Stanislaw Lem: A “Legyőzhetetlen”

— Mondja csak!

— Ez itt nem lakóépületnek látszik. Nem valamilyen lény lakásának a romjai, érti, mire gondolok? Ha egyáltalán hasonlítani lehetne valamihez, legfeljebb géphez.

— Géphez? De miféle géphez? Információgyűjtőhöz? Vagy valamilyen elektronikus agy lehetett?…

— Talán maga sem gondolja komolyan… — felelt flegmatikusan a bolygókutató.

A robot oldalra húzódott, szinte érintette a fémpálcákat, amelyek rendetlen összevisszaságban meredeztek a meggörbült lemezek között. — Nem. Itt nem volt semmiféle áramkör. Hát lát itt valami ellenállást, szigetelőt, árnyékolást?

— Lehet, hogy éghető anyagból voltak. Tűz is elpusztíthatta őket.

Hiszen ez a roncs ugyancsak a végét járja — válaszolt Rohán meggyőződés nélkül.

— Lehet — egyezett bele váratlanul Ballmin.

— Mit mondjak tehát az asztrogátornak?

— A legokosabb az lenne, ha közvetlenül, televíziós képen mutatná meg neki ezt az egész különös micsodát.

— Ez nem város volt… — mondta hirtelen Rohán, mintha gondolatban összegezte volna a látottakat.

— Semmi esetre sem — helyeselt a bolygókutató. — Legalábbis nem olyan, amilyent mi gondolunk. Itt nem laktak ember formájú lények, még csak hozzájuk hasonlók sem. A tengeri létformák viszont egészen közel állnak a földiekhez. Tehát a szárazföldön is logikus lenne létezésük.

— Igen. Én is mindig erre gondolok. Egyetlen biológus sem akar erről beszélni. Magának mi a véleménye?

— Azért nem akarnak róla beszélni, mert valószínűtlen dolognak látszik; mintha valami nem engedte volna kilépni az életet a szárazföldre… Mintha lehetetlenné tette volna a vízből való kiemelkedést…

— Egy nagyon közeli szupernova robbanása lehetett valamikor ilyen hatású. Hiszen tudja, hogy a Lant zétája néhány millió évvel ezelőtt nova volt. Lehet, hogy a kegyetlenül erős sugárzás a szárazföldekről kipusztította az életet, de az óceánok mélyén élő szervezetek megmenekültek…

— Ha olyan lett volna a sugárzás, amilyennek lefesti, akkor ma feltétlenül a nyomaira kellene bukkannunk. Holott a talaj radioaktivitása a galaktika e vidékéhez képest rendkívül alacsony. Aztán meg a sok millió év folyamán bizonyosan újrakezdődött volna a fejlődés, ha nem is hozott volna létre gerinceseket, csak egyszerűbb életformákat a part menti vizekben. Megfigyelte, hogy a part teljesen kihalt?

— Igen. Ennek valóban ilyen nagy a jelentősége?

— Óriási! Az élet szabály szerint először a part menti sekély vízben jelenik meg, csak aztán húzódik az óceán mélyére. Itt sem lehetett másképpen. Valami kiszorította innen. És érzésem szerint a mai napig sem engedi kilépni a szárazföldre.

— Ezt miből gondolja?

— Abból, hogy a halak félnek a szondáktól. Az általam ismert bolygókon egy állat sem félt a gépektől. Az ismeretlen dolgoktól sohasem félnek.

— Azt akarja mondani, hogy ezek már láttak mélységmérőket?

— Nem tudom, mit láttak. De mire való a mágneses érzékszervük?

— Átkozott egy história! — tört ki Rohán. A szétszaggatott fémfüzérekre nézett, áthajolt a korláton, a pálcikák elferdült, fekete végei rezegtek a légörvényben, melyet a repülő robot kavart. Ballmin hosszú laposfogóval sorban letördelte az alagútszerű nyílásból kiálló drótokat.

— Mondok magának valamit — szólalt meg. — Itt soha nem lehetett túl magas a hőmérséklet, már csak azért sem, mert a fém szétolvadt volna.

Így tehát a maga tűzvészelmélete is megdől…

— Itt minden elmélet megdől — dünnyögte Rohán. — Egyébként nem értem, mi köze van ennek az őrületes gubancnak az elveszett Kondorhoz. Hiszen ez itt tökéletesen halott dolog.

— De hátha nem mindig volt az.

— Ezer éve, igen, de nem néhány évvel ezelőtt. Itt már nincs sok keresnivalónk. Leszállunk.

Nem is szóltak többet, amíg a gép az expedíció zöld jelzőfényeivel szemben le nem ereszkedett. Rohán utasította a technikusokat, hogy hozzák működésbe a televíziós kamerákat, és sugározzanak helyzetképeket a Legyőzhetetlennek, ő maga pedig a tudósokkal együtt bezárkózott a legnagyobb szállítóautomata vezetőfülkéjébe. Miután oxigént fúvattak a kicsiny helyiségbe, nekiláttak a szendvicseknek, és kávét töltöttek a termoszokból. Fejük felett kerek világítótest égett.

Rohánnak jólesett fehér fényét látni, annyira megutálta már a bolygó vöröses nappalait. Ballmin kiköpött, mert a homok, amely alattomosan beszivárgott légzőkészülékének szopókájába, most, evés közben megcsikordult a fogai között.

— Emlékeztet ez engem valamire — szólalt meg váratlanul Gralev, miközben becsavarta a termoszt. Sűrű, fekete haja csillogott a lámpafényben.

— Megmondanám, hogy mire, de csak azzal a feltétellel, ha senki sem veszi túl komolyan.

— Már az is sokat segít, ha csak emlékeztet valamire — felelt Rohán tele szájjal. — Mondja, mire?

— Közelebbről semmire. De hallottam regélni valamit… mindenféle meséket a Lant-lakókról.

— Ez nem mese, valóban léteztek. Achramian egész tanulmányt írt róluk — jegyezte meg Rohán. Gralev háta mögött, a műszerfalon lámpácska kezdett lüktetni annak jeléül, hogy a Legyőzhetetlen közvetlen összeköttetésbe lépett velük.

— Bizony. Payne feltételezése szerint némelyiknek sikerült megmenekülnie. De én szinte teljesen bizonyos vagyok abban, hogy ez nem igaz. A nova robbanásakor az utolsó szálig elpusztultak.

— Ez tizenhat fényévnyire innen történt — mondta Gralev. — Nem ismerem Achramiannak ezt a könyvét. De egyszer, már nem emlékszem, hogy hol, hallottam menekülési kísérletük történetét. Valószínűleg űrhajókat küldtek a szomszédos csillagok bolygóira. Már elég jól ismerték a fénysebességű űrhajózást.

— No és aztán?

— Ennyi az egész. Tizenhat fényév nem olyan iszonyatos távolság.

Lehet, hogy itt szállt le egyik hajójuk…

— Maga szerint most itt vannak? Illetve a leszármazottaik?

— Nem tudom. Egyszerűen kapcsolatba hoztam velük ezeket a roncsokat. Építhették volna ők is…

— Milyenek voltak tulajdonképpen? — kérdezte Rohán. — Ember formájúak?

— Achramian szerint igen — válaszolt Ballmin. — De ez csak feltételezés. Kevesebbet tudunk róluk, mint az ausztráliai majomemberről.

— Ez különös…

— Egyáltalán nem különös. Bolygójuk több mint tízezer évig egy nova kromoszférájában fürdött. A felületi hőmérséklet időnként meghaladta a tízezer fokot. A bolygó kérgének még legbelsőbb kőzetei is teljes átalakuláson mentek keresztül. A tengereknek nyomuk sem maradt, a bolygó csontig kiégett. Gondolják meg, száz évszázadnyi idő a nova tüzében!

— A Lant-lakók, itt? De miért kellett volna elrejtőzniük? És hol bujkálnak?

— Talán már kipusztultak. Egyébként hiába is kérdeznek, úgysem tudok többet mondani. Eddig is csak hangosan gondolkoztam.

Csönd lett. A vezérlőasztal felett riadójel gyulladt ki: Rohán felpattant, és fejére illesztette a fülhallgatót.

— Itt Rohán… Hogyan? Ön az? Igen! Halló… Jó, azonnal visszatérünk!

— Sápadtan fordult a többiekhez. — A másik csoport megtalálta a Kondort… innen háromszáz kilométernyire…

A rakéta messziről olyan volt, mint valami ferde torony. A körötte összegyülemlett homok még csalókábbá tette ezt a látszatot: nyugati oldalán jóval magasabbra emelkedett, mint a keletin, mert az uralkodó szelek ebből az irányból fújtak. Az űrhajó mellett néhány félig eltemetett vontató állt, még a látszólag mozdíthatatlan, felnyílt tetejű energiavető is alaposan elsüllyedt a homokbuckákban. A hajófar viszont homokmentes mélyedésben pihent, még a fúvókák torkolatát is látni lehetett. Ennek köszönhették, hogy csak vékony homokréteget kellett elsöpörni, ha hozzá akartak férni a lejtakna körül szétszórt tárgyakhoz.