Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Az asztrogátor kis üveg konyakot vett elő a faliszekrényből.

— Régi orvosság, de időnként beválik. Igya ki, Rohán. Valamikor a csatamezőkön használták…

Rohán szó nélkül kortyolt a tüzes folyadékból.

— Ellenőriztem az erőaggregátorok közös fogyasztásmérőjét — mondta szinte szemrehányó hangsúllyal. — Senki sem támadott. Egyetlen lövést sem adtak le. Egyszerűen… egyszerűen…

— Megőrültek? — fejezte be a mondatot nyugodtan az asztrogátor.

— Legalább ebben szeretnék biztos lenni. De lehetek-e?

— Látta a fedélzetnaplót?

— Nem. Gaarb vitte magával. Itt van?

— Igen. A leszállás dátuma után csak négy bejegyzés található. Azokra a roncsokra vonatkoznak, amelyeket maga is megvizsgált, és… a “legyekre'”.

— Nem értem. Milyen legyekre?

— Én sem tudom. Szóról szóra ezt írják.

Nyitott könyvet emelt fel az asztalról.

“A szárazföldön életnek semmi nyoma. A légkör összetétele…” Itt az elemzések eredményei következnek… na, ez az… “18.40-kor a roncsoktól visszatérő második hernyótalpas osztag helyi homokviharba került, melyet légköri kisülések kísértek. A rádió-összeköttetést a zavarás ellenére is tartottuk. Az osztag jelenti, hogy legyekre bukkant, amelyek nagy mennyiségben…” Az asztrogátor elhallgatott, és letette a könyvet.

— És aztán? Miért nem fejezi be? — Mert itt a vége. Ezzel az utolsó bejegyzésnek is vége szakad.

— Semmi több?

— A többit megnézheti.

Odanyújtotta neki a nyitott könyvet. Azon a lapon olvashatatlan kaparások hemzsegtek. Rohán nagy szemeket meresztve böngészte a kusza firkálmányt.

— Ez mintha b betű lenne… — mondta halkan.

— Igen. Ez meg G. Nagy G. Tökéletesen olyan, mintha kisgyermek írása lenne… Nem igaz?

Rohán, kezében az üres pohárral, hallgatott. Régi vágyálmaira gondolt: valamikor arról ábrándozott, hogy ő fogja vezetni a Legyőzhetetlent. Most hálát adott a sorsnak, hogy az expedíció felelősségének súlya nem az ő vállára nehezedik.

— Hívja össze, kérem, a szakcsoportok vezetőit. Rohán! Ébresztő!

— Bocsánat. Értekezlet, asztrogátor?

— Igen. Jöjjön mindenki a könyvtárba.

Negyedóra múlva mindenki a nagy, négyszögletes teremben ült, amelynek színes, zománcfényű falai mögött könyvek és mikrofilmek rejtőztek. Talán az volt a legborzasztóbb, hogy a Kondor és a Legyőzhetetlen helyiségei a megtévesztésig hasonlítottak egymásra.

Persze, hiszen ikerhajók voltak — és Rohán, bárhová nézett is, sehogy sem tudta elhessegetni magától az őrület képeit, melyek mélyen emlékezetébe vésődtek.

Itt mindenkinek állandó helye volt. A biológus, az orvos, a bolygókutató, az elektronikával és a híradástechnikával foglalkozó mérnökök, a kibernetikusok és a fizikusok félkörben felállított karosszékekben ültek. Ebből a tizenkilenc emberből tevődött össze a hajó stratégiai agya. Az asztrogátor a félig leeresztett fehér képernyő előtt elnökölt.

— Minden jelenlevő ismeri a Kondor fedélzetén tapasztalt körülményeket? Egyhangú, igenlő morgás volt a válasz.

— Eddig — mondta Horpach — a Kondor körül dolgozó csapatok huszonkilenc tetemet találtak. Magán a hajón harmincnégyet, ezek közül egyet kitűnően konzervált a hibernátorban uralkodó alacsony hőmérséklet. Nygren doktor, aki most tért vissza a helyszínről, részletes jelentést fog tenni…

— Nincs sok mondanivalóm — állt fel a kis doktor. Lassan az asztrogátorhoz ment. Egész fejjel alacsonyabb volt nála. — Csak kilenc, múmiává aszalódott testet találtunk, nem beszélve arról, amelyet a parancsnok már említett, és később még külön megvizsgálunk. A többi csak csontváz, illetve hiányos csontváz, ezeket a homokból ástuk ki.

Csak a hajó belsejében volt lehetséges a mumifikáció, ahol lehetővé tették a körülmények: a levegő gyér páratartalma, a rothasztó baktériumok gyakorlatilag elhanyagolható mennyisége és a nem túl magas hőmérséklet. A szabad levegőn talált holttestek bomlásnak indultak, amit az időszakos esőzések meggyorsítottak, mert a homok itt jelentős százalékban tartalmaz vas-oxidot és vas-szulfidot, amelyek gyenge savakkal reakcióra lépnek… Egyébként azt hiszem, ezek lényegtelen részletek. Ami a szóban forgó reakciók létrejöttének kielégítő bizonyítását illeti, a kémikus kollégák segítségére kell támaszkodnunk.

Mindenesetre a külső tér körülményei között a mumifikáció már csak azért sem jöhetett létre, mert számításba kell venni a víz és a benne oldott anyagok közreműködését, amelyhez még a homok több éves tevékenysége is hozzájárult. Ez utóbbival magyarázható a rengeteg, fényesre csiszolódott csontfelület.

— Bocsánat — szakította félbe az asztrogátor. — E pillanatban, doktor úr, az a legfontosabb, hogy mi okozta az emberek halálát…

— Semmi jel sem utal erőszakos halálra, legalábbis ami a legjobban megőrződött tetemeket illeti — felelt készségesen az orvos. Nem nézett senkire sem, saját kezének tanulmányozásába mélyedt, mintha mások számára láthatatlan dolgot fedezett volna fel rajta. — Az általános kép úgy alakul, mintha természetes halállal pusztultak volna el.

— Természetes halállal?

— Külső, erőszakos behatások nélkül. Néhány különálló, hosszabb csonton tapasztalhatók ugyan törések, de ezek a károsodások későbbi eredetűek is lehetnek. Ennek megállapítása további kutatásokat igényel.

A bőrfelületek teljesen épek, mind a ruhában talált, mind pedig az egészen csontvázszerű tetemeken. Nincs egyetlen seb, nem számítva az apróbb horzsolásokat, amelyek bizonyára nem voltak halálos sérülések.

— Akkor hát mitől pusztultak el?

— Fogalmam sincs. Arra is gondolhatnánk, hogy éhségtől vagy szomjúságtól…

— Az élelmiszerés vízkészletek érintetlenek — szólt közbe a helyéről Gaarb.

— Tudom.

Egy pillanatra csend támadt.

— A mumifikáció elsődleges feltétele, hogy a szervezetből elvonjuk a vizet — magyarázta Nygren. Még most sem nézett senkire. — A zsírszövetek átalakulnak, és ez könnyen nyomon követhető. Nos… ezek az emberek vízelvonáson estek át. Mintha hosszabb ideig éheztek volna.

— De akit a hibernátorban találtunk, nem mutat ilyen jeleket — vetette közbe a fotel mögött álló Rohán.

— Ez igaz. Valószínűleg fagyhalált halt. Ismeretlen oknál fogva került a hibernátorba; lehet, hogy egyszerűen elaludt, a hőmérséklet pedig hirtelen zuhanni kezdett.

— Lehetségesnek tart tömeges mérgezést? — kérdezte Horpach.

— Nem.

— No de, doktor úr… mégsem lehet ilyen kategorikusan…

— Pedig bízvást állíthatom — felelt az orvos. — Planetáris körülmények között mérgező anyag vagy a tüdőn át, a belélegzett gázokkal vagy a bőrön át vagy az emésztőutakon keresztül juthat a szervezetbe. Az egyik legjobban megőrződött tetem légzőkészüléket viselt. A palackban oxigén volt. Még órákra elég lett volna…

“Ez igaz” — gondolta Rohán. Lelki szemei előtt megjelent az az ember, látta a koponyájára tapadt bőrt, amely arccsontjain barnás foltokban maradt meg, látta homokot permetező szemgödreit.

— Ezek az emberek nem ehettek semmi mérgezőt, mert itt egyáltalán nincsen semmiféle ennivaló, illetve a szárazföldön nincs. De a tengerből sem fogtak ki semmit. A szerencsétlenség röviddel a leszállás után történt. Alig küldték ki az első osztagot a roncsok közé. Ennyi az egész.