Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— Navigátor! A parancsnok rendelkezésére azonnal vissza kell térnünk! — kiáltotta izgatottan Jarg, fejét kidugva a lőtorony nyílásán.

— Vissza? És miért?

— Nem tudom. Egyre csak az azonnali visszatérés jelét ismétlik, négyszer pedig az EV-t adták.

— Az EV-t? Hű, de elzsibbadt minden tagom! Pedig ezek szerint sietnünk kell. Adja ide a mikrofont, gyújtsa meg a fényszórókat!

Tíz perc múlva a külső övezet minden embere elhelyezkedett a járművekben. Rohán, amennyire ezen a hepehupás terepen lehetett, maximális sebességgel vezette kicsiny kocsioszlopát. Blank, aki most az összekötő szerepét töltötte be mellette, hirtelen átnyújtotta neki a hallgatót. Rohán leereszkedett az égettműanyag-szagú fémkabinba, s miközben a ventillátor légáramlata kellemesen borzolta haját, Gallaghernek a nyugati sivatagban dolgozó csoportja és a Legyőzhetetlen közötti jelváltást figyelte. Mintha vihar készülődött volna.

A barométerek már reggel óta alacsony légnyomást jeleztek, de a sötét, lapos fellegek még csak most úsztak elő a látóhatár mögül. Felettük tiszta volt az égbolt. Ami a légköri zavarokat illeti, igazán nem panaszkodhattak: úgy recsegtek a fülhallgatók, hogy csak morzéval lehetett fenntartani az összeköttetést. Rohánnak megbeszélt jelcsoportokat sikerült fognia, de túl későn kapcsolódott be az adásba, ezért nem tudta kihámozni, miről is van szó. Csak annyit értett meg, hogy Gallagher csoportja is teljes gőzzel halad a bázis felé, az űrhajón pedig készültséget rendeltek el, és minden orvosnak a helyén kell lennie.

— Orvosi készültség — mondta Ballminnak és Gralevnek, akik várakozó tekintettel néztek rá. — Valamilyen baleset. De valószínűleg nem súlyos.

Talán omlás volt, valakit betemethetett…

Azért mondta ezt, mert mindenki tudta, hogy Gallagher embereinek földtani jellegű kutatásokat kellett végezniük egy előzetesen felderített helyen. Az igazat megvallva maga sem hitte, hogy munka közben valamilyen hétköznapi baleset történhetett. A bázistól alig hat kilométernyire voltak, de a másik csoportot, úgy látszik, korábban vonták vissza, mert amikor megpillantották a Legyőzhetetlen sötét, függőlegesen álló testét, egészen friss hernyótalpnyomokat kereszteztek, amelyek ilyen szélben nem maradtak volna meg félóráig sem.

A külső erőtér határa felé közeledtek, és az irányítófülkét kezdték hívni, hogy adjanak engedélyt a belépésre. Feltűnően sokáig kellett várniuk, amíg végre feleltek a hívásra. Végül is kigyulladtak az ismerős kék fények, és a belső gyűrű széléig hajtottak. A Kondor csoportja már itt volt. Tehát őket hívták be előttük, nem Gallagher geológusait. Néhány hernyótalpas a csúszdánál állt, mások összetorlódtak, és elzárták az átjárást, mindenütt fejvesztett, térdig a homokban gázoló embertömeg nyüzsgött, automaták lámpásai villogtak.

Már bealkonyodott. Rohán nem egyhamar igazodott el ebben a zűrzavarban. Hirtelen vakító fehérségű oszlop lövellt a magasba. A hatalmas reflektor óriási világítótoronyhoz tette hasonlatossá a rakétát.

A fényoszlopok messze a sivatagba nyúlva pásztáztak át mindent felülről lefelé, majd pedig oldalt, mintha valamilyen űrhajósereg közeledne. A nyitott erőtér fényei újból felcsillantak. A gépek még nem álltak meg, de Gallagher emberei már leugráltak, a csúszda felől előgördült még egy kerekeken járó reflektor, és a félreállított, összezsúfolt gépek falán embercsoport tört keresztül. A hordágyon, melyet körülfogtak, feküdt valaki.

Mikor a hordágy elhaladt mellette, Rohán szétlökdöste az előtte állókat, és kővé dermedt. Az első pillanatban azt hitte, hogy valóban szerencsétlenség történt, de a hordágyon fekvő embernek meg volt kötözve keze-lába.

Úgy hányta-vetette magát, hogy szinte recsegtek a kötelékek, amelyek fogva tartották, száját óriásira tátotta, és rettenetesen nyöszörgött. Már régen elhaladt a reflektorok fénykarikáit követő embercsoport, de Rohán, aki csak állt a sötétben, még mindig hallotta ezt a nem is emberi jajongást, amelyhez hasonlót még sohasem tapasztalt. A fehér fényfolt a benne mozgó kis alakokkal egyre kisebbre zsugorodott, felkúszott a lejtős pályán, és eltűnt a tehernyílás szélesen tátongó bejáratában. Rohán kérdezősködni kezdett, hogy mi történt, de a Kondor csapatából való emberek vették körül, akik éppen annyit tudtak, mint ő.

Elég sok időbe telt, míg összeszedte magát, hogy valamilyen rendet teremtsen. Az eddig mozdulatlan gépcsorda dübörgő motorokkal kapaszkodott fel a lejtaknán, a felvonó felett kigyulladtak a fények, egyre fogyott az előtte álló tömeg, végül az utolsók között Rohán is feljutott, az alaposan megterhelt arktánokkal egyetemben, amelyek nyugalmát szerfölött gonosz gúnyolódásnak érezte. A rakéta belsejében az informátorok és a belső telefonok elnyújtott csengetése hallatszott, a falakon még mindig égtek az orvosokat riadóztató felhívások, de hamarosan kialudtak — egyre nyugodtabb lett a légkör. A legénység egy része már lement az étkezdébe, lépések kopogása és beszélgetés szűrődött át a folyosóról, valamelyik elkésett arktán nehézkesen lépegetett a robotok rekesze felé, végre-valahára mindenki elvonult, ő pedig úgy állt, mint akit megbénított a tehetetlenség tudata, mintha még az a remény is elveszett volna, hogy megért valamit a történtekből, mintha bizonyossá vált volna, hogy erre nincs és nem is lesz semmiféle magyarázat.

— Rohán!

Gaarb állt előtte. Ez a kiáltás magához térítette. Összerezzent.

— Maga az, doktor?… Látta? Ki volt az?

— Kertelen.

— Micsoda? Lehetetlen…

— Egész végig láttam őt…

— Hogyhogy végig?

— Együtt voltam vele — mondta Gaarb természetellenesen nyugodt hangon. Rohán látta szemüvegén a folyosó fényeinek csillogását.

— A sivatagi kutatócsoporttal?… — nyögte ki.

— Igen.

— És mi történt vele?

— Gallagher kitűzte a szeizmikus kutatás helyét… Kanyargós, kis sziklaszorosok útvesztőjébe jutottunk — mondta lassan Gaarb, mintha nem is neki, hanem saját magának próbálná pontosan felidézni a történteket. — Szerves eredetű, puha kőzetek vannak itt, melyeket kivájt a víz, csupa barlang meg üreg, a lánctalpasokat fent kellett hagynunk…

Szorosan felzárkózva haladtunk, tizenegyen voltunk. A ferrométerek nagyobb mennyiségű vas jelenlétét mutatták: keresni kezdtük. Kertelen arra gondolt, hogy itt valamilyen gépek vannak elrejtve…

— Igen, nekem is mondott ilyesmit… És aztán?

— Az egyik üregben, melynek fala teljesen sima, az iszap alatt — sztalaktitok és sztalagmitok is vannak ott — automataféleségeket talált.

— Igazán?

— Igen, de nem olyant, amilyenre maga gondol. Teljesen elkorhadt már az egész, pedig nem a rozsda tette tönkre, valamilyen nem rozsdásodó ötvözetből van, de mégis teljesen szétmaródott, félig elhamvadt, egyszóval: tiszta roncs.

— Talán mégsem…

— De bizony, mert ez az automata nem kevesebb, mint háromszázezer éves…

— Ezt honnan tudja?

— A masina tetején, ahogyan párolgott a víz, és lecsöpögött a boltozati sztalaktitokról, kalcit ülepedett le. Gallagher maga is végzett egy-két mérést, hogy felbecsülje a párolgás tempóját az üledék kialakulásának és vastagságának alapján. Háromszázezer éves a legszerényebb számítások szerint is… Egyébként tudja, mihez hasonlít nagyon ez az automata? Azokhoz a romokhoz!

— Tehát ez nem is hétköznapi szerkezet…