Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Az eddigi feltáró vágatok fokozatosan olyan talajrétegekbe értek, melyeknek sajátos geológiai felépítése még tapasztalt planetológus számára is nagy fejtörést okozott volna. Amikor aztán a több mint egymilliárd éves bazalthoz fúrtak kutat, kiderült, hogy a rárétegződött kőzetekben az erősen előrehaladott újrakristályosodás ellenére is szerves szén mutatható ki. Rögtön arra gondoltak, hogy itt valamikor tengerfenék volt. De a valódi kőszén rétegeiben már több olyan növényfajta lenyomatát fedezték fel, amelyek csak szárazon tudtak vegetálni.

A bolygó szárazföldi szervezeteinek listája egyre gyarapodott és tökéletesedett. Már ismeretes volt előttük, hogy háromszázmillió évvel ezelőtt az itteni dzsungeleket őshüllők népesítették be. Az egyik ősállat gerincoszlopának és elszarusodott állkapcsának maradványai láttán a tudósok örömmámorban úsztak, ám a legénység többi része nem osztozott lelkesedésükben.

Mintha a szárazföldi fejlődés két szakaszban játszódott volna le: az élővilág első alkonya körülbelül százmillió évvel ezelőtti időszakra esett; akkor erőszakos külső hatás, valószínűleg a közeli nova felrobbanása következtében kipusztultak a növények és állatok.

Aztán mégis feltámadt az élet, és új formákban indult virágzásnak, bár az igazat megvallva, a pontosabb osztályozást a leletek állapota és gyér száma lehetetlenné tette. A bolygón sohasem alakultak ki emlősökhöz hasonló élő szervezetek.

Kilencvenmillió év múlva bekövetkezett a második csillagrobbanás, de most már nagyobb távolságban; nyomait elemi izotópok alakjában sikerült felfedezni. Hozzávetőleges számítások szerint a kozmikus sugárzás akkori erőssége nem volt a bolygón olyan nagy, hogy hullahegyek maradtak volna utána. Annál érthetetlenebb volt, hogy attól kezdve a növényi és állati leletek egyre ritkábban fordultak elő a fiatalabb kőzetrétegekben. Viszont egyre nagyobb mennyiségben találtak ilyen “sajtolt iszapot”, antimon-szulfidokat, molibdénés vasoxidokat, nikkelsókat, kobaltot és titánt.

Ezek a hat-nyolcmillió éves, aránylag vékony fémrétegek helyenként nagy erősségű radioaktív gócokat tartalmaztak, de ez a radioaktivitás fiatal volt a bolygó hosszú múltjához képest. Következésképpen arra lehetett gondolni, hogy abban a bizonyos időszakban erős, de csak egyes helyeken előforduló nukleáris reakciósorozatot idézett elő valami, s ennek termékei “fémiszapokban” ülepedtek le. Elvetették a “radioaktív vasmeteor” hipotézisét és más, egészen fantasztikus feltételezéseket is, amelyek e “melegen sugárzó” különös gócok és a Lant bolygórendszerének katasztrófája, civilizációjának pusztulása között próbáltak kapcsolatot teremteni.

Arra is gondoltak ugyanis, hogy a Regis-III. meghódítására tett kísérletek közben atomháború robbant ki a veszélyeztetett bolygórendszerből érkező hajók között. De így sem tudták megmagyarázni a fémrétegek különös méreteit, mert a próbafúrások folyamán más, távol eső vidékeken is találkoztak velük.

Mindenesetre megcáfolhatatlannak látszott az az éppen annyira rejtélyes, mint nyilvánvaló tény, hogy az élet pontosan akkornéhány millió évvel ezelőtt — szűnt meg a bolygó szárazföldjein, amikor a fémrétegek keletkeztek. Az élő szervezeteket nem radioaktív tevékenység semmisítette meg: a teljes sugárzásmennyiséget átszámították nukleáris robbanások egyenértékeire, amelyek alig tettek ki húsz-harminc megatonnát, ez százezer évekre elosztva természetesen nem jelenthetett olyan robbanásokat (ha egyáltalán atomrobbanások voltak, s nem más magreakciók), hogy komolyan fenyegethették volna a biológiai formák fejlődését.

A tudósok arra gyanakodtak, hogy a “város” romjai és a fémüledékek között valamilyen kapcsolatnak kell lennie, s ezért további kutatásokat javasoltak. Ez persze rengeteg nehézségbe ütközött, mivel a feltárási munkálatok hatalmas földtömegek megmozgatását követelték. Az egyetlen kézenfekvő megoldás a tárna lett volna, de a föld alatt dolgozó embereket már nem védték volna az erőterek. A munkálatok folytatását az tette lehetővé, hogy huszonkét méter mélyen, egy vasoxidokban bővelkedő rétegben különös formájú, rozsdás fémhulladékokra bukkantak, amelyek mikroszkopikus gépezetek korrózió marta, darabokra esett alkatrészeire emlékeztettek.

A leszállástól számított tizenkilencedik napon a bolygón eddig még soha nem látott, hatalmas, sötét felhőgomolyok érkeztek arra a vidékre, ahol a bányászcsapatok dolgoztak. Délután felé kitört a vihar, amely az elektromos kisülések hevessége szempontjából jóval túltett a földi viharokon. A sziklát és az égboltot szakadatlanul csapkodó villámok függönye kötötte össze. A megáradt vizek a kanyargós sziklaszorosok között zubogtak, s elöntéssel fenyegették az újonnan vájt járatokat. Az embereknek ki kellett jönniük, és az automatákkal együtt az erőtér főkupolája alatt húzták meg magukat, amelynek kilométeres hosszúságú villámok ostromát kellett állnia. A vihar lassan nyugat felé vonult, és villámoktól átszőtt, fekete fala az óceán horizontjára ereszkedett. A Legyőzhetetlenre visszatérő bányamunkások útközben rengeteg apró, fekete fémcseppecskét találtak a homokban. A hírhedt “legyek”-kel azonosították őket. Óvatosan szedtek belőlük, és a hajóra vitték őket, ahol a tudósok nagy érdeklődéssel foglalkoztak velük, de egy szóval sem mondták, hogy rovarok maradványai lennének. Megtartották az elmaradhatatlan szakmai értekezletet, amelyen többször heves vitában törtek ki. Végül úgy döntöttek, hogy expedíciót küldenek északkeletre, túl a kanyargós sziklaszorosokon és a vasvegyülettelepeken, mert a Kondor járműveinek hernyótalpain sok figyelemre méltó ásványdarabkát fedeztek fel, amelyekkel az eddig átkutatott területeken még nem találkoztak.

A rákövetkező napon Regnar vezetésével indult útnak az energorobotokkal, a Kondor cammogó antivetőjével, szállítóautomatákkal és robotokkal kitűnően felszerelt menetoszlop. A robotok közül tizenkét arktánt automatikus kotróés fúróberendezésekkel láttak el. Az expedíció huszonkét tagján kívül a gépek oxigén-, élelmiszerés nukleárisüzemanyag-készleteket is szállítottak. A hajóval állandó rádiós és televíziós kapcsolatuk volt, amíg a bolygó domború széle el nem vágta az egyenes vonalban terjedő ultrarövid hullámok útját. Akkor a Legyőzhetetlenről állandó pályán mozgó, automata televíziós közvetítőállomást lőttek fel, amely a további vételt is lehetővé tette. A menetoszlop egész nap mozgásban volt. Éjszakára a kocsik védelmi vonalba rendeződtek, és erőtérövezettel vették körül magukat, másnap pedig tovább folytatták útjukat. Délután Regnar közölte Rohánnal, hogy megáll néhány rom lábánál — amelyeket egy kis, lapos kráter közepén a homok csaknem teljesen betemetett —, mert közelebbről is meg szeretné nézni őket. Egy óra múlva a rádióvétel minősége állandó és erős zavarás következtében romlani kezdett. A híradótechnikusok ezért rövidebb hullámsávra álltak át, ahol jobb volt a vétel. Nem sokkal azután, hogy a kelet felé vonuló vihar mennydörgései alábbhagytak (keleten dolgozott az expedíció is), a kapcsolat hirtelen megszakadt. A vétel teljes megszűnését tucatnyi, egyre erősödő fading előzte meg, a legfurcsább mégis a televíziós kép egyidejű rosszabbodása volt, pedig ez nem függött az ionoszféra állapotától, mert atmoszférán kívüli műhold továbbította. Egy órakor az összeköttetés teljesen megszakadt. A technikusok, de még a segítségül hívott fizikusok is értetlenül álltak a jelenség előtt. Mintha valahol a sivatagban fémfal emelkedett volna, hogy elvágja a Legyőzhetetlentől 170 kilométer távolságban levő csoportot.