi képet mutatta, de most négy kilométeres magasságból. Látták, amint a felhő hosszan elnyúló, sűrű tömege úgy terpeszkedik rá egy hegyoldalra, mintha el akarná vágni a hozzá vezető utat. Tömege lustán mozgott, szélei mintha félfolyékony állapotban levő anyagból lettek volna, de az első gépet, amelyet az imént kebelezett be, nem sikerült megpillantani.

— Bázis hívja TL-8-at, hallja TL-4-et? Vétel!

— TL-8 bázisnak, nem hallom. Átállok az interferenciasávra. Figyelem, TL-4, itt TL-8, jelentkezz, TL-4, TL-4! — hallották a pilóta hangját. — TL-4 nem felel, átállok az infravörös sávra, figyelem, TL-4, itt TL-8, jelentkezz, TL-4 nem felel, megpróbálom a radarral bemérni a felhőt… Az elsötétített irányítóteremben mindenki lélegzet-visszafojtva állt, szinte megkövültek a várakozásban. A képernyőn vibráló gyenge kép nem változott, a sziklagerinc úgy emelkedett ki a feketeségtengerből, mint egy tintaszínű óceánba merülő sziget. Magasan az égen arannyal átszőtt bárányfelhők vonultak, a napkorong már a látóhatár szélét érintette, néhány percen belül várható volt a sötétedés.

— TL-8 hívja a bázist — jelentkezett ismét a pilóta, hangja mintha elváltozott volna az alatt a néhány másodperc alatt, amely utolsó jelentkezése óta eltelt. — A radar tömör fémről verődik vissza, vétel!

— Bázis hívja TL-8-at, alakítsd át a radart televíziós képpé, vétel!

A képernyő elsötétedett, kihunyt, egy pillanatig fehér fény izzott rajta, aztán zöldbe váltott át, és milliárdnyi remegő pontban sziporkázott.

— Ez a felhő vasból van — mondta valaki, vagy inkább csak lehelte Rohán háta mögött.

— Jazon! — kiáltott az asztrogátor. — Itt van Jazon?!

— Jelen! — vergődött át a többiek sorfalán a nukleonszakértő.

— Felmelegíthetem ezt egy kicsit?… — kérdezte hidegvérrel az asztrogátor a képernyőre mutatva, és mindenki azonnal megértette.

Jazon húzódozva válaszolt: — Értesíteni kellene TL-4-et, hogy maximálisra állítsa az erőtérgömbjét…

— Ne butáskodjon, Jazon! Nincs összeköttetésem…

— Négyezer fokig… egy kis kockázattal…

— Köszönöm! Blaar, mikrofont! Egyes számú hívja TL-8-at, irányítson lézereket a felhőre, mérsékelt erővel, trillió ergig az epicentrumban, folytonos tüzelés a tetőponti szög mentén!

— TL-8, folyamatos tűz trillió ergig az epicentrumban — ismételte rögtön a pilóta, majd egy másodpercig semmi sem történt. Aztán nagy villanás, és a középső felhőgomoly, amely a képernyő alsó részét teljesen kitöltötte, színt váltott. Először mintegy szétkenődött, aztán elvörösödött és felforrt; lángfalú örvényként kavargott, amely szinte beszívta magába a szomszédos felhőnyúlványokat. Hirtelen ez a mozgás félbeszakadt, a felhő óriási gyűrűformára nyílt szét, és az így adódott “ablakon” belátás nyílt a rendezetlen összevisszaságban heverő sziklákra, csak finom fekete por vagy inkább pernye szálldosott még a levegőben.