— Máglyákat nullára! Hideg meghajtást a leszálláshoz!
Minden szív erősebben vert, minden szem a műszerekre tapadt, a görcsösen összeszorított kezek izzadtak a fogantyúkon. Ezek az ünnepélyes szavak azt jelentették, hogy már nincs visszaút, hogy lábuk valódi talajon áll, még ha egy sivár glóbusz homokja is az, de lesz naplemente és napkelte, látóhatár és felhők és szél.
— Leszállás pontosan a nadíron!
Az űrhajót betöltötte a turbinák elnyújtott üvöltése, amint a hajtóanyagot lefelé sajtolták. Kúpszerűen szétterjedő, zöld tűzoszlop kötötte össze a Legyőzhetetlent a füstölgő sziklával. Körös-körül homokfellegek gomolyogtak, megvakították a középső fedélzetek periszkópját, csak a vezetőfülkében villantak fel és hunytak ki a radar képernyőjén a táj körvonalai, melyek a kiáramló sugarak mentén tájfunszerű kavargásba merültek.
— Érintkezéskor stop!
Az űrhajó fara alatt haragosan háborgott a tűz, amint milliméterről milliméterre zsugorodott össze a ránehezedő rakéta súlyos tömege alatt, a zöld pokol hosszú tűznyilakat lövöldözött az imbolygó homokfelhők közepébe. A far és az összeégett bazaltszikla között a távolság vékony, zöld lángvonallá keskenyedett.
— Nulla egész nulla! Minden motort leállítani!
Bang! Egyetlen félelmetes dobbanás, mintha óriási szív szakadt volna meg. A rakéta állt. A főmérnök nem vette le kezét a biztonsági hajtómű két fogantyújáról: hátha csődöt mond a szikla. Vártak. Jellegzetes ugráló mozgásukkal forogtak tovább a másodpercmutatók. A parancsnok rápillantott a függőleges irány mutatójára, amely meg sem rezzent a vörös nullán. Mindenki csöndben várt.
A meggyszínű, izzásig hevült fúvókák kezdtek összehúzódni, s közben jellegzetes, rekedtes nyögéshez hasonló hangot adtak. Lassan leülepedett a több száz méternyi körzetben felvert vörhenyes porfelhő. A Legyőzhetetlen tompa csúcsa, a légköri súrlódástól megperzselt és ezért az ősi szikla színéhez hasonló oldala, érdes, kettős páncélzata bontakozott ki belőle; a vörös por lent még mindig gomolygott és örvénylett, de maga az űrhajó már alaposan lehorgonyzott, szinte a bolygóhoz nőtt, és vele együtt forgott lusta, végtelennek tűnő mozgással az ibolyaszínű ég alatt, amelyen a legerősebb fényű csillagok világítottak, és csak a vörös nap közvetlen közelében hunytak ki.
— A szokásos eljárás?
Az asztrogátor felnézett a hajónaplóból, ahol az egyik lap közepén a leszállás egyezményes jele, órája állt, mellette pedig a bolygó neve: Regis-III.
— Nem, Rohán. A harmadik fokozattal kezdjük.
Rohán leplezni próbálta meglepetését.
— Értettem. Ámbár… — tette hozzá bizalmasan, mert Horpach már nemegyszer feljogosította erre — jó lenne, ha nem nekem kellene ezt az embereknek megmondanom.
Az asztrogátor kezét tisztjének vállára tette, és mintha semmit sem hallott volna, a képernyőhöz vezette Rohánt, mint valami ablakhoz. A leszállás közben kiáramló sugár félresöpörte a homokot, melynek helyén a szétszórt buckák koszorújában teknőszerű mélyedés tátongott. Az elektronimpulzusok háromszínű ernyőjén, mely hű képet adott a külvilágról, tizennyolc emelet magasságból látták a három mérföldnyire fekvő kráter sziklafüzérét. Nyugatról eltakarta a láthatár, kelet felől pedig áthatolhatatlan fekete árnyékok gyülekeztek a lábánál. A homokvonulatok gerincén tekergő széles lávafolyamok színe alvadt vérre emlékeztetett. Egyetlen erős fényű csillag lángolt az égen, illetve a képernyő felső szélén. A Legyőzhetetlen leszállásakor támadt világvége elmúlt, és a sivatagi szél, ez az erőszakos légáramlat, mely szünet nélkül száguld a bolygó egyenlítői övezetéből a sarkok felé, már nyaldosta a talajt az úrhajó körül, mintha a tűz ütötte sebet próbálná begyógyítani.
Az asztrogátor bekapcsolta a külső mikrofonhálózatot, s akkor egy pillanatra éles, elnyújtott üvöltés meg a páncélburkolaton csikorgó homok hangja töltötte be a vezetőfülke magas terét. Kikapcsolta a mikrofonokat, és újra csend lett.
— Eddig rendben is volnánk — mondta lassan. — De a Kondor nem tért vissza innen, Rohán.
A másik összeszorította száját. Nem vitatkozhatott a parancsnokkal.
Nem tegnap óta repült vele, de sohasem kerültek szorosabb barátságba.
Talán túl nagy volt a korkülönbség köztük. Vagy túl kicsik az együtt átélt veszélyek. Ez az ember, akinek haja majdnem olyan fehér volt, mint öltözéke, mindig higgadtan viselkedett. Csaknem száz ember várt mozdulatlanul a helyén a megfeszített munka után. Kimerítette őket a közelítés, a Legyőzhetetlen atomjaiban felhalmozott mozgási energia lefékezésére fordított háromszáz óra, a pályára térés és a leszállás. Már hónapok óta nem hallották, hogyan dúdol a szél, és megtanulták gyűlölni az űrt, ahogyan csak az tudja gyűlölni, aki ismeri. De a parancsnok bizonyára nem erre gondolt. Lassan átsétált a vezetőfülkén, rátámaszkodott a következő szintig felnyúló fotel támlájára, s ezt morogta: — Nem tudjuk, mi ez, Rohán. — Majd hirtelen élesebben: — Mire vár még?
Rohán a rendezőasztalokhoz sietett, bekapcsolta a belső berendezést, és hangjában még az elfojtott indulat remegésével dörögte: — Valamennyi szint, figyelem! A leszállást végrehajtottuk.
Harmadfokú földi eljárás. A nyolcadik szint készítse az energorobotokat!
Kilencedik szint: árnyékolóelemeket működésbe hozni! Védelmi szakértők a helyükre! A legénység többi része: a kijelölt munkahelyekre!
Vége.
Míg beszélt és figyelte, hogyan lüktet a zöld varázsszem hangja hullámzásának ütemére, úgy érezte, hogy látja az izzadt arcokat, amint a hangszórók körül megdermednek, és a váratlan meglepetéstől elönti őket a harag. Csak most érthették meg, épp most kezdenek szitkozódni…
— Harmadfokú földi eljárás folyamatban, asztrogátor úr — mondta, de elkerülte az öregember tekintetét. Horpach ránézett, és váratlanul, a szája sarkából elmosolyodott.
— Ez csak a kezdet, Rohán. Lehet, hogy estefelé még hosszú sétára megyünk, ki tudja…
A lapos faliszekrényből vékony, hosszú kötetet vett elő, kinyitotta, és a fogantyúktól zsúfolt fehér asztalra rakta, majd így szólt: — Olvasta?
— Igen. — Utolsó jeladásuk, amelyet a hetes hiperjelfogó rögzített, egy évvel ezelőtt ért el az első bójáig a támaszpont közelében.
— Betéve tudom a szövegét. “Leszállás a Regis-III-on befejezve.
Sivatagos Szubdelta-92 típusú bolygó. Kiszállunk, másodfokú eljárás Ewana kontinens egyenlítőövezetében.” — Igen. De nem ez volt az utolsó jelzésük.
— Tudom, asztrogátor. Negyven órával később a hiperközlő egész sorozat morzejelszerű impulzust rögzített, de nem volt semmi értelmük, aztán pedig néhányszor különös, ismétlődő hangokat. Haertel szerint “farkuknál rángatott macskák nyávognak így”.
— Igen… — mondta az asztrogátor, de látszott, hogy nem figyel oda.
Újból a képernyő előtt állt. A látómező legszélén, szorosan a rakéta mellett felbukkantak a csúszda csápszerűen kilökődő ízei, s mint valami díszszemlén, pontos egymásutánban gördültek le rajta a tűzálló szilikon páncéllal borított energorobotok, ezek a harminctonnás gépek. Csúszás közben tetejük lassan felnyílt, egyidejűleg fel is emelkedtek, ennek következtében átmérőjük megnőtt. Miután elhagyták a csúszdát, mélyen a homokba merültek, de biztosan haladtak, félresöpörték maguk előtt a buckákat, melyeket a szél hordott a Legyőzhetetlen köré. Hol jobbra, hol balra kanyarodtak, úgyhogy tíz perc múlva fém teknősbékák lánca fogta körül az egész űrhajót. Megálltak, s lassan beásták magukat a homokba, míg egészen el nem tűntek, csak a dűnék vörös lejtőin szabályosan elszórt fényes pontok jelezték a helyeket, ahol a Dirac-emitterek kis kupolái meredeztek. A vezetőfülke habgumival borított acélpadlója megremegett az emberek talpa alatt. Alig érezhető, de mégis letagadhatatlan borzongás járta át testüket, rövid ideig tartott, mint a villámcsapás, s már el is múlt, csak egy pillanatig bizsergette az izmokat, és homályosította el a szemeket. A jelenség még fél másodpercig sem tartott. A visszatért csendet csak az alsó szintekben dolgozó motorok idehallatszó, távoli dohogása törte meg. A sivatag, a feketésvörös sziklacsoportok, a lustán hentergő homokhullámok élesen kirajzolódtak a képernyőkön, minden visszatért a régi kerékvágásba, de a Legyőzhetetlen felett már az erőtér láthatatlan kupolája lebegett, mely elzárta az űrhajóhoz vezető utat. A csúszdán lefelé cammogó, kelepelő antennájú fémrákok jelentek meg, ezek is váltakozva jobbra-balra indultak el. Az erőtéremittereknél jóval nagyobb inforobotoknak összelapított törzsük és hajlított, oldalra kinyúló fémmankóik voltak.
Читать дальше