Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Sax leszerelte és összetekerte a vezetékeket, majd begyömöszölte őket a táskába, Nygren pedig a lepedőt a halott arcára borította, akinek eddig makacsul összeszorított szája, talán a meleg áramlat hatására (most csaknem forróság volt a hibernátorban — ami Rohánt illeti, csupa veríték volt a háta) lassan kinyílt, és különös, csodálkozó kifejezést öltött magára. Így tűnt el a fehér lepel alatt.

— Mondjanak valamit… Miért nem beszélnek?! — robbant ki Rohán.

Sax űrruhájának szíjait húzogatta, felállt, s odalépett hozzá.

— Uralkodjék magán, navigátor…

Rohán szeme összeszűkült, keze ökölbe rándult, hatalmas erőfeszítéssel megpróbált lecsillapodni. Nem sok sikerrel, ilyen pillanatokban nagyon nehezen tudta csak megállni, hogy ki ne törjön.

— Bocsánat… — dünnyögte. — De mit jelent ez az egész?

Sax kikapcsolta terjedelmes űrruháját, amely a padlóra csúszott.

Amilyen megtermettnek látszott az előbb, most, hogy lehántotta magáról, ismét sovány, görbe, szűk mellű, vékony, ideges kezű emberré változott vissza.

— Semmivel sem tudok többet, mint maga — mondta. — Tán még kevesebbet is.

Rohán ezt egyáltalán nem értette, de belekapaszkodott Sax utolsó szavaiba.

— Hogyhogy?… Még kevesebbet?

— Nem én voltam itt az előbb — ezen a holttesten kívül semmit sem láttam. Maga van itt reggel óta. Nem mond semmit magának az előbbi kép?

— Nem. Illetve — ezek az emberek mozogtak rajta. Akkor még éltek?

Mi volt rajtuk? Azok a foltok…

— Nem mozogtak. Ez érzéki csalódás. Az engramok fényképszerűen őrződnek meg. Néha több kép mozaikszerűen összeáll; ilyen itt nem volt.

— És azok a foltok? Az is érzéki csalódás?

— Nem tudom. Minden lehetséges. De azt hiszem, hogy nem az. És maga szerint, Nygren?

A kis orvos még csak most szabadult meg űrruhájától.

— Nem tudom — mondta. — Lehet, hogy hamis látszat, lehet, hogy nem. A menynyezeten, ugye, nem volt?

— Ilyen folt? Nem. Csak rajtuk… és a padlón. És néhány a falakon is…

— Ha még egyszer kivetítenénk, az egész képet beborítanák — mondta Nygren. — De ez sem biztos. Túl sok véletlen tényező játszik közre az ilyen erősítéseknél…

— És az a hang? Az a… az a suttogás? — kérdezősködött kétségbeesetten Rohán.

— Egyetlen értelmes szó volt: “mama”. De hiszen hallotta…

— Igen. De mondott még valamit. “Ala… la-la…” — ez ismétlődött.

— Persze hogy ismétlődött — morogta Sax —, mert az egész koponyafali kérget átkutattam, vagyis a hallási emlékezet egész körzetét — magyarázta Rohánnak. — Ez volt a legrendkívülibb dolog…

— Ezek a szavak?

— Nem. Nem a szavak. A haldokló bármire gondolhat; ha az anyjára gondolt volna, még igen természetes is lenne. De hallási kérge teljesen üres. Tökéletesen üres, érti?

— Nem. Nem értem. Hogyhogy üres?

— A parietális lebenyek átkutatása általában nem vezet eredményre — magyarázta Nygren. — Túl sok engram szokott ott lenni, túl sok megőrződött szó. Ez körülbelül olyan, mintha valaki száz könyvet akarna olvasni egyszerre. Abból csak zűrzavar keletkezik. De neki — nézett a fehér lepedő alatt elnyúló alakra — nem volt ott semmi. Azon a néhány szótagon kívül egyetlenegy szó sem.

— Így igaz. Végigmentem a szenzorikus beszédközponton egészen a sulcus Rolandiig — mondta Sax. — A szótagok azért ismétlődtek, mert ezek voltak az utolsó megmaradt fonematikus elemek.

— És más… semmi?

— Semmi! — Sax olyan türelmetlenül kapta fel a súlyos készüléket, hogy fogantyújának bőrbevonata szinte felsírt. — Egyszerűen nincs és kész. Engem hiába faggat, hogy mi történt velük. Ez az ember teljes hallási emlékezetét elvesztette.

— És az a kép?

— Az megint más. Azt látta. Lehet, hogy semmit sem értett a látottakból, de a fényképezőgép sem érti, mégis megörökíti a kiszemelt tárgyat. Egyébként nem tudom, ő értette-e, vagy sem.

— Legyen szíves segíteni, kolléga úr!

A két orvos elcipelte a készüléket. Az ajtó becsukódott. Rohán egyedül maradt. Olyan kétségbeesés kerítette hatalmába, hogy az asztalhoz ment, felemelte a vászonlepedőt, félredobta, és kigombolta a halott ingét. A ruhadarab közben felengedett, és egészen puha tapintású lett. Figyelmesen megvizsgálta a halott mellét, mely érintésére megrándult: bőre rugalmassá vált, amint felolvadtak a szövetek, az izmok is hajlékonyabbak lettek, s eddig természetellenesen tartott feje most ernyedten félrebillent, mintha valóban aludna.

Rohán valamilyen járványos betegség, mérgezés, csípés nyomait próbálta felfedezni testén, de nem talált semmit. Bal kezének két ujja szétnyílt, apró sebesülés tárult fel közöttük. A seb vérezni kezdett, szélei enyhén szakadozottak voltak. Vörös cseppek hulltak az asztal fehér habbevonatára. Ez már sok volt Rohánnak. Vissza sem takarta a halottat, kirohant a kabinból, és szétlökdösve az útjába álló embereket, egyenesen a főbejárat felé tört, mintha üldözte volna valaki. Jarg a keszonkamránál kapta el, felsegítette légzőkészülékét, még a szopókát is bedugta a szájába.

— Megtudtak valamit, navigátor?

— Semmit, Jarg. Semmit, semmit.

Fogalma sem volt, kivel ereszkedett le a felvonóban. A gépekben minden fordulatnál felüvöltöttek a motorok. Megerősödött a szél, és szárnyára kapva a homokot, meg-megújuló rohamokkal ostromolta a hajótörzs érdes, egyenetlen felületét. Rohán tökéletesen megfeledkezett erről, a tathoz ment, és lábujjhegyre állva végigtapogatta a recés fémet.

A páncél olyan volt, mint valami málladozó felületű szikla, durva göcsörtöktől pettyezett ősrégi kőtömb. A szállítóautomaták között megpillantotta Ganong mérnök magas alakját, de eszébe sem jutott megkérdezni, hogyan vélekedik erről a körülményről. A mérnök éppen annyit tudott, mint ő. Azaz semmit. Semmit.

Tíz-egynéhány emberrel tért vissza, a legnagyobb szállítóautomata kabinjában, a sarokban ült. Alig hallotta társai hangját, mintha nagyon messziről jött volna. Terner fedélzetmester valami mérgezést emlegetett, de lehurrogták.

— Mérgezés? Mitől? A szűrők mind kitűnő állapotban vannak! A tartályok teli oxigénnel. Érintetlen víztartalékok… élelmiszer bőven…

— Láttátok, milyen volt, akit a kis navigációsban találtunk? — kérdezte Blank. — Én ismertem… De nem ismertem volna föl, ha nem lett volna rajta a pecsétgyűrűje…

Senki sem válaszolt. A bázisra érve, Rohán azonnal Horpachhoz sietett, aki a televíziós adás és egy csoport jelentései révén már mindenről értesült. Ez a csoport korábban tért vissza, s több száz kész fényképet hozott magával. Rohán titokban fellélegzett, hogy a parancsnok nem tőle várja a beszámolót.

Az asztrogátor figyelmesen végigmérte, majd felállt az asztal mellől, ahol eddig a környék térképét borító fényképmásolatokat tanulmányozta. Ketten voltak a nagy navigációs kabinban.

— Szedje össze magát, Rohán — mondta. — Tudom, mit érez, de most az a legfontosabb, hogy hideg fejjel tudjunk gondolkozni. Uralkodjunk magunkon. Meg kell találnunk ennek az őrületes históriának a kulcsát.

— Minden biztonsági felszerelésük megvolt: energorobotok, lézerek, antianyagvetők. A fő antivető még mindig ott áll a hajó mellett. Megvolt mindenük, ami nekünk van — szólt színtelen hangon Rohán. Egy székre roskadt. — Bocsánat… — mondta.