Stanislaw Lem: A “Legyőzhetetlen”

— Fényt kérek! — harsant fel az asztrogátor hangja. Amikor kivilágosodott, rápillantott a falióra számlapjára. — Két óra múlva startolunk.

Nagy hangzavar keletkezett, a főbiológus emberei tiltakoztak legerélyesebben, akik a kísérleti fúrások folyamán már kétszáz méter mélyen jártak a gépeikkel a talajban. Horpach határozott mozdulattal véget vetett a vitának.

— Minden gép visszatér a fedélzetre. Kérem, helyezzék biztonságba az eddig összegyűjtött anyagot. A képek átnézését és a további vizsgálatokat a szokott módon folytassák. Hol van Rohán? Á, maga itt van? Jó. Hallotta, mit mondtam? Két óra múlva minden ember legyen a startállásokban.

A kirakott gépek behajózása gyorsan, de rendben történt. Rohán süket maradt Ballmin könyörgéseire, aki azt kérte, hogy még tizenöt percig hadd folytassák a fúrásokat.

— Hallotta, mit mondott a parancsnok? — ismételte a szerelőket noszogatva, akik hatalmas darukon közelítették meg a kiásott vezetékeket. Sorban vándoroltak a tehernyílásokba a fúrófelszerelések, az ideiglenes rácsos hídlások, az üzemanyagtartályok. Amikor már csak a feldúlt talaj árulkodott az elvégzett munkákról, Rohán Westergarddal, a főmérnök helyettesével a biztonság kedvéért még egyszer körbejárta az abbahagyott kutatások színhelyét. Aztán minden ember eltűnt a hajó belsejében. Csak ekkor kelt igazán életre körös-körül a homok, a rádió útján visszahívott energorobotok serege is besorjázott a hajóba, s a Legyőzhetetlen páncéllemezei mögé szippantotta a gépcsúszdát és a személyfelvonó függőleges aknáját. Egy szempillantásig még mozdulatlanul állt, aztán a fúvókákból kiáramló sűrített levegő fémes sivítása túlharsogta a szél egyhangú bömbölését. Porfelhő gomolygott a hajófar körül, zöld villanások lobbantak fel benne a nap vörös fényével versenyezve s a lankadatlanul tomboló dübörgésben, mely megrázkódtatta a sivatagi tájat, és megsokszorozódva verődött vissza a sziklafalakról. Lassan a levegőbe emelkedett az űrhajó, csak egy sziklába égetett gyűrűt és üveggé dermedt homokbuckákat hagyott maga után, aztán hosszú kondenzcsíkot húzva, növekvő sebességgel eltűnt az ibolyaszínű égen. Jóval azután, hogy az útját jelző fehérlő gőzfoszlányok utolsó nyomai is szétfoszlottak a légben, és a futóhomok kezdte betakarni a csupasz sziklát és a félbehagyott ásatásokat, nyugat felől sötét felhő jelent meg. Alacsonyan szállt, majd szétterpeszkedett, gomolygó csápjaival körülölelte a felszállás helyét, és kis ideig egy helyben lebegett. Amikor pedig a nap már erősen nyugat felé hajlott, fekete esőcseppek kezdtek hullani a sivatagra.

A Legyőzhetetlen leszállt a gondosan kiválasztott helyen, az úgynevezett “város” külső határától 5–6 kilométernyire északi irányban. A vezetőfülkéből egészen jól lehetett látni a körvonalait. Épületei most sokkal inkább keltették mesterséges alkotmányok hatását, mint a műholdra szerelt obszervátor fényképeinek puszta megtekintésekor.

Ezek a szögletes, alulról felfelé keskenyedő, különböző magasságú építmények több kilométeres szakaszon húzódtak végig, de feketés, helyenként fémesen csillogó felületükön még a legerősebb távcső sem tudott részleteket megkülönböztetni, egyébként úgy látszott, hogy a legtöbb olyan lyukas, mint a szita.

Ez egyszer még el sem hallgatott a kihűlő fúvókák fémes kopogása, a hajó máris kiengedte belsejéből a lejtaknát és a felvonó állványzatát, energorobotok gyűrűjével vette magát körül, de még ez sem volt elég.

Az alacsony dombok miatt lentről láthatatlan “várossal” szemben kijelölt ponton, az erőtérburok belsejében, öt terepjáró csoportosult, hozzájuk csatlakozott a náluk több mint kétszerte nagyobb, szürkéskék fedelű, szörnyűséges bogárhoz hasonlító önjáró antianyagvető.

A munkacsoport parancsnoka Rohán volt. Az első terepjáró nyitott lövegtornyában állva várta, mikor nyitnak kaput az erőtéren a Legyőzhetetlen fedélzetéről kiadott parancsra. A két legközelebbi halmon álló inforobotpár folyamatosan égő zöld fénynyalábokat lövellve világította meg előttük az utat, s a kettesével felsorakozott kis menetoszlop, Rohán terepjárójával az élen, nekiindult.

A gépekben versengve búgtak a motorok, homokszökőkutak törtek fel az óriási gumitömlős kerekek nyomán, elöl pedig, a vezető terepjáró előtt kétszáz méterrel, a felderítő robot kúszott. A talaj szintje felett lebegve, sebesen rángatózó tapogatóival szétlapított tányérra hasonlított, a belőle kiáramló levegő felkapta a homokbuckák tetejét, mintha láthatatlan tüzet csiholt volna fel belőlük. A menetoszlop után kavargó porfelhő sokáig nem ülepedett le a mozdulatlan légben, s a gépek vonulását vörhenyesen gomolygó foszlányai jelezték. Egyre hosszabbra nyúltak az árnyak: a nap nyugvófélben volt.

A menetoszlop csaknem teljesen betemetett kráter mellett haladt el, és húsz perc múlva a romok széléhez ért. Itt felbomlott az eddigi rend.

Három üres gép előrevágott, és vakítóan kék fényekkel jelezte, hogy létrehozta a helyi erőteret. A másik két jármű, melyben emberek ültek, begördült a mozgó erőtér alá. Ötven méterrel mögöttük vonszolta magát emeletes, ízelt lábaival caplatva az óriási antianyagvető. Mikor egy homokkal beszórt drótgubancon haladtak át, rövid időre meg kellett állniuk, mert az antianyagvető egyik végtagja a homok miatt észrevehetetlen hasadékba csúszott. Két arktán leugrott a parancsnok kocsijáról, és kiszabadította a szorult helyzetben levő kolosszust, így a menetoszlop továbbhaladhatott.

A “város” a valóságban egy cseppet sem hasonlított földi településekhez. Emberi szem számára teljesen szokatlan, kefeszerűen sörtés felületű, sötét tömegek meredtek ki a vándorló homokdűnékből, s ki tudja, még milyen mélyre süllyedtek bennük. Megnevezhetetlen alakú tömbjeik több emeletnyi magasságot értek el. Nem nyílt rajtuk sem ablak, sem ajtó, még falaik sem voltak, inkább számtalan irányban egymást keresztező és redőkbe rendeződő, az érintkezési helyeken megvastagodó, igen sűrű hálózatnak látszottak, máshol bonyolult, nagyméretű arabeszkre emlékeztettek, mintha egymást átjáró viaszlépek vagy háromés ötszögű szitalyukak alkották volna őket.

Minden nagyobb alkotórészben és minden felületen valamiféle rendszert lehetett felfedezni, ha nem is olyan világosan láthatót, mint a kristályokban, de kétségbevonhatatlan, meghatározott ritmusú ismétlődést, bár ezt sok helyen a pusztulás nyomai megtörték.

Ezek a homokból függőlegesen kiemelkedő alkotmányok, melyek szögletesre nyesett ágak sűrű szövevényére hasonlítottak (de ezek az ágak nem kedvük szerint nőttek, mint az igazi fákon vagy bokrokon, hanem vagy ívszerűen hajlottak meg, vagy két ellenkező irányba csavarodó spirált alkottak), úgy borultak egymásra, mint a leeresztett felvonóhíd a szemközti partra. A jobbára északi irányból fújó szelek minden vízszintes felületen és enyhébb emelkedésen feltornyozták a futóhomokot, úgyhogy a távolból számtalan ilyen rom zömök, levágott csúcsú piramisra emlékeztetett.

Közelről rögtön kiderült, hogy a látszólag sima felület mi is tulajdonképpen: ágas-bogas, élben végződő rudak és fémlapok szövedéke, amely helyenként olyan sűrű volt, hogy a homok is meg tudott kapaszkodni benne. Rohán rövid ideig kacérkodott a gondolattal, hogy ezek kiszáradt, elpusztult növényzettel borított, kocka és piramis alakú sziklák. De néhány lépésnyi távolságból szétfoszlott ez az illúzió; ugyanis a pusztulás zűrzavarából ismét kibontakozott az élő formáktól elütő szabályszerűség. A romok nem voltak kimondottan tömörek, mert át lehetett látni a fémszövedék résein, de nem voltak üresek sem, mivel belsejük is fémszálakkal volt tele. Alélt csend lengte körül a kihalt tájat.