Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— Nem lehet ennyire biztos magában! — kiáltott közbe Ballmin.

— Ha a tanítványom lett volna, Ballmin, most nem lehetne itt a hajón, mert a vizsgán elbuktattam volna — válaszolt rendíthetetlenül a paleobiológus, és a jelenlevők akaratlanul is elmosolyodtak. — Nem tudom, hogy áll a planetológiával, de fejlődésbiológiából elégtelen!

— Helyben vagyunk, ebből a szakértők szokásos vitája lesz! Nem kár az időért? — súgta valaki hátulról Rohánnak. Rohán megfordult, és Jarg széles, lebarnult arcával találta magát szemben, amint jelentőségteljesen rákacsintott.

— Akkor talán a rovarok nem itteni eredetűek — hajtogatta a magáét Ballmin —, ide is hozhatták őket…

— Honnan?

— A nova bolygóiról…

Most mindenki egyszerre kezdett beszélni. Jó időbe telt, míg sikerült lecsillapítani a kedélyeket.

— Kollégák! — mondta Sarner. — Tudom, honnan vette Ballmin ezt az ötletet. Gralev doktortól…

— Azt már nehezen — vetette közbe a fizikus —, nem vállalom a szerzőséget.

— Kitűnő. Tegyük fel, hogy nem engedhetjük meg magunknak a valószínűen hangzó feltételezések luxusát. Hogy őrült hipotézisekre van szükségünk. Rendben van. Biológus urak! Tegyük fel, hogy ezeket a rovarokat a nova bolygóiról hozta ide valamilyen hajó… Elképzelhető, hogy alkalmazkodni tudtak a helyi körülményekhez?

— Ha mindenáron ragaszkodunk az őrült feltételezéshez, akkor igen — egyezett bele Lauda a helyéről. — De még van néhány dolog, amire csak további őrült hipotézisek adhatnak magyarázatot.

— Vagyis?

— Vagyis világosságot kell deríteniük arra, mi rágta meg a Kondor egész külső páncélzatát, mégpedig annyira — ezt a mérnököktől tudom —, hogy a hajó alapos tatarozás nélkül űrrepülésre teljesen alkalmatlan.

Azt hiszik talán, hogy ezek a ki tudja milyen rovarok molibdénöntvény fogyasztására rendezkedtek be? Hiszen az egész világűr legkeményebb anyagai közé tartozik. Petersen mérnök, van valami, ami elbánhat ezzel a páncéllal?

— Ha jól cementálták, semmi — felelte a főmérnökhelyettes. — Gyémánttal lehet kicsit megkarcolni, de ehhez több tonna fúróhegy és sok ezer munkaóra szükséges. Akkor már érdemesebb savakkal próbálkozni. De nem szerves eredetű savakkal, és ezeknek is legalább kétezer foknyi hőmérsékleten, megfelelő katalizátor jelenlétében kell hatniuk.

— Maga szerint mi marta össze a Kondor páncélzatát?

— Fogalmam sincs róla. A látszat olyan, mintha éppen ilyen savfürdőben ült volna a megfelelő hőmérsékleten. De el sem tudom képzelni, hogy csinálták ezt plazmaívek és katalizátorok nélkül.

— Valószínűleg a “legyei”, Ballmin kolléga — mondta Lauda, és leült.

— Úgy gondolom, nincs értelme a további vitának — szólalt meg az asztrogátor, aki eddig hallgatott. — Talán még korai volt. Nincs más hátra, folytatnunk kell a kutatásokat. Három csoportra oszlunk. Az első a roncsokkal foglalkozik. A második a Kondorral, a harmadik pedig kikiruccan a nyugati sivatag belsejébe. Ezzel teljesen kimerítettük lehetőségeinket, mert ha sikerül is a Kondor néhány gépét beindítani, nem tudok tizennégynél több energorobotot levenni a körzetről, és a továbbiakban is kötelező a harmadik fokozat…

Mindenfelől izzó, csúszós feketeség övezte. Fulladozott. Kétségbeesett mozdulatokkal próbálta eltaszítani a ráfonódó, szinte anyagszerűtlen tekervényeket, eközben mind mélyebbre merült; torka elszorult, ajkára fagyott a kiáltás, hiába keresett fegyvert, nem volt nála semmi. Még egyszer megfeszítette minden erejét, hogy kiáltson. Fülsiketítő hang rázta fel álmából. Rohán félig még bódultan ugrott ki az ágyból. Csak annyit tudott, hogy sötétség vészi körül, amelyet csupán a szakadatlanul vijjogó vészcsengő hangja szakít meg. Ez már nem lidérces álom volt.

Bekapcsolta a világítást, felrántotta kezeslábasát, és a felvonóhoz rohant. Már minden szinten emberek tolongtak. Szünet nélkül sivított a sziréna, a falakon vörös Riadó feliratok lángoltak. Beszaladt az irányítófülkébe. Az asztrogátor nappali öltözékben állt a legnagyobb képernyő előtt.

— Már lefújtam a riadót — mondta nyugodtan. — Ez csak eső, de azért nézze meg, Rohán. Nagyon szép látvány.

Valóban: a képernyőn, mely az éjszakai égbolt felső részét mutatta, megszámlálhatatlan villamos kisülés szikrája villózott. A magasból hulló esőcseppek a Legyőzhetetlent kehelyként borító láthatatlan erőtérburokba ütköztek, és ahogyan egy szempillantás alatt mikroszkopikus robbanásokban lángoltak fel, az egész tájat százszorosára növelt északi fény tündöklésével árasztották el.

— Jobban kellett volna az automatákat beprogramozni… — mondta halkan Rohán, aki időközben teljesen felocsúdott. Egészen kiment a szeméből az álom. — Meg kell mondanom Ternernek, hogy ne kapcsolja be az annihilációt. Különben akár egy maréknyi homok is, melyet errefelé hoz a szél, felriaszthat bennünket a legszebb álmunkból…

— Mondjuk, hogy próbariadó volt. Amolyan hadgyakorlatféle — válaszolta az asztrogátor, aki úgy látszik, várakozáson felül jó hangulatban volt. — Most négy óra van. Visszamehet aludni, Rohán.

— Őszintén szólva, nincs kedvem. És magának?

— Már aludtam. Nekem elég négy óra alvás. Az űrben eltöltött tizenhat év után az emberben egészen másképp alakul az ébrenlét és az álom ritmusa, mint ahogyan a jó“öreg Földön megszoktuk. Azon töprengtem, Rohán, hogyan lehetne a kutatócsoportok számára a legnagyobb biztonságot nyújtani. Elég kemény dió ez: mindenhová el kell cipelni az energorobotokat, és mindenütt ki kell fejleszteni az erőtérburkot. Mit tanácsol?

— Mindenkinek saját emittert adhatnánk. De ez még nem old meg mindent. Az erőbuborékban levő ember semmihez sem nyúlhat hozzá…

tudja, hogy van ez. Ha pedig túlságosan gyenge az energetikus buborék sugárzása, szépen össze lehet égni. Láttam én már ilyet.

— Arra is gondoltam, hogy senkit sem engedünk elmászkálni, és távirányítású robotok segítségével dolgozunk — ismerte be az asztrogátor. — Nos, ez rendben is lenne, ha néhány óráról vagy egy napról volna szó, de az az érzésem, hogy tovább maradunk…

— Tehát mi a szándéka? — Minden csoportnak erőtérrel körülvett kiindulási bázisa lesz, de az egyes kutatóknak bizonyos mozgásszabadságot kell adnunk. Különben annyira biztosítjuk magunkat balesetek ellen, hogy meg sem tudunk moccanni. Kötelező feltétel, hogy az erőburkon kívül dolgozók mögött védett embernek kell állnia, aki figyeli a másik minden mozdulatát.

Mindig szem előtt légy — ez a legfontosabb szabály a Regis-III-on.

— Hová oszt be engem?

— Szeretne a Kondornál dolgozni?… Látom, hogy nem. Jó. Marad a város vagy a sivatag. Választhat.

— A várost választom, asztrogátor. Mindig az jár a fejemben, hogy ott kell keresnünk a rejtély megoldását…

— Lehetséges. Akkor tehát holnap, jobban mondva ma, mert már hajnalodik, összeszedi tegnapi csapatát. Adok magának még két arktánt is. Érdemes kézi lézereket vinni, mert az az érzésem, hogy az a valami kis távolságból hat…

— Micsoda?

— Azt én is szeretném tudni. Még valamit, konyhát is vigyen magával, hogy teljesen függetlenek legyenek, és szükség esetén akkor is tudjanak dolgozni, ha csak rádió-összeköttetésük van a hajóval…

A vörös, bágyadt sugarú nap lebukott az égbolton. A furcsa épületek árnyai megnyúltak és összeolvadtak. A szél fáradhatatlanul kergette a futóhomokot a fémpiramisok között. Rohán a nehézkes jármű tetején ült, távcsővel figyelte Gralevet és Csent, akik az erőtér határán kívül szorgoskodtak a feketés “lépesméz” lábánál. A szíj, melyen kézi világítórakéta-vetője fityegett, húzta a tarkóját, ezért amennyire lehetett, meglazította, de nem veszítette el szem elől a két embert. Csen kezében a plazmás égő úgy villogott, mint egy kicsiny, de vakító fényű briliáns. A jármű belsejéből a hívójel ütemesen ismétlődő hangja ütötte meg a fülét, de fejét egy pillanatra sem fordította el. Hallotta, amint a jármű vezetője válaszol a bázisnak.