Stanislaw Lem: A “Legyőzhetetlen”

— Radioaktivitás? — kérdezte meg sem fordulva.

— Nulla egész nulla kettő — felelte Jordan, és feltápászkodott a térdelésből. Arca pírban égett, szeme csillogott. Hangját eltorzította az álarc.

“Vagyis a semminél is kevesebb — gondolta. — Egyébként elődeink még ilyen durva vigyázatlanság esetén sem pusztulhattak volna el, az önműködő jelzőberendezések riadóztattak volna mindenkit, még ha elhanyagolták volna is a szokásos méréseket.” — Légkör?

— 78 százalék nitrogén, 2 százalék argon, szén-dioxid nulla, metán 4 százalék, a többi oxigén.

— 16 százalék oxigén? Ez biztos?

— Biztos.

— A levegő radioaktivitása?

— Gyakorlatilag semmi.

Ez különös volt. Ennyi oxigén! Felvillanyozta a hír. Odament a robothoz, mely azonnal a szeme elé tolta a mutatókkal teli ládikát.

“Talán kipróbálták, meg lehet-e lenni légzőkészülék nélkül” — gondolta ostobán, bár tudta, hogy ez nem fordulhatott elő. Igaz, megesett már, hogy valaki, akit a többieknél is jobban gyötört a visszatérés vágya, a határozott parancs ellenére levette álarcát, mert a környező levegő látszatra olyan tiszta volt, olyan friss — és mérgezésben pusztult el. Ez azonban csak egy, legfeljebb két emberrel fordulhatott elő.

— Mindennel végeztek? — kérdezte.

— Igen.

— Menjenek vissza! — mondta.

— És ön?

— Én még maradok. Menjenek csak! — ismételte türelmetlenül.

Egyedül akart már lenni. Blank vállára vette a fülüknél szíjjal összekötött tartályokat. Jordan átadta a robotnak a szondát, és nehézkesen vonszolva lábukat a homokban, elindultak. Mögöttük csoszogott az arktán: hátulról megtévesztésig hasonlított a beöltözött emberekre.

Rohán a szélső buckához ment. Egészen közelről látta a homokból kiálló emitter bő torkolatát, amely a védőerőteret hozta létre. Nem is annyira az ellenőrzés miatt, hanem inkább gyerekes kedvtelésből felkapott egy marék homokot, és eldobta. A homoksugár mintha repülés közben láthatatlan hajlított üvegbe ütközött volna, függőlegesen a földre szóródott.

Szinte viszketett a keze, hogy levegye a maszkot. Jól ismerte ezt az érzést. Kiköpni a műanyag szopókát, letépni a szíjakat, és teleszívni tüdejét levegővel, amíg csak bordái engedik.

“Túlságosan elengedem magam” — gondolta, és lassan visszatért a hajóhoz. A felvonókas üresen várakozott, alja könnyen a homokba merült, lemezeit távollétének néhány perce alatt a szél már vékony homokréteggel vonta be.

Még az ötödik szint főfolyosóján megnézte a fali tájékoztatót. A parancsnok a csillagkabinban volt. Felment hozzá.

— Egyszóval leányálom? — összegezte szavait az asztrogátor. — Semmi radioaktivitás, semmi spóra, baktérium, vírus, penészgomba, semmi… de ez az oxigén… A mintákat mindenesetre táptalajba kell helyezni.

— Már a laboratóriumban vannak. Lehet, hogy a bolygó többi kontinensén van élet — jegyezte meg Rohán meggyőződés nélkül.

— Kötve hiszem. Az egyenlítői övezeten kívül gyenge a nap besugárzása; nem látta, mekkorák a sarkokon a hósapkák? Fogadok, hogy ott legalább nyolc, ha nem tíz kilométeres jégtakaró van. Inkább egy óceánt feltételeznék moszatokkal, algákkal — de miért nem költözött az élet a vízből a szárazföldre?

— Meg kell majd nézni azt a vizet — szólt Rohán.

— Egyelőre még korai megkérdezni az embereinket, de az az érzésem, hogy a bolygó túl öreg. Egy ilyen záptojás legalább hatmilliárd éves. Egyébként a nap is jó ideje abbahagyta már a ragyogást. Ez valóban egy vörös törpe. Igen, az élet hiánya mindenesetre elgondolkoztató. Sajátos formájú fejlődés, mely nem tudja elviselni a víztelenséget. Hát igen. Ez megmagyarázná az oxigén jelenlétét, de a Kondor ügyét nem.

— Talán vannak különleges életformák, az óceánban rejtőző vízi lények, amelyek ott, a mélyben hozták létre a civilizációt — fűzte tovább a gondolatot Rohán. Mindketten a bolygó Mercator-vetületű nagy térképére hajoltak, amely nem volt egészen pontos, mert múlt századbeli önműködő szondák adataira támaszkodva rajzolták. Csak a legfontosabb szárazföldek és a tengerek körvonalait, a sarki hósapkák kiterjedésének határát és a legnagyobb kráterek egy részét tüntette fel.

Az egymást keresztező szélességi és hosszúsági körök hálójában pirossal bekarikázták azt a helyet az északi szélesség nyolcadik foka körül, ahol leszálltak. Az asztrogátor türelmetlenül lökte félre a papirost a térképasztalon.

— Ezt maga sem gondolja komolyan! — háborgott. — Tressor nem lehetett butább nálunk, nem engedett volna semmiféle víz alatti lénynek, badarság! Egyébként még ha léteznének is értelmes vízi lények, első dolguk a szárazföld meghódítása lett volna. Na, mondjuk, legfeljebb vízzel töltött búvárruhákban… Tisztára badarság — ismételte, nem azért, hogy Rohán elgondolásának romjait is megsemmisítse, hanem mert már egészen másra gondolt. — Egy darabig itt állomásozunk — vonta le végül a következtetést, alsó szélén megnyomta a térképet, amely halk surrogással összetekeredett, és eltűnt a nagy térképtartó egyik vízszintes polcán. — Várunk, és majd meglátjuk.

— És ha nem? — kérdezte Rohán óvatosan. — Megkeressük őket?…

— Rohán, gondolkozzon egy kicsit. Hatodik csillagév és ilyen… — az asztrogátor kereste a megfelelő kifejezést, de nem találta, ezért megvetően legyintett. — A bolygó a Mars nagyságrendjébe tartozik.

Hogy keressük meg őket? Jobban mondva, a Kondort — javította ki magát.

— Nos, igen, a talaj vastartalmú… — ismerte be kelletlenül Rohán. Az elemzés folyamán is szórványos vas-oxid-keveréket mutattak ki a homokban. A ferroindukciós mérőműszerek tehát kudarcot vallottak.

Mivel nem tudott mit mondani, elhallgatott. Bízvást remélte, hogy a parancsnok végül talál majd valamilyen megoldást. Hiszen nem térhetnek haza üres kézzel. Horpach sima homloka aló! meredező borzas szemöldökére nézett és várt.

— Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy ez a 48 órás várakozás gyümölcsöző lenne, de a szabályzat így követeli — törte meg a csendet váratlanul bizalmas hangon az asztrogátor. — Üljön csak le, Rohán. Úgy áll itt, mint a megtestesült lelkiismeret-furdalás. A Regis az összes elképzelhető között a legidétlenebb hely. Teljesen fölösleges. Nem tudni, miért küldték ide a Kondort — egyébként ez még a kisebbik baj ahhoz képest, ami történt.

Elnémult. Rossz hangulatban volt, s mint ilyenkor általában, beszédesebb lett, és könnyebben bocsátkozott vitába is, ami kissé mindig veszélyes volt, mert bármelyik pillanatban elvághatta a társalgás fonalát egy rosszmájú megjegyzéssel.

— Egyszóval, így vagy úgy, de valamit tennünk kell. Tudja mit? Lőjön már ki a kedvemért egy fotoobszervátort egyenlítő körüli röppályára! De tisztességes kör alakja legyen, és fogja szűkre! Olyan hetven kilométeresre.

— De hiszen az még az ionoszférában van! — tiltakozott Rohán. — Néhány körfordulat után elégnek…

— Hadd égjenek! De előbb lefényképeznek mindent, amit csak lehet.

Sőt, azt tanácsolnám, kockáztassa meg a hatvan kilométeres távolságot.

Lehet, hogy már a tizedik kör után megsemmisülnek, de csak az ilyen magasságban készült képek mondhatnak valamit. Tudja, mekkorának látszik egy rakéta száz kilométeres távolságból még a legjobb teleobjektívvel is? A gombostűfej hozzá képest valóságos hegytömb.