Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— Ez igaz, asztrogátor, de csak egynemű szervezetek viszonylatában, amelyek természetes módon alakultak ki az illető bolygón, nem pedig más rendszerből érkeztek.

— Ezt nem értem.

— Egyszerűen arról van szó, hogy a Földön élő szervezetek biokémiai körülményei szinte mindig változatlanok maradtak, és a jelen pillanatban sem változnak. A moszatok, az amőbák, a növények, az alacsonyabb és felsőbbrendű állatok csaknem azonos sejtekből épülnek fel, lényegében ugyanabból az anyagfajtából, vagyis fehérjéből; ilyen alapállásból kiindulva válhat differenciálódási tényezővé az, amiről ön beszélt. Persze ez sem az egyetlen tényező, de mindenesetre az egyik legfontosabb. De itt másképp történt. A Regisre érkezett legfejlettebb gépezetek saját radioaktív tartalékaikból merítették a szükséges energiát, de az egyszerűbb berendezések, mondjuk, kisebb javítórendszerek, napenergiát raktározó elemekből táplálkozhattak. Ily módon az előbbieknél sokkal kedvezőbb helyzetben lehettek.

— De a magasabb szinten álló gépek megfoszthatták volna őket napelemeiktől… Egyébként mire jó ez a vita? Azt hiszem, nem érdemes több időt vesztegetni erre a témára.

— De igen, asztrogátor, ez életbe vágóan fontos, nagyon komoly dolog, mert véleményem szerint itt rendkívül sajátos jellegű élettelen fejlődés játszódott le, méghozzá a körülmények véletlen alakulása folytán, kivételes feltételek között. Röviden összefoglalva így látom a dolgot: ebben az evolúcióban azok a szerkezetek győztek, amelyek először: a legeredményesebben miniatürizálódtak, másodszor: telepekbe álltak össze. Az előbbiek hozták létre az úgynevezett fekete felhőket.

Úgy képzelem el, hogy apró műrovarokból állnak, amelyek szükség esetén valamilyen közös cél érdekében felsőbbrendű, nagy rendszerekben társulhatnak. És éppen felhők formájában. A mozgó gépezetek idáig jutottak a fejlődésben. A telepek pedig azt a különös fémvegetációt fejlesztették ki, amelyet mi egy város romjainak néztünk…

— Ön szerint tehát az nem város?

— Természetesen nem. Egyáltalán nem város, hanem letelepedett gépezetek hatalmas csoportosulásai, élettelen, de szaporodásra képes képződmények, sajátos szerveik segítségével napenergiát tudnak felvenni… azt hiszem, éppen azokkal a háromszögű lemezekkel…

— Ön szerint ez a “város” továbbra is vegetál?

— Nem. Az az érzésem, hogy valamilyen ismeretlen oknál fogva ez a “város”, jobban mondva ez a “fémerdő”, veszített a létért való harcban, és most csak rozsdás hulladék az egész. Egyetlenegy képződmény tartotta fenn magát a mai napig: ezek a mozgó szerkezetek, amelyek az egész szárazföldet meghódították.

— Miért éppen ők?

— Nem tudom. Különféle elgondolásokkal próbálkoztam. Lehet, hogy az utóbbi hárommillió év folyamán a Regis-III napja gyorsabban hűlt, mint előzőleg, úgyhogy e “szervezetek” hatalmas telepei már nem tudtak elegendő energiát felvenni. De ezek csak ködös elképzelések.

— Tegyük fel, hogy úgy van, ahogy mondja. Mi a véleménye, ezeknek a “felhőknek” van valami irányítóközpontjuk a bolygó felületén vagy a föld alatt?

— Azt hiszem, nem létezik ilyesmi. Talán maguk a mikrogépezetek alakulnak át ilyen központtá, “élettelen agy”-félévé, amikor meghatározott módon állnak össze. A szétszórtság előnyös lehet számukra. Laza rajokat alkotnak, ennek köszönhető, hogy mindig kapnak napfényt, vagy viharfelhők nyomába tudnak szegődni, mert nincs kizárva, hogy légköri kisülésekből is fedezik energiaszükségletüket. De veszély esetén — vagy tágabb értelemben —, ha valami hirtelen változás létüket fenyegeti, összekapcsolódnak…

— Mégis, valaminek ki kell váltania az összekapcsolódás reakcióját, máskülönben hol keressük azt a hallatlanul bonyolult agyat, amely “rajzás” közben emlékszik az egész rendszerre? Az elektronikus agy ugyanis “okosabb” bármelyik alkotórészénél, Lauda. Hogyan tudnának ezek az alkotórészek szétválás után maguktól visszatérni a helyükre? Előbb az agy tervének kellene megfennie…

— Nem szükséges. Már az is elég, ha egy-egy alkotórész csak annyira emlékszik, milyen más részekkel kapcsolódott össze közvetlenül. Tegyük fel, hogy az első számú alkotórésznek hat más alkotórész meghatározott pontjaival kell találkoznia; ezt mindegyikük “tudja” saját magáról. Ily módon az egyes elemekben raktározott adatmennyiség egészen csekély lehet, ezenkívül csak valamiféle hívójelre van szükség, körülbelül ilyen értelműre: “Vigyázat! Veszély!”, amelynek észlelésekor mindegyikük elfoglalja helyét az alakzatban, és azonmód létrejön az “agy”. De ez csak primitív vázlat, asztrogátor. Gondolom, az ügy sokkal bonyolultabb, már csak azért is, mert ezek az alkotórészek bizonyára elég gyakran elpusztulnak, ami azonban nem befolyásolja az egész tevékenységet…

— Jó, jó, de sajnos, nincs időnk arra, hogy részletekbe bocsátkozzunk.

Tudna valami kézzelfogható tanulságot levonni számunkra ebből az elméletből?

— Bizonyos értelemben igen, de csak negatív irányban. Több millió éves gépi evolúcióval, olyan jelenséggel állunk szemben, amilyennel eddig nem találkozott ember a galaktikában. Az alapvető kérdést mindig szem előtt kell tartanunk. Az általunk ismert gépek mindegyike dolgozik valakinek, nem pedig saját magának. Ezért hát emberi nézőpontból a Regisen burjánzó fémszövedékek vagy a fekete felhők létezése képtelenség, igaz, hogy éppen ilyen “képtelen” dolognak lehetne tartani például a földi sivatagokban tenyésző kaktuszokat is. A dolog lényege abban rejlik, hogy ezek a gépezetek kitűnően alkalmazkodtak az élő szervezetekkel vívott harchoz. Az az érzésem, hogy csak a kezdet kezdetén ölték meg őket, amikor a szárazföldön még pezsgő élet volt; az ölésre fordított energia később pazarlásnak bizonyult. Ezért más módszerekhez folyamodtak, melyek a Kondor katasztrófáját, Kertelen balesetét és utoljára pedig… Regnar csoportjának megsemmisülését eredményezték.

— Miféle módszerek ezek?

— Nem tudom pontosan, min alapszanak. Csak egyéni véleményemmel szolgálhatok: a “casus Kerteleniensis” nem más, mint az emberi agyban raktározott információk csaknem tökéletes megsemmisítése. Ez állati agyra is vonatkozik. Az így megnyomorított élő szervezetek természetesen elpusztulnak. Ez a megölésnél egyszerűbb, gyorsabb s egyszersmind takarékosabb módszer. Ebből eredően végkövetkeztetésem, sajnos, borúlátó. Lehet, hogy még túl enyhén is fejeztem ki magam… Hasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben vagyunk, mint ők, mégpedig több oknál fogva. Először is, élőlényt ezerszer könnyebb elpusztítani, mint valami gépezetet vagy technikai berendezést. Azonkívül az ő evolúciójuk olyan körülmények között zajlott le, hogy egyszerre harcoltak élő szervezetek és “fémtestvéreik”, értelmes automaták ellen. Kétfrontos háborút viseltek tehát, amelynek során kiirtották az élő szervezetek mintájára készült gépezeteket és az értelmes gépek intelligenciájának minden jelét. A több millió éves küzdelem alatt rendkívüli sokoldalúságra és a pusztítóképesség tökélyére tehettek szert. Attól tartok, csak akkor győzhetjük le őket, ha mindet elpusztítjuk, de ez szinte lehetetlen…

— Ez meggyőződése?

— Igen. Illetve elegendő erő összpontosításával megsemmisíthetjük az egész bolygót… De hiszen nem ezért jöttünk ide, arról nem is beszélve, hogy nincsenek meg hozzá az eszközeink. A maga nemében egyedülálló helyzettel találjuk magunkat szemben, mivel — ahogy én látom — ami az értelmet illeti, mi vagyunk felül. Ezek a gépezetek ugyanis nem rendelkeznek szellemi hatalommal, csak kitűnően alkalmazkodtak a bolygó viszonyaihoz, hogy elpusztítsanak mindent, ami értelmes vagy mindent, ami él. Ők viszont élettelenek. Ezért ami nekik nem árthat, számunkra gyilkoló hatású lehet.