Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

A Legyőzhetetlen emberei megálltak a torlasz szélén. A járművek, melyeken ideérkeztek, már széles körben uralták a terepet, az emitterekből kibocsátott erőnyalábok védőerőtérré egyesültek. A szállítóautomatákat és inforobotokat húsz-harminc méternyire hagyták attól a helytől, ahol homokgyűrű övezte a Kondor talapzatát, s a homokdomb csúcsáról a mélybe néztek.

Az űrhajó lejtaknáját ötméteres hézag választotta el a talajtól, mintha leeresztése közben váratlanul megállásra kényszerítette volna valami. A személyfelvonó állványzata viszont szilárdan állt, s az üres felvonókas nyitott ajtaja mintha befelé hívogatta volna az embert. Körülötte néhány oxigénpalack látszott ki a homokból. Alumínium faluk olyan fényes volt, mintha néhány perccel ezelőtt dobták volna el őket. Kicsit távolabb valamilyen kék tárgy — mint később kiderült, műanyag tartály — kandikált ki a homokbuckából. A hajó lábánál levő mélyedésben egyébként rengeteg szanaszét szórt tárgy hevert: üres és teli konzervdobozok, teodolitok, fényképezőgépek, távcsövek, állványok és kulacsok.

Egyik-másik teljesen ép volt, a többin sérülések nyomai látszottak.

“Tisztára olyan, mintha valaki két kézzel szórta volna őket ki a rakétából!” — gondolta Rohán, mikor fejét a személyzeti bejáró sötéten tátongó nyílása felé fordította: a csapóajtó tárva-nyitva állt. De Vries kis légi felderítője teljesen véletlenül bukkant a kihalt hajóra. De Vries nem is próbált behatolni, azonnal értesítette a bázist. Aztán Rohán csoportja kapta azt a feladatot, hogy megfejtse a Legyőzhetetlen hasonmásának titkát. Mihelyt kiugráltak a gépekből, a technikusok már szaladtak is szerszámosládáikkal.

Rohán vékony homokréteggel borított, domború tárgyat pillantott meg, s mivel azt gondolta, hogy kis glóbuszt talált, cipője orrával arrébb rúgta. Még akkor sem jött rá, hogy micsoda, kihalászta hát a sárgásfehér golyót a homokból. Nem tudta elfojtani kiáltását: mindenki feléje fordult.

Emberi koponya volt a kezében.

Aztán még más csontokat és emberi maradványokat, sőt egy csontvázat is találtak, kezeslábasban. Lefittyent alsó állkapcsa és felső fogsora között még ott volt a légzőkészülék szopókája, a nyomásmérő negyvenhat atmoszférán állt meg. Jarg letérdelt, és lecsavarta a palack szelepét: a gáz elnyújtott sziszegéssel tódult ki belőle. A tökéletesen száraz levegőjű sivatagban a reduktor fémrészein még egyetlen rozsdafolt sem látszott, a csavarok egész könnyen forogtak.A felvonót eredetileg a kasban lehetett működésbe hozni, de most hiába nyomkodták a gombokat, valószínűleg nem volt áram a vezetékben. A negyvenméteres liftaknán felmászni kockázatos vállalkozásnak látszott, és Rohán habozott, felküldjön-e “repülő csészealjon” néhány embert, de közben két technikus, akik kötéllel biztosították egymást, már mászott is felfelé az állványzat külső oldalán.

A többiek némán követték tekintetükkel kapaszkodásuk minden mozzanatát.

A Kondor pontosan ugyanolyan kategóriájú hajó volt, mint a Legyőzhetetlen, legfeljebb néhány évvel korábban került ki a gyárból, de külsőre semmi különbséget nem lehetett felfedezni rajtuk. Az emberek hallgattak. Bár sohasem beszéltek róla, jobban szerették volna, ha valamilyen baleset, mondjuk, a reaktor felrobbanása szakította volna ezer darabra. Mindenkit megdöbbentett, ahogyan itt állt, a sivatag homokjába süppedve, némán oldalra billenve, mintha a talaj megingott volna tartólábai alatt, mindenféle emberi csontok és tárgyak nagy összevisszaságában, látszólag mégis érintetlenül. A “hegymászók” közben elérték a személybejáró csapóajtaját, könnyedén betaszították, és eltűntek szem elől. Nem voltak bent sokáig, Rohán mégis hamar nyugtalankodni kezdett, de váratlanul megremegett a felvonó, egyméternyit emelkedett, aztán szépen leereszkedett a homokra.

Ugyanakkor a nyitott bejárati ajtóban megjelent az egyik technikus sziluettje; intett, hogy fel lehet menni.

Rohán, Ballmin, Hagerup biológus és egy Kralik nevű technikus indult felfelé. Rohán pusztán megszokásból végigsimogatta tekintetével a hajó erőteljes, domború törzsét, amint elsuhant a felvonó korlátja előtt, és ma először, de nem utoljára, szinte kővé dermedt a meglepetéstől. A titánmolibdén ötvözetből készült páncéllemezeken itt is, ott is lyukak éktelenkedtek, mintha valamilyen irtózatosan éles és kemény eszközzel szurkálták volna össze; ezek a nyomok nem voltak mélyek, de annyi volt belőlük, hogy szinte kiragyázták a hajó egész külső burkolatát. Rohán vállon ragadta Ballmint, de már ő is felfigyelt erre a rendkívüli dologra.

Igyekeztek alaposan megvizsgálni a páncélon ütött sebeket. Mindegyik olyan apró volt, mintha valami véső hegyes végét döfték volna bele, de Rohán tudta, hogy nincsen olyan véső, amely át tudná járni a cementált felületet. Ez csak valamilyen kémiai pusztítás következménye lehetett.

Így hát nem tudott meg sokat, a felvonó máris rövid útjának végére ért, és be kellett lépni a keszonkamrába.

A hajó belseje fényárban úszott: a technikusok ismét üzembe helyezték a sűrített levegővel működő generátort. A csodálatosan finom, apró szemcséjű homok csak a magas küszöb környékét takarta vastagabb rétegben: a szél hordta ide a nyitott csapóajtó hasadékán át.

A folyosókon nem volt homok. A harmadik szint helyiségei tisztán, rendben és fényes kivilágításban fogadták a látogatókat, itt-ott hevert ugyan egy-egy eldobott tárgy — oxigénmaszk, műanyag tányér, könyv, ruhadarabok. Lejjebb, a térképészeti és csillagászati kabinokban, az étkezdékben, a legénységi szálláson, a radartermekben, a főhajtóműnél, a fedélzeti és összekötő folyosókon megmagyarázhatatlan káosz uralkodott.

Még ijesztőbb látvány tárult szemük elé a vezetőfülkében. Itt a képernyőkön és a műszerfalon nem maradt egyetlen ép üvegfelület sem.

Mivel a berendezés üveg alkatrészei mind szilánkmentes táblákból készültek, valamilyen irtózatos ütés következtében ezüstös porrá omlottak szét, amely vastagon takarta a vezérlőasztalokat, fotelokat, még a vezetékeket és kapcsolókat is.

A szomszédos könyvtárban, mintha zsákból öntötték volna ki őket, szanaszét hevertek a mikrofilmek, egy részük kibontva és düledező kupacokba hajigálva, széttépett könyvek, törött körzők, logarlécek; spektrális és analitikai szalagok egy kupacban a Cameron-féle nagy csillagkatalógusokkal, ez utóbbiakat valaki különös előszeretettel, de érthetetlen türelemmel gyötörhette, csomónként szaggatva ki vastag, merev műanyag lapjaikat. A klubhelyiség és a szomszédos vetítőterem bejáratát összegyűrt ruhadarabok halmai és a karosszékekről lehántott bőrcafatok torlaszolták el.

Egyszóval minden olyan állapotban volt, mintha — Terner fedélzetmester szavai szerint — őrült páviáncsorda garázdálkodott volna a rakétában. Ennyi pusztulás láttán szinte megbénult a nyelvük, szótlanul járták be egyik fedélzetet a másik után. A kis navigációs kabinban, a fal mellett, összeaszott emberi tetem feküdt, vászonnadrágban és pecsétes ingben. Valamelyik technikus, aki elsőnek ért oda, ponyvával takarta le. Valóságos múmia volt; megbarnult, ráncos bőre csontjaira tapadt.

Rohán az utolsók között hagyta el a Kondort. Forgott vele a világ, ájulás környékezte, melynek meg-megújuló rohamait csak akaraterejének végső megfeszítésével tudta visszaverni. Olyan érzése volt, mintha lidérces, hihetetlen álmot látna. De a körülötte levők arckifejezése bizonyossá tette, hogy minden, amit látott, valóság volt.