Stanislaw Lem: A “Legyőzhetetlen”

Az óceán tele volt az élővilág különböző formáival, amelyek azonban kivétel nélkül elkerülték a part menti övezetet. A felboncolt hal szervezete nem mutatott semmiféle különlegességet. Becsléseik alapján a bolygón több százmillió éves volt a fejlődés. Jelentős mennyiségű zöldmoszatot találtak, ami megmagyarázta az oxigén jelenlétét a légkörben. Az élővilág növényi és állati szervezetekre való tagozódása tipikus volt, hasonlóképpen tipikusnak látszott a gerincesek csontfelépítése is.

Csak egyetlenegy olyan szervet találtak a kifogott halban, amelynek földi megfelelőjét nem ismerték a biológusok, mégpedig azt a sajátos érzékszervet, amely azonnal reagált a mágneses térerősség elenyészően csekély változásaira is. Horpach az egész csapat azonnali visszatérését rendelte el, és a beszélgetés végén bejelentette, hogy nagy újság van: valószínűleg sikerült megállapítani az elpusztult Kondor leszállásának helyét.

Így hát, a biológusok nagy bánatára, akik még néhány hetes kutatást is keveselltek volna, szétszedték a felvonulási épületet, begyújtották a motorokat, s a menetoszlop megindult északnyugat felé. A Kondorral kapcsolatban Rohán nem szolgálhatott további részletekkel bajtársainak, mert maga sem tudott többet. A lehető leggyorsabban a hajón szeretett volna lenni, mert úgy gondolta, hogy a parancsnok megbeszéli vele az elkövetkező feladatokat, melyek felfedezési lehetőségekben talán gazdagabbak lesznek. Természetesen most mindenekelőtt a Kondor feltételezett leszállási helyét kellett felkutatni.

Rohán megpróbált minél többet kicsikarni a gépekből, s emiatt a hernyótalpak alatt ropogó kövek még pokolibb lármával kísérték őket végig. A sötétség leszállta után kigyulladtak a gépek nagy fényszórói; rendkívüli, de egyben fenyegető látvány volt — a mozgó fényoszlopok szinte minden pillanatban ijesztően imbolygó árnyképeket varázsoltak elő a homályból, mintha alaktalan óriások keltek volna életre, pedig csak tanúsziklák voltak, egy szétmállott hegylánc utolsó maradványai. A bazaltban tátongó mély hasadékok néhányszor megállásra kényszerítették őket.

Végre-valahára, jóval éjfél után megpillantották a Legyőzhetetlen szivarját, amely úgy ragyogott feléjük a távolból, mint valami ünnepségre kivilágított fémtorony. Az erőtér sugarán belül gépsorok indultak mindenfelé, kirakták a készleteket és az üzemanyagot, a fényszórók vakító fényében embercsoportok álldogáltak a lejtaknánál.

Már messziről hallatszott e hangyabolyszerű nyüzsgés moraja. A hajlongó fényoszlopok fölött hallgatagon magasló cirkáló törzsén fényfoltok nyargalásztak. Kék fények gyulladtak ki, jelezvén, hogy az erőtér burkán rés nyílt, s a finom szemcséjű porral vastagon belepett járművek egymás után gördültek be a kör alakú térbe. Még le sem ugrott a földre, Rohán máris odakiáltott az egyik legközelebb állónak, akiben Blankot ismerte fel, hogy mi van a Kondorral.

De a fedélzetmester semmit sem hallott az állítólagos felfedezésről.

Rohán nem sokat tudott meg tőle. A négy műhold, mielőtt elégett volna a légkör sűrűbb rétegeiben, tizenegyezer képet csinált, ezeket rádió útján fogták fel, majd beérkezésük sorrendjében a térképfülkében különleges eljárással lemezre maratták. Rohán magához hívta Erett térképésztechnikust, s hogy ne veszítsen időt, zuhanyozás közben faggatta ki mindenről, ami a hajón történt. Erett azok közé tartozott, akik a kész fényképek alapján a Kondor után nyomoztak, az elpusztult űrhajó acélpontocskáját körülbelül harminc ember kereste egyszerre a homoktengerben. A bolygókutatókon kívül erre a feladatra mozgósították a térképészeket, a radarkezelőket és minden fedélzeti pilótát. Éjjel-nappal felváltva vizsgálták a beérkező fényképanyagot, s koordinátákkal jelölték meg a bolygó minden gyanús pontját.

De az a hír, amelyet a parancsnok közölt Rohánnal, tévesnek bizonyult. A rendkívüli magasságból űrhajónak néztek egy sziklaoszlopot, mert árnyéka csodálatos módon hasonlított a valódi űrhajók árnyékához. Így hát továbbra sem tudtak semmit a Kondor sorsáról.

Rohán szeretett volna jelentkezni a parancsnoknál, de már lefeküdt.

Ezért a saját kabinjába ment. Bár fáradt volt, sokáig nem tudott elaludni.

Reggel pedig, alighogy felébredt, a bolygókutatók vezetőjétől, Ballmintól kapta az asztrogátor üzenetét, hogy adja át a központi laboratóriumnak az egész összegyűjtött anyagot. Reggel tízkor Rohán már annyira éhes volt — még nem reggelizett —, hogy leereszkedett a második szintre, a radarkezelők kis étkezdéjébe, csak úgy állva hörpölgette kávéját, ekkor botlott bele Erett.

— Csak nincs meg?! — támadt rá a térképészre izgatott arca láttán.

— Nincs. De találtunk valami nagyobb dolgot. Jöjjön azonnal, az asztrogátor kéreti…

Rohán úgy érezte, hogy a felvonó üveghengere hihetetlen lassúsággal mászik.

Az elsötétített kabinban csend honolt, csak az elektromos jelközlők zümmögése hallatszott, a gép pedig egyre ontotta a nedvességtől csillogó újabb fényképeket, de senki sem törődött velük. Két technikus a falba szerelt kis felcsapható polcról epidiaszkópszerű készüléket emelt le, és éppen akkor oltották el a lámpákat, amikor Rohán kinyitotta az ajtót. A tömegben is rögtön felismerte az asztrogátor őszülő fejét. A következő pillanatban ezüstös fény öntötte el a mennyezetről leeresztett vásznat. A visszafojtott lélegzetek csöndjében megpróbált a nagy, fénylő felülethez furakodni.

A képek nem a legjobbak voltak, ráadásul csak fekete-fehérek; rendszertelenül szétszórt apró kráterek szomszédságában kopár fennsík rajzolódott ki, amely egyik oldalán egyenes vonalban szakadt meg, mintha valami óriási kés vágta volna ketté a sziklákat; ez volt a partvonal, mert a kép többi részét az óceán egységes feketesége töltötte ki. Ettől a vonaltól bizonyos távolságra nem egészen tisztán látható, mozaikszerű alakulatok húzódtak, amelyeket két helyütt felhőcsíkok és árnyékaik takartak el. De így sem maradt semmi kétség afelől, hogy ezek a sajátos, részleteikben homályos formák nem geológiai képződmények.

Város… — gondolta izgatottan Rohán, de nem mondta ki hangosan.

Egyelőre mindenki hallgatott. A vetítőkészüléknél álló technikus hasztalanul igyekezett élesebbé tenni a képet.

— Voltak vételi zavarok? — törte meg az általános csendet az asztrogátor nyugodt hangja.

— Nem — hangzott a sötétből Ballmin válasza. — A vétel tiszta volt, de ez a harmadik műhold utolsó képei közül való. A felbocsátást követő nyolcadik percben már nem válaszolt a jelzésekre. Ez a kép feltehetően akkor készült, amikor a lencsék már megsínylették a hőmérséklet emelkedését.

— A felvevőgép magassága az epicentrum felett nem volt hetven kilométernél több — csatlakozott újabb hang az eddigiekhez; amennyire Rohán meg tudta ítélni, az egyik legügyesebb bolygókutató, Malt szólalt meg. — De az igazat megvallva, én ötvenöt-hatvan kilométerre becsülném… Tessék csak figyelni…

Sziluettje eltakarta a képernyő egy részét. Áttetsző műanyagból kerek kivágásokkal készült sablont fektetett a képre, és sorban hozzámérte a kép másik felén látható tucatnyi kráterhez.

— Határozottan nagyobbak, mint az előbbi képeken. Egyébként — tette hozzá — ennek nincs különösebb jelentősége. Akárhogy is nézzük…

Nem fejezte be, de mindenki tudta, mit akart mondani; hamarosan úgyis ellenőrzik a kép pontosságát, amikor átvizsgálják majd a bolygónak azt a vidékét. Még egyszer utoljára mindenki szemügyre vette a vetítővásznon látható képet. Rohán már nem volt olyan biztos benne, hogy várost ábrázol-e, vagy inkább csak a romjait. A homokbuckák hullámos, vékony vonalkához hasonló árnyékai arról tanúskodtak, hogy a szabályos mértani alakulat már régóta kihalt, ezek az árnyékok változatos formákban folyták körül minden oldalról, más részük a sivatag homokáradatába fulladt. Ezenkívül a romok mértani alaprajza két egyenlőtlen részre tagolódott egy fekete, cikcakkosan a szárazföld belseje felé haladó vonal — szeizmikus repedés — mentén, amely néhány nagy “épületet” is kettészelt. Világosan látszott, amint az egyik dőlés közben fennakadt a szemközti parton, s szinte hidat alkotott a szakadék két széle között.