Stanislaw Lem: A “Legyőzhetetlen”

Ez volt a repülés magassága. Rohán még egyszer ellenőrizte a pálya adatait: de a bolygótól mért legkisebb és legnagyobb távolság is a megszabott határok közt mozgott. Itt már semmi munkája sem akadt.

Ránézett a fedélzeti órára, amely tizennyolcat mutatott; aztán az itteni helyi időt jelző órára: azon huszonhárom óra volt. Egy pillanatra lehunyta szemét. Örült ennek a tengeri kiruccanásnak. Szeretett önállóan dolgozni. Álmos és éhes volt. Egy pillanatig töprengett, hogy bevegyen-e a frissítő tablettákból, de úgy gondolta, hogy a vacsora elég lesz. Amikor felállt, nagy fáradtságot érzett, ezen elcsodálkozott, s már a csodálkozás is egy kicsit magához térítette. Leereszkedett az étkezdébe. Új emberei már ott várták — a két légpárnás szállítóautomata vezetői; egyiküket, Jargot, elpusztíthatatlan jókedvéért különösen szerette, ott volt Fitzpatrik is két kollégájával, Brozával és Köchlinnel, éppen befejezték a vacsorát, amikor Rohán meleg levest rendelt, majd kenyeret és alkoholmentes palackozott sört emelt ki a fali adagolóból. Az egészet tálcára rakta, és az asztal felé tartott, amikor a padló könnyedén megremegett. A Legyőzhetetlen felbocsátotta a következő műholdat.

A parancsnok nem engedélyezte az éjszakai utazást. Helyi idő szerint öt órakor indultak, még napfelkelte előtt. Az ilyen menetoszlopot kínos lassúsága és a szükség diktálta rendje miatt gyászmenetnek nevezték.

Energorobotok nyitották és zárták be, amelyek ellipszoid alakú erőtérrel borítottak be minden belső gépet: az univerzális légpárnásokat, a mozgó rádióállomásokat és radart, a konyhát, a légmentes, lakható barakká önműködően átalakuló szállítóautomatát és a kis hatósugarú hernyótalpas lézert, amelyet mindenki csak kötőtűnek becézett. Rohán a három tudóssal az elöl haladó energorobotban foglalt helyet, ami elég kényelmetlen dolog volt, mert alig fértek el egymás mellett az ülésen, de legalább igazi utazás illúzióját keltette. A haladás ütemét a gyászmenet leglassúbb gépeihez, vagyis az energorobotokhoz kellett igazítani. Nem lehetett kéjutazásnak nevezni: a hernyótalpasok dübörögtek és bőgtek a homokban, a turbinamotorok elefánt nagyságú szúnyogok módjára zúgtak, közvetlenül a hátuk mögött tódult ki a szabadba hálószerű védőrácsokon át a hűtőlevegő, az egész energorobot pedig úgy imbolygott, mint dereglye a hullámok hátán. A Legyőzhetetlen fekete tűje hamarosan eltűnt a látóhatár alján. Egy ideig az alacsonyan járó vérvörös nap hideg sugaraitól megvilágított, egyhangú sivatagban haladtak, majd egyre kevesebb lett a homok, rézsútosan meredező sziklalapok állták útjukat, melyeket óvatosan ki kellett kerülni. A légzőkészülékek maszkjai és a motorok állandó bőgése senkiben sem ébresztett beszélgető kedvet. Szorgosan kémlelték a látóhatárt, de a táj nem változott — sziklatorlaszok, hatalmas, mállófélben levő görgetegkövek; egy helyen lejtősödött a síkság, és az igen lapos medence alján keskeny, félig kiszáradt patak bukkant elő, melynek vízében a vörös napfény csillámlott. A patak két partja mentén végighúzódó homokpadok és kővonulatok arról tanúskodtak, hogy időnként jelentős mennyiségű víz folyhat köztük. Megálltak néhány percre, hogy megvizsgálják a vizet. Kristálytiszta volt, elég kemény, vasoxid-tartalmú, és elenyésző mennyiségű szulfidot is felfedeztek benne.

Folytatták útjukat, most már nagyobb sebességgel, mert a hernyótalpak könnyebben gördültek a köves talajon. Nyugat felől kisebbfajta omlások kísérték őket.

Az utolsó gépkocsi állandó kapcsolatot tartott fenn a Legyőzhetetlennel, a radarok antennái buzgón forogtak, a radarkezelők pedig, meg-megigazítva fejükön a fülhallgatót, a képernyő előtt gubbasztottak, és ételsűrítmény-darabokat rágcsáltak; olykor-olykor valamelyik légpárnás alól kivágódott egy kő, mintha kisebbfajta forgószél kapta volna fel, s szinte életre kelve felpattant a kavicsrakások tetejére. Majd kopár, kietlen dombhajlatok nehezítették meg az utat.

Menet közben vettek néhány kőzetmintát, és Fitzpatrik odakiáltotta Rohánnak, hogy a kova szerves eredetű. S amikor a kékesfekete sávként húzódó víztükör feltűnt előttük, végre-valahára meszet is találtak. Apró, lapos kavicsokon zötyögve ereszkedtek le a parthoz.

Egyszerre minden elnémult, a gép forró fújtatása, a hernyótalpak csikorgása, a turbinák üvöltése, amikor száz méterre tőlük megjelent az ilyen közelségből már zöld színben játszó, látszólag tökéletesen “földi” tenger. Most bonyolult műveletet kellett végrehajtani, mert ahhoz, hogy erőtérrel tudják védeni a munkacsoportot, az élen haladó energorobotot elég mélyen a vízbe kellett süllyeszteni. Az előzőleg légzáró tömítésekkel ellátott gép a második energorobot vezénylésével, nagy hullámokat verve, a habzó vízbe merült, nemsokára már csak nehezen észrevehető sötét folt derengett a mélyben, akkor aztán a központi állomástól kapott jelre a leeresztett gépóriás a felszínre bocsátotta a Dirac-emittert; a part menti vizeket és a part egy részét láthatatlan félgömbként borító erőtér után már hozzáláthattak a tulajdonképpeni kutatáshoz.

A tengerben valamivel kevesebb só volt, mint a földben; az elemzések mindazonáltal nem vezettek semmiféle szenzációs eredményre. Két óra múlva többé-kevésbé annyit tudtak, mint előzőleg.

Ezért hát a nyílt tengerre küldtek két távirányított televíziós szondát, és a központi állomás képernyőin követték útjukat. De alig jutottak túl a láthatáron, a jelzések meghozták az első igazi meglepetést. Az óceánban különös szervezetek éltek, alakjukra nézve nagy, csontvázas halakra hasonlítottak. A szonda láttára azonban szétrebbentek, és óriási sebességgel a tengerfenékre menekültek. A visszhangos mélységmérők másfél száz méter mélyre becsülték az óceánt azon a helyen, ahol az első élőlényekkel találkoztak.

Broza erősködött, hogy legalább egy ilyen halat kellene szerezni.

Vadászni kezdtek rájuk, a szondák üldözték a zöld homályban libbenő árnyakat, és villamos töltésekkel lődözték őket, de ezek az állítólagos halak hallatlan fürgeséggel siklottak tova előlük. Csak többszörös kísérlet után sikerült egyiküket megbénítani egy sorozattal. Azt a szondát, amely fogóival elcsípte, azonnal a partra irányították, a másikat eközben Köchlin és Fitzpatrik vette kezelésbe, mintákat gyűjtöttek a tengerfenéken imbolygó szálacskákból; moszatoknak vagy hínárféléknek látszottak. Aztán a tenger legmélyére, kétszázötven méternyire vezényelték a kis kutatóállomást. Az erős fenékáramlat megnehezítette a szonda pontos irányítását; ezzel próbálták szétrombolni néhány nagy, víz alatti kőkupacot. Végül sikerült egyet szétbontaniuk, s ahogyan Köchlin helyesen feltételezte, a kőtakaró alatt vékony, ecsetszerű lények egész telepére bukkantak.

Amikor mindkét szonda visszakerült az erőtér alá, és munkához láttak a biológusok, az eközben felépített felvonulási épületben, ahol már levehették az idegesítő arcvédőket, Rohán, Jarg és a többiek közül még öten aznap először meleg ételt ehettek.

Estig ásványminták gyűjtésével, a tengerfenék radioaktivitásának, a besugárzás fokának vizsgálatával és még vagy százféle, éppen ennyire fárasztó elfoglaltsággal telt el az idő. Ezeket a munkákat különös lelkiismeretességgel kellett végezni, sőt szőrszálhasogató aprólékossággal, ha tisztességes eredményt akartak elérni. Napnyugtára elkészültek mindennel, amivel csak lehetett, úgyhogy Rohán nyugodt lelkiismerettel mehetett a mikrofonhoz, mikor Horpach hívta a Legyőzhetetlenről.