Stanislaw Lem: A “Legyőzhetetlen”

Ezek az ízeltlábúak, mintha utálkozva kapkodták volna mélyen a homokba süppedő végtagjaikat, szétszóródtak, és elfoglalták az energorobotok láncában szabadon maradt helyeket. A védelmi műveletek végrehajtásával egyidőben a vezetőfülke központi asztalán ellenőrzőlámpácskák fénye villogott a matt háttérben, a hőenergia-órák számlapján zöldes fény derengett. Mintha több tucat nagy macskaszem szegeződött volna a két férfira. A mutatók mindenütt a nullán álltak, jelezve, hogy senki sem próbál átjutni az erőtér láthatatlan falán. Csak az erőelosztó mutatója kúszott egyre feljebb a gigawattokat jelző piros vonalak lépcsőjén.

— Most lemegyek, és eszem valamit. Csinálja meg a szokásos méréseket, Rohán! — mondta hirtelen kissé fáradtan Horpach, és otthagyta a képernyőt.

— Távirányítással?

— Ha akarja, kiküldhet valakit… de maga is mehet.E szavak után az asztrogátor széttolta az ajtót, és kiment. Rohán még egy pillanatig látta arcélét a felvonó gyenge fényében, mely zajtalanul siklott lefelé. Az erőtérórák táblájára pillantott. Nulla. “Tulajdonképpen a fényképméréssel kellene kezdeni — gondolta. — Addig keringeni a bolygó körül, amíg teljes képsorozatunk nincs róla. Lehet, hogy ily módon kiderülne valami. A körpályáról végzett vizuális megfigyelések ugyanis nem sokat érnek; a szárazföldek nem tengerek, és a távcsöves megfigyelők sem árbockosárban ülő matrózok. Mindjárt más lenne a helyzet, ha egy hónapon belül sikerülne teljes képsorozatot készítenünk.” A felvonó visszajött. Rohán beszállt, és lement a hatodik szintre. A keszonkamra előtti nagy tér tele volt emberekkel, akiknek tulajdonképpen semmi dolguk sem volt itt, hiszen már vagy negyedórája folyamatosan szólt a főétkezés idejére figyelmeztető négy jelzés. Utat nyitottak neki.

— Jordan és Blank! A szokásos mérésekre jönnek velem.

— Teljes űrruhában, navigátor?

— Nem. Csak légzőkészüléket hozzanak, és egy robotot. Talán egy arktán lenne a legjobb, hogy ne süllyedjen el nekünk ebben az átkozott homokban. Hát maguk mit állnak ott? Elment az étvágyuk?

— Le szeretnénk menni, navigátor…

— Csak egy pillanatra hadd szálljunk ki…

Nagy hangzavar támadt.

— Nyugalom, fiúk! Eljön a kirándulások ideje is. Egyelőre a harmadik fokozatnál tartunk.

Az emberek kelletlenül oszlottak szét. Eközben a teherszállító aknából előbukkant a felvonó, amely a legmagasabb embereknél is egy fejjel nagyobb robotot hozta. Jordan és Blank már légzőkészülékkel a hátukon, a villamos targoncával tértek vissza. Rohán erősen a korlátba kapaszkodott, mert a folyosó — mivel a rakéta most a talpán állt — függőleges kúttá változott, amely egészen az első gépkamráig vezetett.

Feje felett és talpa alatt érezte a terjedelmes fémemeleteket, valahol a mélyben a csendes járású relék dolgoztak, hallotta a hidraulikus vezetékek finom hangját, a negyvenméteres akna mélyéből pedig enyhe hideg fuvallat áradt fel: a gépterem klimatizátorai tisztították a levegőt.

A keszonkamra két kezelője kinyitotta előttük az ajtót. Rohán gépiesen ellenőrizte a szíjak fekvését és álarcának szorítását. Jordan és Blank is belépett utána, majd a robot nehéz lépései alatt döngött a vaslemez. Ijesztő, hosszan tartó sziszegéssel tódult a levegő a hajó belsejébe. Kinyílt a külső csapófedél. A gépek csúszdája négy szinttel alacsonyabban volt. Az emberek kis felvonón ereszkedtek le, amely az imént bújt elő a páncélfalból. Rácsos szerkezete a homokdomb csúcsát súrolta. A felvonókas minden oldalról nyitott volt. Alig érezték hűvösebbnek a levegőt, mint a Legyőzhetetlen belsejében. Beültek mind a négyen, kiengedték a fékezőmágneseket, és lágyan lesiklottak a tizenegy emeletes magasságból, sorban maguk mögött hagyva a hajótest szekcióit, miközben Rohán futólag ösztönösen végigvizsgálta őket. A dokkon kívül ritkán kínálkozik alkalom arra, hogy kívülről lehessen látni egy hajót. Jól megszolgált már — gondolta a meteor ütötte sebek láttán. A páncéllemezek helyenként elvesztették fényüket, mintha erős sav marta volna le őket. A felvonó rövid útjának végére ért, és könnyedén huppant az összetorlódott homokra. Amint kiugráltak, rögtön térden felül süllyedtek bele. Csak a behavazott területek kutatására készített robot cammogott tovább karikatúraszerűen szétlapított talpain, nevetségesen kacsázó, de biztos léptekkel. Rohán megálljt parancsolt neki, aztán embereivel figyelmesen végigvizsgálta a hátsó fúvókák torkolatát, már amennyire kívülről ez lehetséges volt.

— Rájuk fér egy kis kifújás és csiszolás — mondta. Csak amikor kimászott a hajófar alól, vette észre, milyen hatalmas árnyékot vet a hajó. Mintha széles út húzódott volna végig a homokdombokon, melyek már a lebukófélben levő nap fényében égtek. A szabályosan hullámzó homok különös nyugalmat árasztott. A hullámvölgyekben kékes árnyék, a hullámhegyeken pedig rózsaszínű alkonyat derengett, és ez a meleg, finom, valószínűtlenül könnyed rózsaszín azokra a színekre emlékeztette, melyeket valaha egy gyerekképeskönyvben látott. Az egész táj valószínűtlenül szelíd volt. Tekintete lassan dűnéről dűnére vándorolt, egyre újabb őszibarackvirág-színű árnyalatokon, majd távolabb, fekete árnyak sarlójától hasogatott vöröslő lángoláson át egészen addig, míg a sárgás szürkeséggel összefolyva csupasz vulkanikus sziklák fenyegetően meredező lapjai útját nem állták. Csak állt és bámult, ezalatt emberei sietség nélkül, jól beidegződött mozdulatokkal végezték az immár hagyományos méréseket, kis tartályokba levegőés homokmintákat vettek, majd hordozható szondával, melynek fúrótestét az arktán — könnyű járású robot — tartotta, megállapították a talaj radioaktivitását.

Rohán ügyet sem vetett bíbelődésükre. Az álarc csak orrát és száját takarta, szeme és egész feje szabadon volt, mert levette a vékony védősisakot. Érezte a haját borzoló szelet, arcán a finom homokszemek szúrásait, amint csiklandozva furakodtak be arca és a műanyag szegély közé. Kezeslábasának nadrágszárát heves szél lobogtatta, a nap puffadt korongja, amelybe büntetlenül talán egy másodpercig ha lehet nézni, most a rakéta legcsúcsán akadt fenn. A szél szakadatlanul süvített, az erőterek nem akadályozták a gázok mozgását, ezért nem tudta megállapítani, hol emelkedik ki a homokból ez a láthatatlan fal. Az óriási tér, ameddig a szem ellátott, kihalt volt, mintha ide ember sohasem tette volna a lábát, mintha nem ez a bolygó nyelte volna el a Legyőzhetetlennel azonos kategóriájú űrhajót nyolcvanfőnyi legénységével; az űrnek ezt az óriási kipróbált büszkeségét, mely a másodperc töredéke alatt több milliárd kilowattos teljesítményt tudott fejleszteni és azt az összes makroszkopikus méretű anyagi test számára áthatolhatatlan energiamezővé átalakítani vagy csillaghőmérsékletű pusztító sugarakká összpontosítani, amelyek hegyláncok elhamvasztására vagy tengerek kiszárítására is képesek. Mégis itt pusztult el a Földről jött acélszerkezet, a technika több száz éves virágzásának gyümölcse, eltűnt, nyomtalanul, SOS-jelek nélkül, mintha felszívódott volna ebben a vörös-szürke pusztaságban.

És ez az egész szárazföld ilyen — gondolta. Látta a magasból a kráterek himlőhelyeit, s az egyetlen mozgás, melyet észlelni lehetett, a fellegek lassú, szakadatlan úszása volt, amint a végtelen homokpadokra vetítették árnyékukat.