Stanislaw Lem: A “Legyőzhetetlen”

Most pedig azonnal… Rohán!

A navigátor már az ajtóból fordult vissza erre a kiáltásra. A parancsnok az asztalra csapta az elemzések eredményéről szóló jelentést.

— Mi ez?! Mi ez a marhaság már megint?! Ki írta ezt?

— Az automata. Miről van szó? — kérdezte Rohán, és megpróbált magán uralkodni, mert már őt is elöntötte a düh. “Most kötözködni fog velem!” — gondolta; szándékosan lassan lépett közelebb.

— Olvassa csak. Itt, itt!

— Négy százalék metán — olvasta Rohán, és hirtelen ő is elképedt.

— Négy százalék metán, mi? És tizenhat oxigén? Tudja, mi ez?

Robbanókeverék! Meg tudja nekem magyarázni, miért nem robbant fel az egész légkör, amikor mi itt bórhidrogénen ültünk?

— Tulajdonképpen… nem értem — motyogta Rohán. Gyorsan a külső ellenőrzőasztalhoz futott, egy kis belső levegőt engedett az elszívómércékbe, és amíg az asztrogátor baljós hallgatással sétált fel s alá a vezetőfülkében, figyelte, milyen buzgón kotyognak az analizátorok üvegedényei.

— Nos?

— Ugyanannyi. Négy százalék metán… és tizenhat oxigén — mondta Rohán. Valóban képtelen volt felfogni, hogyan lehetséges mindez, mégis elégedettséget érzett: most legalább Horpach nem tehet neki szemrehányást.

— Mutassa csak! Hm. Négy metán, hogy az ördög… na, jól van, Rohán, körpályára a szondákat, aztán kérem, menjen át a kis laborba. Elvégre is mire valók a tudósaink! Hadd törjék a fejüket!

Rohán leereszkedett, elkapott két rakétatechnikust, és továbbadta nekik az asztrogátor megbízását. Aztán visszatért a második szintre. Itt helyezkedtek el a szakértők kabinjai és a laboratóriumok. Egész sor keskeny fémajtó előtt haladt el, melyeken kétbetűs táblácskák díszelegtek: FM., FF., FT., FB. és így tovább. A kis laboratórium ajtaja tárva-nyitva állt; a tudósok monoton hangjához időnként az asztrogátor basszusa kontrázott. Rohán megállt a küszöbön. Itt volt az összes “Fő” — a főmérnök, a főbiológus, a főfizikus, a főorvos és a gépterem minden technológusa. Az asztrogátor most némán ült a kézi számológép elektronműszerfala alatt, a szélső karosszékben; a kreol bőrű Moderon beszélt, kicsiny, nőies kezét ölében összefonva — Nem vagyok jártas a gázkémiában. Mindenesetre ez valószínűleg nem közönséges metán. A kötések energiája más: egy-két századnyi csak az eltérés, de már az is sokat számít. Az oxigénnel csak katalizátorok jelenlétében lép reakcióba, de akkor is nehezen.

— Milyen eredetű ez a metán? — kérdezte Horpach, ujjaival malmozva.

— A benne levő szén mindenesetre szerves eredetű. Nem sok ugyan, de kétségtelenül…

— Izotópok? Melyik korból? Milyen régi ez a metán?

— Kettőtől tizenötmillió éves.

— Micsoda nagyvonalúság!

— Félóránk volt. Ennél többet nem tudok mondani.

— Quastler doktor! Mit tud erről a metánról?

— Semmit.

Horpach végigpásztázott tekintetével a szakértőkön. Mindenki azt várta, mikor robban, de hirtelen elmosolyodott.

— Uraim, hiszen önök tapasztalt emberek. Nem tegnap óta repülünk együtt. A véleményükre lennék kíváncsi. Mi most a teendőnk? Hol kezdjük?

Senki sem sietett a válasszal. Végül is Joppe biológus törte meg a csendet, mivel ama kevesek közé tartozott, akik nem tartottak Horpach haragjától. Nyugodtan a parancsnok szemébe nézett.

— Ez nem közönséges Szubdelta-92 osztályba tartozó bolygó. Ha az lenne, nem pusztult volna el a Kondor. Tekintve, hogy annak a fedélzetén is voltak szakemberek, se nem rosszabbak, se nem jobbak, mint mi, az egyetlen dolog, amit biztosra vehetünk, az, hogy ismereteik elégtelennek bizonyultak a katasztrófa megelőzéséhez. Ebből az következik, hogy továbbra is tiszteletben kell tartanunk a harmadfokú eljárást, vagyis át kell kutatnunk a szárazföldet és az óceánt. Úgy gondolom, földtani kutatófúrásokat kell kezdenünk, s ezzel egyidejűleg az itteni vizet is tanulmányoznunk kell. Máskülönben minden csak feltételezés lenne; ebben a helyzetben pedig nem engedhetjük meg magunknak ezt a fényűzést.

— Jó! — Horpach összeszorította száját. — A fúrások nem jelentenek problémát az erőtéren belül. Ezzel Nowik doktor fog törődni.

A főgeológus bólintott.

— Ami pedig az óceánt illeti… milyen messze van a partvonal, Rohán?

— Kétszáz kilométer körül… — mondta a navigátor, s egyáltalán nem csodálkozott, hogy a parancsnok tud jelenlétéről, bár nem látja: Rohán mögötte állt néhány lépésre, az ajtóban.

— Kicsit messze van. De a Legyőzhetetlennel már nem mozdulhatunk.

Rohán, vigyen magával annyi embert, amennyit helyesnek tart, Fitzpatrikot vagy még valaki oceanológust és hat energorobotot a tartalékból. Elmegy velük a partig. Csak erőburok alatt fognak dolgozni; semmi tengeri kirándulás, semmi búvárkodás. Az automatákkal is tessék csínján bánni — nincs belőlük túl sok. Világos? Már hozzá is láthat a dologhoz. Illetve még valamit. Légzésre alkalmas az itteni légkör?

Az orvosok suttogva tanácskoztak.

— Elvileg igen — mondta végül Stormont, de nem sok meggyőződéssel.

— Mi az, hogy “elvileg”? Belélegezhető vagy sem?

— Ilyen mennyiségű metán nem közömbös. Bizonyos idő után vérkeringési zavarok lépnek fel, melyekhez könnyű agyi tünetek társulhatnak. Szédülés, levertség… de csak egy óra vagy esetleg órák elteltével.

— Valamilyen metánszűrővel meg lehetne oldani a kérdést?

— Nem, asztrogátor úr. Illetve nem fizetődik ki a szűrők előállítása, mert gyakran kell őket cserélni, ezenkívül az oxigén százalékaránya is bizony elég alacsony. Ami engem illet, a légzőkészülékek mellett vagyok.

— Hm. A többiek is?

Witte és Eldjarn bólintott.

Horpach felállt.

— Akkor tehát kezdjük. Rohán! Mi van a szondákkal?

— Azonnal felbocsátjuk őket. Ellenőrizhetem még egyszer a pályákat a kilövés előtt?

— Természetesen.

Rohán kiment, maga mögött hagyva a laboratórium hangzavarát.

Mikor a vezetőfülkébe lépett, a nap éppen lenyugvóban volt. Ibolyába játszó, puffadt bíbor korongjának szélébe a látóhatáron egy sötét kráter természetfölötti tisztasággal kirajzolódó fogazott kontúrja harapott.

Mintha óriásira nőtt volna az ég, amely a galaktikának ezen a vidékén szinte roskadozott a csillagoktól. A nagy csillagképek mind alacsonyabban ragyogtak, majd kihunytak a sivatagi homályban. Rohán érintkezésbe lépett az űrhajó orrában levő műholdkivetővel. Éppen most bocsátották fel az első pár fényképezőműholdat. A következő kettőnek egy óra múlva kell indulnia. Másnapra a bolygó mindkét félgömbjéről készített nappali és éjszakai felvételekből az egész egyenlítői övezet képének ki kell rajzolódnia.

— Harmincegyedik fokperc… hetes tetőponti szög. Pályára viszem… — ismételte a hangszóróban egy éneklő hang. Rohán lehalkította, és az ellenőrzőtábla felé fordította karosszékét. Nem vallotta be senkinek, de mindig elszórakoztatta az a fényjáték, amely a szondák bolygó körüli pályára való kilövését kísérte. Először a rakéta ellenőrzőlámpái ragyogtak fel rubintosan, fehéren és kéken. Aztán zümmögni kezdett az indítóautomata. Amikor ketyegése hirtelen megszakadt, gyenge remegés futott át a cirkáló egész törzsén. Rögtön ezután a képernyőkön tükröződő sivatagot foszforeszkáló fény ragyogta be. Mély dübörgésből éles sivításba csapó hang kíséretében apró kis lövedék vált le az orrkivetőről, miközben lángpatakkal árasztotta el az anyahajót. A távolodó rakéta sugara egyre gyengébben lobogott a homokdombokon, amíg teljesen ki nem aludt. Most már hallani sem lehetett a kis rakéta hangját, viszont lázas izgalomban remegő fények öntötték el az egész táblát. Sietve ugrottak ki a szürkeségből a ballisztikus ellenőrzés kis fénycsíkjai, biztató pislogással feleltek rájuk a távvezérlés gyöngyszínű lámpácskái, aztán a kiégett rakétalépcsők lobbantak fel egymás után, mint színes karácsonyfadíszek, végül pedig az egész szivárványszínű hangyaboly fölött vakító fehér négyszög gyulladt ki annak jeléül, hogy a műhold rátért pályájára. A hómezőként szikrázó tér közepén szürke foltocska ködlött fel, megrázkódott, és a 67-es szám rajzolódott ki belőle.