Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— Azonnal!

Egy óra múlva a szuperkopter fémtörzse alatt állt meg a lehangoló menet. Az expedíció huszonkét emberéből csak tizennyolc maradt; négyük sorsa ismeretlen volt. Többségük ellenkezés nélkül hagyta magát elvitetni, de ötüket erőnek erejével kellett elrángatni onnan, ahol találták őket. A hordágyak a kopter alsó fedélzetén rögtönzött kórházba vándoroltak. A többi tizenhárom, ijesztően elváltozott arckifejezésű embert külön helyiségbe cipelték, ahol ellenállás nélkül, önként hagyták magukat lefektetni az ágyakra. Ruhájukat, cipőjüket úgy kellett lehámozni róluk, mert egyedül olyan elesettek voltak, mint egy csecsemő. Rohán, aki a jelenet néma tanújaként állt az ágysorok közti kis folyosón, megfigyelte, hogy míg a lefektetettek többsége tétlen mozdulatlanságba merevedik, néhányan — azok, akiket erővel kellett idehozni — természetellenes hangon sírnak és jajveszékelnek.

Gondoskodott orvosi felügyeletről, majd pedig az egész gépparkot bevetette az eltűntek felkutatására. Most szinte dúskált a gépekben, mert az otthagyott járműveket is beindították, s azokba is saját embereit ültette. Éppen az utolsó osztagot eresztette útnak, amikor a tájékoztató a kabinba szólította; a Legyőzhetetlenről hívták.

Nem is csodálkozott, hogy sikerült az összeköttetés. Már semmin sem tudott csodálkozni. Röviden beszámolt Horpachnak a történtekről.

— Kik hiányoznak? — tudakozódott az asztrogátor.

— Benningsen, Korotki, Mead és maga Regnar. És mi újság a repülőgépekkel? — kérdezte most Rohán.

— Semmit sem tudok róluk.

— És a felhő?

— Három emberből álló osztagot küldtem ki reggel. Egy órával ezelőtt jöttek haza. Még nyomát sem találták a felhőnek.

— Semmit? Semmit sem találtak?

— Semmit sem. — A repülőgépeket sem?

— Azokat sem.

Lauda doktor kopogott az asztrogátor fülkéjének ajtaján. Amikor belépett, a parancsnok éppen a fotogrammetrikus térképre rajzolt valamit.

— Mi újság? — kérdezte Horpach, fel sem emelve fejét.

— El szeretnék mondani valamit.

— Nagyon sürgős? Tizenöt perc múlva indulunk.

— Azt hiszem, sürgős. Úgy érzem, hogy kezdjük megérteni, mi is történik itt… — mondta Lauda.

Az asztrogátor letette a körzőt. Tekintetük találkozott. A biológus cseppet sem volt fiatalabb a parancsnoknál. Csoda, hogy még engedték repülni. Úgy látszik, nem tudott élni enélkül. Inkább idős műszerésznek nézte volna az ember, mint tudósnak.

— Úgy gondolja, doktor? Hallgatom. — Az óceánban van élet — mondta a biológus. — Az óceánban van, a szárazföldön pedig nincs.

— No és? A szárazföldön is volt élet, Ballmin leletei bizonyítják.

— Ez igaz. De ezek a leletek több mint ötmillió évesek. Aztán minden szárazföldön élő szervezet kipusztult. Fantasztikusan hangzik, amit most mondani fogok, asztrogátor, és az igazat megvallva, egyetlen bizonyíték sincs a kezemben, de… mégis így kell lennie. Fogadjuk el, hogy valamikor, esetleg több millió évvel ezelőtt más bolygórendszerből származó rakéta szállt le a Regisen. Mondjuk, a nova régiójából jött.

Most már gyorsabban, de nyugodtan beszélt.

— Tudjuk, hogy a Lant zétájának kitörése előtt értelmes lények lakták a rendszer hatodik bolygóját. Magas fejlettségű, technikai típusú civilizációban éltek. Tegyük fel, hogy a Lantlakók felderítőhajója itt szállt le, de katasztrófa áldozata lett. Vagy más szerencsétlen baleset történt, amelynek következtében a legénység minden tagja elpusztult. Mondjuk, felrobbant egy reaktor, láncreakció indult el… elég az hozzá, hogy a Regisre érkező hajóroncs fedélzetén nem maradt életben senki. Ott maradtak viszont… az automaták. Nem olyanok, mint a mieink. Nem ember formájúak. Nos, ezek az automaták épségben maradtak, és elhagyták a hajót. Erősen szakosított, homeosztatikus gépezetek voltak, amelyek igen mostoha körülmények között is fenn tudják magukat tartani. Nem volt viszont senki sem, aki parancsokat adhatott volna nekik. Az a részlegük, mely agyberendezés tekintetében leginkább hasonlíthatott a Lant-lakókhoz, valószínűleg kísérletet tett a hajó kijavítására is, bár az adott helyzetben ennek nem volt sok értelme. De hiszen tudja, hogy van ez. A javítórobot mindent kijavít, amire beállították, függetlenül attól, hogy használ-e vele valakinek vagy sem.

Később azonban másfajta automaták kerekedtek felül. Függetlenítették magukat tőlük. Lehet, hogy az itteni állatvilág rájuk támadt. Létezhettek a Regisen gyíkszerű hüllők, tehát ragadozók is, és bizonyosfajta ragadozó minden mozgó dologra rátámad. Az automaták felvették a harcot, és legyőzték őket. Erre a harcra fel kellett készülniük.

Olyanformán alakították át tehát saját magukat, hogy a lehető legjobban alkalmazkodhassanak a bolygón uralkodó viszonyokhoz. Véleményem szerint már eleve eldöntötte a harc kimenetelét az a tény, hogy ezek az automaták szükség esetén újabb automatákat tudtak előállítani. Nos, mondjuk, repülő szerkezetekre volt szükség a repülő óriásgyíkok legyőzéséhez. Természetesen fogalmam sincs konkrét részletekről. Csak azért említem ezt a példát, mert körülbelül így képzelném el a helyzetet a természetes fejlődés keretei között. Lehet, hogy itt nem voltak óriásgyíkok; talán föld alatti, ormányos csúszómászók léteztek helyettük.

Nem tudom. Tény viszont, hogy idő múltával ezek a gépezetek kitűnően alkalmazkodtak a szárazföldi körülményekhez — és sikerült kiirtaniuk a bolygón minden létező élő szervezetet. Állatit is, növényit is.

— A növényvilágot is? Ezt mivel magyarázza?

— Tulajdonképpen semmivel. Több tucat különböző elméletet is előrángathatnék, de az ilyesmi nem kenyerem. Egyébként még nem mondtam el a legfontosabbat. A bolygón megtelepedett gépek utódjai, isten tudja, hány száz nemzedék után már egyáltalán nem hasonlítottak az ősgépezetekhez, vagyis a lantbeli civilizáció termékeihez. Ért engem?

Ez azt jelenti, hogy élettelen fejlődés jött létre. Gépi berendezések evolúciója. Mert mi a homeosztát alapvető feltétele? Fennmaradni változó körülmények ellenére is, a legnehezebb, a legellenségesebb körülmények között. Ezeknek az önfejlesztő szervezeteknek új nemzedékeire nagyobb veszély már nem leselkedett, legalábbis az itteni állatés növényvilág részéről. Csak energiaés nyersanyagforrásokat kellett találniuk, hogy pótalkatrészeket és utódszervezeteket hozhassanak létre. Még bányászattal is foglalkozniuk kellett, hogy feltárják a fémérclelőhelyeket. Elődeiket, melyek azon a feltételezett hajón érkeztek ide, kezdetben valószínűleg sugárenergia működtette. De a Regisen egyáltalán nincsenek radioaktív elemek. Ilyen energiaforráshoz tehát nem juthatnak. Mást kellett keresni. Feltehetően komoly energiaválsággal küszködtek, ezért hamarosan sor került a gépezetek egymás közti harcára. A megmaradásért, a létért való küzdelemre. Hiszen ezen alapszik a fejlődés. A kiválasztódáson. A magas fokú értelmi szervezettségű, de megmaradásra képtelen berendezések, mondjuk azok, amelyek méreteikből eredően jelentős mennyiségű energiát igényeltek, nem bírták a versenyt a náluk alacsonyabb értelmi szinten álló, de az energiát takarékosabban és jobb hatásfokkal hasznosító gépezetekkel…

— Várjunk csak. Ez ugyan kevésbé fantasztikus lesz, de a fejlődésben, az evolúciós játékban mindig a fejlettebb idegrendszerű lénynek kell nyernie, nem igaz? Ebben az esetben, mondjuk, idegrendszer helyett elektromos rendszerről van szó, de az alapelv nem változik.