Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— Szívesen megnézném őket közelebbről… — dünnyögte a parancsnok. — Mit gondol, megkockáztathatjuk?

— Kapcsoljuk ki a teret?

— Igen. A másodperc töredékéig. Egy-kettő behullana a körbe, a többit viszont kirekesztenénk, amikor újból bekapcsoljuk az erőteret…

Rohán sokáig nem válaszolt.

— Üsse kő, megpróbálhatjuk — szólalt meg végül habozva. De még mielőtt a kapcsolóasztalhoz ért volna a parancsnok, a fényes nyüzsgés — éppen olyan hirtelen, mint ahogyan jött — eltűnt, s rájuk zuhant az a sötét éjszaka, amelyet csak a galaktika központi csillagtársulásaitól távot keringő, holdtalan bolygók ismernek.

— Nem sikerült elkapnunk őket — morogta Horpach. Még sokáig pihent keze a főkapcsolón, majd könnyedén biccentett Rohánnak, és kiment.

Minden szintet betöltöttek a riadó lefújását jelző, jajongó szirénahangok.

Rohán felsóhajtott, még egyszer a koromsötét képernyőkre pillantott, majd elment aludni.

Már kezdték megszokni a bolygót — egyhangú, sivatagos tájait, a természetellenesen világos felhőfoszlányok elmosódott árnyékait, a nappal is ragyogó, erős fényű csillagokat. Megszokták a kerekek és az emberi léptek alatt csikorgó homokot, a lomha, vörös napot, amelynek ereje meg sem közelítette a földiét, úgyhogy, ha az ember hátat fordított neki, melegség helyett csak néma jelenlétét lehetett érezni.

Reggelenként a csapatok kivonultak a megjelölt munkahelyekre, ormótlan bárkákhoz hasonló imbolygással tűntek el az energorobotok a homokbuckák között, leülepedett a porfelhő, és a Legyőzhetetlennél maradtak arról beszélgettek, mi lesz ebédre, meg hogy mit mondott a radaros fedélzetmester a híradósnak, vagy megpróbálták emlékezetükbe idézni annak a gyakorlott pilótának a nevét, aki baleset következtében fél lábát elvesztette a Terra-5 navigációs műholdon hat évvel ezelőtt.

Üres kannákon ülve társalogtak a hajó törzse alatt, melynek árnyéka úgy forgott lassan körbe, mint egy óriási napóra mutatója, amíg annyira meg nem nyúlt, hogy már az energorobotok vonalát érintette.

Attól kezdve egymás után tápászkodtak fel, és kiálltak figyelni, mikor jönnek vissza a többiek. Azok pedig alighogy megérkeztek, fáradtan és éhesen roskadtak le, szinte nyoma sem volt rajtuk annak a láznak, amely a “város” fémroncsai között folytatott munka közben lobogott bennük. Egy hét elteltével a Kondor munkacsapata sem hozott szenzációs újdonságokat, mint eleinte, bár még azok a szenzációk sem jelentettek többet, mint hogy sikerült azonosítaniuk egy ember földi maradványait, amelyeket aztán ideszállítottak a Kondorról, és gondosan becsomagoltak. (Nem lehet másképpen nevezni ezt az eljárást, amikor is az itt talált tetemeket gondos munkával légmentesen záródó tartályokba helyezték, amelyek aztán a hajófenékre vándoroltak.) Ez a munka is, amely az első napokban olyan borzasztónak látszott, később megszokottá vált. Annyira megszokottá, hogy a Kondor helyiségeiben matató emberek, akik újra és újra átfésülték a homokot a hajófar körül, a kezdeti lelkesedés helyett olyan fáradtságot éreztek, mintha elfelejtették volna, mi történt a Kondor legénységével, és nevetséges apróságok gyűjtögetésével szórakoztak, melyekről senki sem tudta, kié lehettek valaha. Így hát, mivel nem találtak olyan dokumentumokat, melyek a titokra fényt derítettek volna, összeszedtek mindent, ócska harmonikától a kínai nyelvű keresztrejtvényig, s ezek a tárgyak, miközben lassan lekopott róluk az eredetükhöz tapadó titokzatosság máza, kézről kézre jártak, és a legénység közös tulajdonába mentek át. Rohán, aki sohasem hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges, egy hét elteltével éppen úgy viselkedett, mint a többiek.

Csak nagy néha, mikor egyedül volt, ötlött fel benne a kérdés: miért is van itt tulajdonképpen, és akkor úgy érezte, hogy egész tevékenységük, egész lázas igyekezetük, a bonyolult kutatások, átvilágítási eljárások, a talajminták gyűjtése, a különböző kőzetrétegek furkálása, amelyeket még nehézkesebbé tett a III. fokozat szigorúsága (az erőterek nyitogatása és csukogatása, a pontosan kiszámított lőtávolságú lézerpisztolyokkal való felfegyverkezés, az állandó optikai ellenőrzés, a szüntelen számolgatás, a több csatornás híradólánc), érezte, hogy mindez csak nagy önámítás, hogy végeredményben csak újabb balesetre várnak, újabb szerencsétlenségre, és megpróbálják elhitetni magukkal, hogy nem így van. Kezdetben minden reggel összegyűltek az emberek a Legyőzhetetlen tábori kórháza előtt, hogy érdeklődjenek Kertelen állapota felől. Nem is annyira a titokzatos támadás áldozatának tekintették, mint inkább valamilyen nem is emberi lénynek, csudabogárnak, nem maguk közül valónak, mintha hittek volna mindenféle fantasztikus mesében, és lehetségesnek tartották volna, hogy a bolygó gonosz ellenséges erői szörnyeteggé varázsolták egyik társukat.

Kertelen valójában csak nyomorék volt; kiderült ugyanis, hogy agya, akár az újszülött gyereké, érintetlen és tiszta, de befogadóképes. Az orvosok nekiálltak hát, és Kertelen újból beszélni tanult, éppen úgy, mint a kisgyermek; a kórteremből nem állati nyöszörgés szűrődött ki többé, de ez a “beszéd” mégis rettenetes volt, mert a felnőtt ember torkát egy csecsemő értelmetlen gőgicsélése hagyta el. Egy hét elteltével Kertelen mondogatni kezdte az első szótagokat, felismerte az orvosokat, bár még nem tudta nevükön szólítani őket.

Úgy a második hét elején az iránta tanúsított érdeklődés lohadni kezdett, annyival is inkább, mert az orvosok kijelentették, hogy úgysem fog tudni semmit sem mondani a baleset körülményeiről, még ha teljesen talpra áll is, jobban mondva, amikor majd véget ér ez a szokatlan “gyereknevelés”.

Eközben rendes kerékvágásban haladtak a munkálatok. Szépen gyűltek a “város” térképei, amelyek a “bozótpiramis”-építmények részleteit ábrázolták, bár rendeltetésük továbbra is homályos volt. Az asztrogátor belátta, hogy a Kondorral kapcsolatos további kutatásoknak nem lenne sok értelmük, és felfüggesztette őket. Magát a hajót ott kellett hagyniuk, mert burkolatának kijavítására nem vállalkoztak a mérnökök, különösen annyi munkával a nyakukon. Ezért csak néhány energorobotot, szállítóautomatát és légpárnás siklót, valamint különféle berendezéseket költöztettek át a Legyőzhetetlenhez, a hajóroncsot pedig — mert alapos kifosztása után tulajdonképpen roncs lett belőle — gondosan bezárták, s azzal vigasztalták magukat, hogy majd egy következő expedíció, vagy talán még az övék, sikeresen visszajuttatja a honi kikötőbe. Ekkor Horpach északra dobta át a Kondor csapatát, mely Regnar csoportjához hasonlóan Gallagher embereihez csatlakozott: így Rohán lett a kutatások fő irányítója, s ezért csak rövid időre (és nem is mindennap) hagyhatta el a Legyőzhetetlen körzetét.

A föld alatti források által kivájt sziklaszorosokban mindkét csoport különös dolgokra bukkant.

Az üledékes iszaprétegekkel egy ismeretlen vörösesfekete anyag rétegei váltakoztak, mely nem bizonyult sem geológiai, sem planetáris eredetűnek. A szakemberek nem tudtak mit kezdeni vele. Olyan volt az egész, mintha az ősi bazaltalapra, a bolygó kérgének aljzatára néhány millió évvel ezelőtt rengeteg fémszilánkot vagy egyszerűen csak fémes eredetű hulladékot teregettek volna; gondoltak arra is, hogy óriási vasés nikkelmeteor robbant szét a Regis légkörébe érve, és lángeső kíséretében olvadt össze az ősrégi sziklával, de ezt a feltételezést hamar elvetették. Ezek a fémrészek aztán lassacskán oxidálódtak, kémiai reakcióra léptek környezetükkel, és végül barnásfekete — bíborvörös színezetű üledékrétegekké alakultak át.