Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Rövid rádióüzenetet menesztettek a Legyőzhetetlennek. A legénység egy része a kihalt Kondornál maradt, hogy mégis valamilyen rendet teremtsen. Előzőleg azonban Rohán megparancsolta, hogy gondosan fényképezzék le a hajó összes helyiségét, és írásban pontosan rögzítsék, hogy milyen állapotban találták.

Ballminnal és Gaarbbal, az egyik biofizikussal indult vissza; a terepjárót Jarg vezette. Széles, mindig mosolygó arca most mintha elkeskenyedett és elsötétült volna. A higgadt sofőr sima vezetéséhez szokott több tonnás kocsi most durván hánykolódva kanyargott a homokbuckák között, s óriási homokszökőkutakat fröcskölt jobbra-balra.

Előttük az energorobot siklott, melyben most nem ült senki; a védőerőteret feszítette föléjük.

Egész idő alatt hallgattak, mindenki a maga gondolataival foglalkozott. Rohán tulajdonképpen félt az asztrogátorral való találkozástól, mert nem tudta, mit is mondjon neki. Az egyik legőrületesebb, éppen ezért a legborzasztóbb felfedezést eddig nem osztotta meg senkivel sem. A nyolcadik szint fürdőszobájában egy szappandarabon emberi fogak nyomaira bukkant. Pedig szó sem lehetett éhezésről; a raktárak zsúfolva voltak a szinte érintetlen élelmiszerkészletekkel; még a tej is kitűnően konzerválódott a hűtőházban. Félúton rádiójeleket kaptak egy kis önjáró kocsitól, mely nagy porfüggönyt hagyva maga után, robogott feléjük. Lassítottak, erre a másik kocsi is megállt. Ketten ültek benne, a már nem fiatal Magdov technikus és Sax idegfiziológus. Rohán megszüntette az erőteret, ily módon közvetlenül beszélhettek egymással.

Röviddel távozása után a Kondor hibernátorában megfagyott embert találtak. Talán fel lehetne még éleszteni, ezért Sax az ehhez szükséges berendezést is magával hozta a Legyőzhetetlenről. Rohán úgy döntött, hogy ő is vele megy, és ezt azzal indokolta, hogy a tudós járművét nem védi erőtér. Valójában pedig örült, hogy elodázhatja a beszélgetést Horpachhal. Helyben megfordultak tehát, és nagy homokfelhőt kavarva, visszafelé iramodtak.

A Kondor körül lázas tevékenység folyt. A homokbuckákból egymás után bányászták elő a legkülönbözőbb tárgyakat. Fehér vászontakarók alatt külön helyen feküdtek az emberi tetemek, már húsz volt belőlük.

Működött a lejtakna, a Kondor álló reaktora is adott már áramot. A gomolygó porfelhőről hamar felismerték őket, és utat nyitottak nekik az erőtéren át. Már volt itt egy orvos, a kis Nygren doktor, de asszisztencia nélkül nem akarta közelebbről megnézni a hibernátorban talált embert.

Rohán élt a helyzetéből adódó előjogokkal — itt ugyanis magát a parancsnokot helyettesítette —, és felkísérte a két orvost a fedélzetre; a szétvert berendezést, amely még az előbb lehetetlenné tette, hogy a hibernátor ajtajához jussanak, már eltávolították. A mutatók mínusz tizenhét fokon álltak. Ennek láttán a két orvos jelentőségteljesen összenézett: szavak nélkül is megértették egymást; persze Rohán is tudott annyit a hibernációról, hogy megállapíthassa: ez a hőmérséklet a klinikai halálból való visszatéréshez túl magas, a hipotermikus álomhoz pedig túl alacsony. Nem látszott valószínűnek, hogy a hibernátorban levő embert különösebben előkészítették volna arra, hogy megfelelő körülmények között fel lehessen majd éleszteni, inkább véletlenül kerülhetett oda, olyan érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon, mely jellemző volt a Kondorral történt egyéb eseményekre.

Magát az áldozatot csak később pillantották meg, miután már hőálló űrruhába öltöztek, és a csavarkerekeket elforgatva, kinyitották a súlyos csapóajtót: széttárt karokkal, fehérneműben feküdt a földön. Rohán segítségével az orvosok kis, leterített asztalra fektették a testet, három, árnyékmentes lámpa alá. Ez valójában nem műtőasztal volt, csak amolyan fektetőféle, a hibernátorban végzett apróbb orvosi beavatkozások idejére.

Rohán, aki a Kondor embereinek jó részét ismerte, viszolyogva nézett ennek a megfagyottnak az arcába. De nem ismerte. Ha tagjai nem lettek volna merevek és jéghidegek, azt gondolhatták volna, hogy alszik.

Szemét lehunyta, a száraz, légmentes kabinban bőre természetes színét sem vesztette el, inkább csak sápadtnak látszott. Bőr alatti szövetei mikroszkopikus jégkristályokkal voltak teli. A két orvos, immár másodszor, sokatmondóan összenézett. Aztán nekiláttak, elővették műszereiket. Rohán leült az egyik üres kajütágyra. Az ágyak rendesen leterítve, két hosszú oszlopban sorakoztak; a hibernátorban kifogástalan rend volt. Egyszer-kétszer összekoccantak a fémműszerek, az orvosok összesúgtak, végül Sax otthagyta az asztalt, s megszólalt: — Minden hiába.

— Nem él — tört ki Rohánból, nem annyira kérdésképpen, mint inkább az orvos szavainak egyetlen lehetséges következtetéseképpen. Nygren eközben a klimatizátor kapcsolótáblájához ment. Egy pillanatig meleg fuvallat mozgatta meg a levegőt. Rohán felkelt, távozni akart, mikor arra lett figyelmes, hogy Sax visszamegy az asztalhoz. Kis, fekete táskát vett fel a padlóról, kinyitotta, és Rohán megpillantotta azt a készüléket, amelyről már sokat hallott, de használat közben még sohasem látta. Sax nyugodt kézmozdulatokkal, szinte kimérten bogozta ki a lapos elektródákban végződő vezetékeket. Hat elektródát erősített leukoplaszttal a halott koponyájához. Majd leguggolt, és három pár fülhallgatót vett elő a táskájából. Fülére illesztette az egyik párat, és még mindig meghajolva, csavargatni kezdte a táskában levő készülék gombjait. Szemét lehunyta, arckifejezése tökéletes összpontosításról tanúskodott. Hirtelen összeráncolta szemöldökét, még mélyebbre hajolt, elkattintott egy kapcsolót, majd hirtelen letépte a fülhallgatót.

— Nygren kolléga! — mondta furcsán elváltozott hangon.

A kis doktor átvette tőle a hallgatót.

— Mit hall?… — suttogta Rohán remegő ajakkal, lélegzetét is visszafojtva. Ennek a készüléknek “sírkopogtató” volt a neve, legalábbis az űrhajósok sajátságos nyelvén. Abban az esetben, ha nemrég állt be a halál, vagy a test még nem indult bomlásnak, mint most sem, meg lehetett “hallgatni a halott agyát”, illetve azt, ami a tudatában legutoljára megmaradt.

A készülék elektromos impulzusokat küldött a koponya belsejébe; ezek a legkisebb ellenállást tanúsító úton futottak végig, vagyis azokon az idegszöveteken, amelyek a haláltusa előtti szakaszban a funkcionális együttest képezték. Ez az eljárás nem mindig hozta meg a várt eredményt, de olyan hírek keringtek róla, hogy néhány esetben sikerült ily módon nagy horderejű értesüléseket szerezni. Az adott körülmények között, amikor annyi minden függött attól, sikerül-e fellebbenteni a fátylat a Kondort övező titokról, a “sírkopogtató” alkalmazása nagyon hasznos lehetett. Rohán már arra is gondolt, hogy az idegfiziológus eleve nem számított a felélesztési kísérlet sikerére, és csak azért utazott ide, hogy meghallgassa, mit “mond” a halott agya. Mozdulatlanul állt, szájpadlása egészen kiszáradt, és szíve hevesen dobogott, amikor Sax neki is átnyújtott egy fülhallgatót. Ha ez a mozdulata nem lett volna olyan egyszerű és természetes, nem merte volna feltenni, Sax nyugodt pillantására azonban mégis felvette. Az orvos fél térdre ereszkedett, és óvatos mozdulatokkal továbbcsavarta az erősítő gombját.

Kezdetben az áram búgásán kívül semmit sem hallott, és tulajdonképpen nagy megkönnyebbülést érzett, mert nem is akart mást hallani. Bár saját maga előtt sem fogalmazta meg világosan, de szerette volna, ha ennek az ismeretlen embernek hallgatna az agya. Sax feltápászkodott, és igazított valamit a fülhallgatóján. Akkor Rohán a kabin fehér falán elömlő fényen át megpillantott valamit; ködszerű, meghatározhatatlan távolságban lebegő képet látott, amely szürke volt, mintha hamuval szórták volna be. Szinte akaratlanul lehunyta a szemét, ekkor az előbb látott kép egyszerre élesebben jelent meg. Mintha egy űrhajó belső folyosója lett volna a mennyezeten futó csövekkel; teljes szélességben emberi testek torlaszolták el, melyek mozogni látszottak, de az egész kép remegett és hullámzott. Az emberek félmeztelenek voltak, ami kevés ruha volt rajtuk, az is rongyokban lógott, természetellenesen fehér bőrükön tarkállott valami, ami nem látszott sem foltnak, sem kiütésnek. Ez a jelenség véletlenül adódó zavaró hatás következménye is lehetett, mert még a falon és a padlózaton is csak úgy hemzsegtek ezek a fekete vonalkák. A látvány megingott, széthúzódott, elferdült és hullámzott, elmosódott fényképre hasonlított, mintha a lencse elé vastag vízfüggöny került volna. A borzalmas látvány hatása alatt Rohán villámgyorsan kinyitotta a szemét: a kép elszürkült, szinte teljesen eltűnt, de árnyékát még mindig rávetítette a környező valóság fényes tárgyaira. De Sax újból manipulált a gombokon, és Rohán gyenge motyogást hallott, mintha a saját fejéből jönne: “…ala…ama…lala…ala…ma…mama…” Ennyi volt az egész. Az erősítőben hirtelen vinnyogni és nyávogni kezdett az áram, és a szakaszosan ismétlődő, őrületesen nyivákoló hangok durva, csúfos röhejként visszhangzottak a fülhallgatókban. Pedig csak az áram volt az; a készülék egyszerűen túl erős rezgéseket fejlesztett már.