Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Egyébként éppen itt jön McMinn. McMinn kolléga, végzett már?

— Igen — válaszolt az ajtóban álló biokémikus. Minden tekintet rászegeződött. Áttört a széksorok közt, és megállt Nygren mellett. Még rajta volt a hosszú laboratóriumi köpeny. — Elvégezte az elemzéseket?

— Igen.

— McMinn doktor vizsgálta meg a hibernátorban talált ember holttestét — magyarázta Nygren. — Meg tudná-e mondani, most rögtön, mit észlelt?

— Semmit sem — felelt McMinn. Haja olyan világos színű volt, hogy ősznek is lehetett volna nézni. Ilyen világos volt a szeme is. Még szemhéjait is hatalmas szeplők lepték el. De hosszú lóarca láttán most senki sem mosolygott.

— Nincs sem szerves, sem szervetlen méreg. Minden enzimatikus szövettársulás normális állapotban. Vér: rendes. A gyomorban megemésztett ételkoncentrátumés cukormaradványok.

— Hogyan pusztult hát el? — kérdezte Horpach. Mint mindig, most is nyugodt volt.

— Egyszerűen megfagyott — felelt McMinn, és csak most vette észre, hogy még köpenyben van. Kikapcsolta, és a legközelebbi üres fotelre dobta. A sima szövet lecsúszott a padlóra.

— Tehát mi a véleménye? — faggatta tovább makacsul az asztrogátor.

— Nincs véleményem — mondta McMinn. — Annyit mondhatok csak, hogy nem mérgezés áldozatai voltak.

— Valami gyorsan hasadó radioaktív anyag ölte volna meg őket? Vagy erős sugárzás?

— A kemény sugárzás nyomokat hagy maga után: véredénytágulást, kiütéseket, változásokat a vérképben. Ilyen elváltozások nincsenek.

Olyan radioaktív anyag sincs, amely nyolc éven át halálos adagban sugározna, és aztán nyomtalanul eltűnne. A radioaktivitás itt alacsonyabb fokú, mint a Földön. Ezek az emberek nem találkoztak semmiféle sugártevékenységgel, erről kezeskedem.

— Csak megölte őket valami! — mondta emelt hangon Ballmin planetológus.

McMinn hallgatott. Nygren súgott neki valamit. A biokémikus bólintott, és kiment a széksorok között. Akkor Nygren is leszállt az emelvényről, és visszaült a helyére.

— Sehogy sem akar alakulni a dolog — mondta az asztrogátor. — Az biztos, hogy a biológusoktól nem várhatunk segítséget. Van még valakinek hozzáfűznivalója?

— Igen!

Sarner állt fel, az atomfizikus.

— A Kondor saját magában hordozta tragédiájának magyarázatát — szólt. Sastekintetét végighordozta a jelenlevőkön. — Vagyis adott benne a magyarázat, de nem tudjuk rögtön felfogni. A kabinokban tapasztalt felfordulás, az érintetlen készletek, a tetemek testtartása és elhelyezkedése, a tönkretett berendezésminden erre utal.

— Ennyi az összes mondanivalója? — vetette közbe unottan Gaarb.

— Csak türelem. Sötétben tapogatózunk. Meg kell találnunk a kivezető utat. Egyelőre nagyon keveset tudunk. Valahogyan az az érzésem, hogy nem szívesen emlékezünk bizonyos jelenségekre, amelyekkel a Kondor fedélzetén találkoztunk. Ezért térünk vissza olyan csökönyösen a mérgezés és az ennek következtében kitört tömegőrület feltételezéséhez. Saját érdekünkben — és rájuk való tekintettel is — tárgyilagosan kell szembenéznünk a tényekkel. Kérek, jobban mondva, egyenesen felhívok mindenkit, itt rögtön adja elő, mi volt számára a legelképesztőbb dolog a Kondoron, amit esetleg még senkinek sem mert megmondani, vagy amiről azt gondolta, hogy legjobb lenne elfelejteni.

Sarner leült. Rohán rövid tusa után beszámolt a fürdőszobában látott szappandarabokról.

Aztán Gralev kért szót. Elmondta, hogy a szétszaggatott könyvés térképhalmazok alatt vastagon állt a kiszáradt ürülék.

Valaki üres konzervdobozon vette észre emberi fog nyomait. Mintha szét akarták volna rágni a fémet. Gaarbot a hajónaplóban levő macskakaparás és a “legyekre” való utalás rázta meg legjobban. Nem tudott napirendre térni felettük.

— Tegyük fel, hogy a “város”-t kettészelő tektonikus törésből mérges gázok szivárogtak elő, és a szél a rakétáig sodorta őket. Mivel óvatlanságból nem csukták be a csapóajtót…

— Csak a külső csapóajtó volt nyitva, Gaarb kolléga. A keszonkamrában levő homok is bizonyítja. A belső zárva volt…

— Talán csak akkor csukták be, amikor a mérges gázok hatása már érezhetővé vált…

— Hiszen ez lehetetlen, Gaarb. A belső csapóajtót nem tudja kinyitni, ha a külső nyitva van. Egyszerre nem nyithatók, hogy eleve kiküszöböljünk minden óvatlanságot vagy nemtörődömséget…

— Akkor is minden kétséget kizáróan hirtelen történt az egész.

Tömeges őrület; arról nem is beszélve, hogy űrrepülés közben előfordulhatnak kellemetlen pszichózisok, de a bolygókon sohasem, ráadásul néhány órával a leszállás után nem. Az egész legénységen eluralkodó tömegőrület csak mérgezés következménye lehetett…

— Vagy infantilizmusé — jegyezte meg Sarner.

— Hogyan? Mit mond? — Gaarb megdöbbent. — Tréfál?

— Nincs kedvem ilyenkor tréfálni. Azért beszéltem gyermekességről, mert ezt még senki sem említette. Mégis — azok a kaparások a hajónaplóban, azok a szétszaggatott csillagászati évkönyvek, azok a kínnal rajzolt betűk… ugye, látták őket?

— De mit akar ezzel mondani? — kérdezte Nygren. — Ez talán kórtünet?

— Nem. Ilyen betegség nincs, igaz, doktor úr?

— Persze hogy nincs.

Ismét csend támadt. Az asztrogátor eltűnődött.

— Félek, hogy így zsákutcába jutunk. A halál utáni lehallgatások mindig bizonytalan kimenetelűek. De így nem tudjuk, mi ellen védekezzünk. Sax doktor…

A neurofiziológus ismertette a hibernátorban megfagyott ember agyából nyert képet, nem feledkezve meg az elhunyt hallási emlékezetében megmaradt szótagokról sem. Előadása után kérdések özönével árasztották el, Rohán is kereszttüzükbe került, mert a kísérletben ő is részt vett. De semmire sem jutottak.

— Ezek a foltok összevágnak a “legyek”-kel… — mondta Gaarb. — Egy pillanat. Talán több halált okozó tényezővel kell számolnunk! Tegyük fel, hogy a legénységet mérges csípésű rovarok támadták meg, az ilyen apró szúrások nyomait aztán nem könnyű felfedezni a mumifikálódott bőrön. A hibernátorban talált ember pedig ide menekült a rovarok elől, nehogy a többiek sorsára jusson… és megfagyott.

— De miért esett halála előtt amnéziába?

— Hogy miért vesztette el az emlékezetét, ha jól értem? Ezt már teljes bizonyossággal megállapították?

— Amennyire támaszkodni lehet a nekroptikus vizsgálatok eredményeire. — És mi a véleménye az állítólagos rovarokról?

— Ezzel kapcsolatban hallgassuk meg inkább Laudát.

Lauda volt a hajó főpaleobiológusa; felállt, és megvárta, míg mindenki elcsendesedik.

— Nem véletlen, hogy eddig nem beszéltünk az úgynevezett “legyek”ről. Aki csak egy kicsit is foglalkozott biológiával, tudja, hogy egyetlen szervezet sem tud meghatározott élő környezeten kívül élni, hogy az elsődleges egységre épül a környezet, az összes benne levő fajokkal együtt. Ez áll a kozmosz általunk ismert többi részére is. Az élet vagy rendkívül változatos formákban nyilatkozik meg, vagy egyáltalán létre sem jön. A növényzet egyidejű fejlődése híján rovarok sem alakulhattak ki, de más szimmetrikus rendszerektől, például a gerincesektől sem függetleníthették magukat. Nem akarok most általános fejlődéselméletből előadást tartani, gondolom, elég, ha biztosítom önöket arról, hogy ez lehetetlen. Itt nincs semmiféle mérgező légy vagy más csúszómászó ízeltlábú, nincsenek pókocskák vagy hártyásszárnyúak. Még velük rokon formák sincsenek.