Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— Egyes hívja TL-8-at, menjen le a tüzelés maximális hatóerejének vonalára!

A pilóta megismételte a parancsot. A felhő nyugtalanul gomolygott a rés körül, és megpróbálta nyúlványaival betölteni, de valahányszor lesújtott kitüremkedő szegélyére a vakító fényű tűzsugár, visszahúzta őket. Ez így ment néhány percig. De nem lehetett sokáig folytatni a játékot. Az asztrogátor nem mert az antivető teljes erejével lesújtani a felhőre, mert valahol benne bujkált a másik gép. Rohán kitalálta, mire számított Horpach: abban reménykedett, hogy a másik repülőnek sikerül a megtisztított térbe jutnia. De még mindig nem bukkant fel. A TL-8 most csaknem mozdulatlanul lebegett, és vakító lézersugarakat lődözött a fekete kör forrongó peremébe. Az égbolt elég világos volt még felette, de a gép alatt lassan árnyék borult a sziklákra. A nap lenyugodott. A völgyben fokozatosan leszálló alkonyat ördögi fényben tündökölt. Mintha kitörőben levő vulkán torkába néztek volna a felette gomolygó füstön át, olyan piszkosvörös, remegő fátyol lepte be az egész látómezőt. Most csak a lassan sűrűsödő homály látszott, melynek mélyében tűz tombolt és fortyogott. A titokzatos anyagból álló felhő megtámadta a bekebelezett gépet, és rettenetes izzással égett a repülőt övező erőtérburokban.

Rohán az asztrogátorra pillantott, aki kővé meredve állott, a tűz imbolygó visszfénye játszott kifejezéstelen arcán. A fekete kavargás és a benne dúló tűzvész, amely olykor-olykor oldalra is csapdosott lángnyelveivel, a képernyő egész középső részét elfoglalta. A távolban látható, magas sziklacsúcsot bíborfénnyel árasztották el a hideg, vörös nap utolsó sugarai, s most kimondhatatlanul földivé tették a tájat. Annál valószínűtlenebb volt a felhő belsejében lejátszódó esemény látványa.

Rohán várt; az asztrogátor arca semmit sem árult el. Pedig határoznia kellett: vagy a másik segítségére küldi a felső gépet, vagy sorsára hagyja, és megparancsolja a felderítőnek, hogy repüljön tovább északkeleti irányba.

Hirtelen váratlan dolog történt. Vagy a felhőbe került alsó gép pilótája vesztette el a fejét, vagy magától romlott el valamilyen berendezés, elég az hozzá, hogy a fekete örvénybe vakító középpontú fény hasított, a felhő szétfröcskölt a szélrózsa minden irányába a robbanástól, s a TL-8at úgy megdobta a légnyomás óriási ereje, hogy hintázásával egy ütemre kezdett táncolni a televíziós kép is. Aztán a feketeség visszaszivárgott, összeállt, és mindent eltakart.

Az asztrogátor előrehajolt, és olyan halkan, hogy Rohán nem érthette, mondott valamit a mikrofonoknál ülő híradósnak, de az utóbbi csaknem kiáltva rögtön megismételte: — Antilöveget készíts! Teljes erőből, a felhőre folytonos tüzelés!

A pilóta megismételte a parancsot. Abban a pillanatban az egyik technikus, aki az oldalsó képernyőn figyelte, hogy mi történik a gép mögött, felkiáltott: — Vigyázat! TL-8! Menj fel! Menj fel! Menj fel!

Az eddig még szabadon maradt nyugati oldal felől egy orkán sebességével száguldó fekete felleg örvénylett elő. Egy pillanattal azelőtt még a nagy felhő egyik szárnya volt, de leszakadt róla, és az irtózatos iramtól megnyúlt csápjaival meredeken felfelé tört. A pilóta még a figyelmeztetés előtt egy ezredmásodperccel felfigyelt a dologra, és gyertyaegyenesen a magasba szökkent, de a felhő, fekete oszlopokkal ostromolva az éget, üldözőbe vette. Hol egyik, hol másik felhőoszlop volt tűz alatt, s amikor a legnagyobb, legközelebb esőt találat érte, a fekete gomolyag kettévált, még sötétebb lett. Hirtelen az egész kép remegni kezdett.

Abban a pillanatban, amikor a felhő egy darabja a rádióhullámok útjába került, megrontva a gép és a bázis közötti összeköttetést, a pilóta valószínűleg először használta az antianyagvetőt. A lövés hatására a bolygó egész légköre egyetlen lángtengerré változott; a nyugaton derengő bíborfény úgy eltűnt, mintha szétfújták volna, a zegzugos vonalakban kavargó háborgásból még egy pillanatra kibontakozott a felhő és a felette gomolygó füstoszlopok, amelyek felpuffadtak és elfehéredtek, majd egy második, még rettenetesebb robbanás izzó tűzesővel árasztotta el a gázés gőzfelhőkben elpárolgó sziklaerdőt. Ezt láthatták utoljára, mert a következő pillanatban az egész kép még egyszer megremegett, kisülések szikrái szőtték át, majd eltűnt. Csak az üres, fehér képernyő vakító fénye ragyogott az elsötétített irányítófülkében, és visszaverődött nézői halálsápadt arcáról.

Horpach utasítást adott a rádiósoknak, hogy próbálják meg hívni a két gépet, aztán Rohánnal, Jazonnal és a többiekkel átvonult a szomszédos navigációs fülkébe.

— Véleményük szerint miből van ez a felhő? — kérdezte minden bevezetés nélkül.

— Fémrészecskékből áll. Távirányított, egységes centrumú emulzióféle lehet — mondta Jazon.

— Gaarb?

— Szerintem is.

— Van más elgondolás? Nincs? Annál jobb. FM, melyik szuperkopter van jobb állapotban, a miénk vagy a Kondoré?

— Mindkettő üzemképes, asztrogátor. De ami engem illet, inkább a miénk mellett döntenék.

— Jó. Ha nem tévedek, maga, Rohán, már régóta szeretne kisétálni az erőtérernyő alól… Most alkalma lesz rá. Kap tizennyolc embert, dupla automata felszerelést, nagy hatósugarú lézereket és antilövedékeket…

Van még valamink?… (Senki sem válaszolt.) Hát igen, egyelőre az antianyagnál még nem találtak fel tökéletesebbet… 4.31-kor indul, vagyis napkeltekor, és megpróbálja felkutatni északkeleten azt a krátert, melyről utolsó híradásában Regnar beszélt. Ott létrehozza az erőteret, és védelme alatt leszáll. Útközben lehetőleg a legnagyobb távolságból sújtson le mindenre; semmi bevárás, megfigyelés, kísérlet, semmi takarékoskodás, ne sajnálja az ütőerőt! Ha összeköttetésünk megszűnne, cselekedjék saját belátása szerint. Ha megtalálta a krátert, szálljon le, kérem, de óvatosan, nehogy a többiek fejére üljön…

gondolom, valahol arrafelé lehetnek…

Az egész falat beborító térképen a feltételezett pontra bökött.

— Ebben a pirossal bekarikázott körzetben. Ez ugyan csak vázlat, de egyelőre ennél jobb nincs.

— Mit csináljak a leszállás után, asztrogátor? Megkeressem őket?

— Ezt magára bízom. Csak ne felejtse el, hogy a leszállás helyétől számított ötven kilométeres körzetben semmit sem szabad célba venni, mert a mi embereink lehetnek mögötte.

— Egyetlen földi célpontot sem?

— Egyáltalán semmit sem. Eddig a vonalig — az asztrogátor határozott mozdulattal osztotta két részre a térképen ábrázolt területet — bármilyen fegyverrel támadhat. Ettől kezdve csak erőtérrel védheti magát. Jazon!

Mennyit bír ki a szuperkopter erőmezeje?

— Több mint egymillió atmoszférát négyzetcentiméterenként.

— Mi az, hogy “több mint egymillió”? El akarja nekem adni? Azt kérdeztem, hogy mennyit! Ötmilliót? Húszat?

Horpach mindvégig tökéletes nyugalommal beszélt, éppen ezzel a tulajdonságával hatott legjobban a fedélzeten. Jazon zavartan köhécselt.

— Kettő és félre próbálták ki a mezőt…

— Ez mindjárt más! Hallotta, Rohán? Ha a felhő ennyire megszorítja, meneküljön. Felfelé a legajánlatosabb. Egyébként nem tudok mindent előre kiszámítani… — Órájára nézett. — Az indulástól számított nyolc óra múlva minden hullámsávon hívni fogom. Ha nem sikerül, optikai vagy “trójai” műholdakkal próbáljuk felvenni a kapcsolatot. Lézerrel fogunk morzézni. Ez eddig mindig eredményes volt. De többre kell felkészülnünk, mint amit eddig láttunk. Ha a lézerek is csütörtököt mondanak, újabb három óra múlva startol és visszajön. Ha engem nem talál itt…