Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— Nem bizony, ez mozoghatott is, de nem két lábon és nem úgy, mint a rák. Egyébként nem volt időnk utánanézni, mert rögtön ezután…

— Mi történt?

— Időről időre megszámoltam az embereimet. Én védett voltam, vigyáznom kellett rájuk, ez érthető… No de mindenki álarcban volt, tudja, hogy van az ilyenkor, teljesen egyformák vagyunk, a kezeslábasok sem voltak már különböző színűek, úgy összekentük magunkat az agyaggal. Egyszer csak észrevettem, hogy hiányzik egy emberem.

Mindenkit összetereltem, és keresni kezdtük. Kertelen nagyon megörült a felfedezésnek, és tovább hajtatott… Arra gondoltam, hogy biztosan eltévedt egy oldalágban… Sok ott a zsákutca, de mind rövid, talaja egyenletes, és kitűnőek a látási viszonyok… Végre előbukkant egy kanyar mögül. Már ilyen állapotban volt. Nygren, aki velünk jött, azt gondolta, talán hőgutát kapott…

— Tulajdonképpen mi baja?

— Nincs magánál. Illetve nem is erről van szó. Járni, mozogni tud, de képtelen kapcsolni. Beszédképességét is elvesztette. Hallotta a hangját?

— Igen.

— Most mintha kissé lehiggadt volna. De eleinte még rosszabbul volt.

Senkit sem ismert meg közülünk. Az első pillanatban ez volt a legrettenetesebb. Kertelen, hol bujkál, kiáltottam, ő meg úgy ment el mellettem, mintha teljesen megsüketült volna, keresztültört rajtunk, és a szorosban felfelé tartott, de olyan furcsa léptekkel, hogy mindenkiben megfagyott a vér. Egyszóval, mintha kicserélték volna. Hívásunkra nem felelt, tehát üldözőbe kellett vennünk. Mi volt ott! A végén aztán meg kellett kötözni, különben nem tudtuk volna visszahozni.

— Mit mondanak az orvosok?

— Latinul beszélnek, mint mindig, de ennél többet ók sem tudnak.

Nygren és Sax a parancsnoknál vannak, ott kérdezősködhet…

Gaarb szokása szerint fejét félrehajtva, nehézkes léptekkel távozott.

Rohán beszállt a felvonóba, és felment a vezetőfülkébe. Ott nem talált senkit, de a térképkabinok előtt elhaladva, a félig nyitott ajtón át meghallotta Sax hangját. Bement.

— Mintha teljesen elvesztette volna az emlékezetét. Pontosan olyannak látszik — mondta a neurofiziológus. Háttal állt Rohánnak, és a kezében tartott röntgenfelvételt vizsgálta.

Az asztrogátor az íróasztal mögött ült, előtte a nyitott fedélzeti napló hevert, kinyújtott karjával a polcoknak támaszkodott, amelyek tele voltak légmentesen elraktározott csillagtérképekkel. Némán hallgatta Saxot, aki lassan visszacsúsztatta a képet borítójába.

— Amnézia. De egészen különleges esete az emlékezet elvesztésének.

Nemcsak arra nem emlékszik, hogy ki volt, de elfelejtett beszélni, írni, olvasni; ez már tulajdonképpen több, mint amnézia: ez tökéletes széthullás, a személyiség megsemmisülése. Nem maradt belőle semmi, kivéve egy-két igen primitív, ösztönszerű mozgást. Járni és enni tud, de csak ha szájába adják az ételt. Képes megfogni dolgokat, de…

— Lát és hall?

— Igen. Kétségtelenül. De fogalma sincs arról, mit lát. Nem különbözteti meg az embereket a tárgyaktól.

— Reflexek?

— Rendesek. Ez központi ügy.

— Központi?

— Igen. Agyközponti. Egyébként emlékezetének még nyomai sincsenek.

— Tehát az a Kondoron talált ember…

— Igen. Ebben biztos vagyok. Ugyanaz az eset.

— Láttam egyszer már valami hasonlót… — mondta az asztrogátor egészen halkan, szinte suttogva. Rohánra pillantott, de mintha észre sem vette volna. — Az űrben történt…

— Á, tudom! Hogy előbb nem jutott az eszembe! — szakította félbe izgatottan a neurofiziológus. — Amnézia, mágneses ütés következtében…

— Igen.

— Még nem láttam ilyen esetet. Csak elméletileg ismerem a fogalmat.

Ez akkor volt, amikor egyszer nagy sebességgel haladtak át erős mágneses mezőn?

— Igen. Azaz… sajátos körülmények között. Nem is a térerősség a legfontosabb tényező, hanem az, hogy mennyi a gradiense, és milyen hirtelen áll be a változás. Ha nagy gradiensek vannak az űrben, és ugrásszerűen viselkednek — a műszerek már nagy távolságból észlelik őket. Azelőtt ilyen eszközeink nem voltak…

— Igaz, igaz… — ismételte az orvos. — Ammerhatten majmokon és macskákon végzett ilyen kísérleteket. Irtózatos erejű mágneses mezők hatása alávetette őket, amíg csak el nem vesztették emlékezetüket…

— Hogyne, mert hiszen ennek van valami köze az agy elektromos serkentéséhez is…

— De ebben az esetben — töprengett hangosan Sax — Gaarb jelentésén kívül összes emberének tanúvallomása is birtokunkban van.

Veszedelmesen erős mágneses mező… de hiszen akkor több százezer gauss is meglehet…

— Több százezer még nem is sok. Millió és millió — mondta szárazon az asztrogátor. Csak most állapodott meg a tekintete Rohánon.

— Jöjjön csak nyugodtan, és csukja be az ajtót.

— Millió és millió?! És a hajó műszerei nem jeleztek volna ilyen erős mezőt?

— Az attól függ — felelt Horpach. — Ha nagyon kis térben összpontosul, vagy ha olyan terjedelme lenne, mint ennek a glóbusnak, és ha kívülről árnyékolja valami…

— Egyszóval, mintha gigászi méretű elektromágnes sarkai közé dugta volna a fejét Kertelen?

— Még az sem lett volna baj. A mezőnek meghatározott rezgésszámmal kell oszcillálnia.

— De ott nem volt semmiféle mágnes, semmiféle gép, kivéve azokat a rozsdás roncsokat — semmi, csak vízmosta sziklaszorosok, kavicshegyek és homok…

— És barlangok — vetette közbe könnyedén, szinte közömbösen Horpach.

— És barlangok… talán arra gondol, hogy valaki behúzta egy ilyen üregbe, és ott mágnes lett volna? Ki van zárva, hiszen…

— Akkor hogyan magyarázza? — kérdezte a parancsnok olyan szenvtelenül, mintha untatta volna a beszélgetés. Az orvos hallgatott.

Éjjel három óra negyven perckor riadójelek szirénázó hangja töltötte be a Legyőzhetetlen minden szintjét. Az emberek felpattantak ágyukból, és miközben úgy szitkozódtak, mint a záporeső, futás közben öltözködve rohantak őrhelyükre. Öt perccel az első csengőcsörömpölés után Rohán már az irányítófülkében volt. Az asztrogátort még nem találta ott.

Odaugrott a legnagyobb képernyőhöz. A szurokfekete éjszakát keleten fehér felvillanások szőtték át, mintha valamelyik radiáns felől meteorraj zúdulna a rakétára. Az erőteret ellenőrző műszerekre pillantott. Ő maga programozta be az automatákat, tehát nem reagálhattak sem esőre, sem homokviharra. Előrepült valami a sötétségbe burkolózó sivatagból, és lángoló gyöngyfüzérekre fröccsent szét, lövedékei az erőtér felületére hullottak, és titokzatos szilánkjai hol parabolaszerű pályán tüzes csíkot húzva pattantak le róla, míg fényük lassan elenyészett, hol pedig lecsúsztak az erőtér domború kupolája mentén. A homokbuckák csúcsai egy pillanatra elővillantak a sötétségből, majd ismét eltűntek, lustán rezegtek a mutatók — aránylag nem volt nagy a Dirac-emitterek által felhasznált erőmennyiség, amellyel ezt a titokzatos bombázást visszaverték. Rohán éppen akkor hallotta meg háta mögött a parancsnok lépteit, amikor a színképelemző készülék mutatóinak állását kezdte vizsgálni.

— Nikkel, vas, mangán, berill, titán — olvasta le a világító számlapról a mellette álló asztrogátor. — Sokat adnék, ha tudnám, mi ez.

— Fémrészecskeeső — mondta lassan Rohán. — A kisülésekből ítélve, nem lehetnek nagyméretűek…