Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— De ha nem voltak köztük olyanok, amelyek repülni is tudtak…

— Azt hiszem, kitaláltam, mire gondol a doktor — jegyezte meg az FK helyettese, Saurahan. — Ezek a nagy automaták, a makroautomaták, együttműködésük érdekében kapcsolatot tartottak fenn. Az elszigeteltség, a megosztottság pusztíthatta el őket legkönnyebben, ha valaki ezt akarta elérni, elegendő volt lehetetlenné tenni közöttük az összeköttetést…

— Nem arról van szó, meg lehet-e magyarázni a “felhő” viselkedésének különböző formáit anélkül, hogy azonnal az intelligencia feltételezéséhez menekülnénk, hiszen minket sem kerget a tatár — felelte Kronotos. — Nem az a feladatunk, legalábbis egyelőre, hogy olyan elméletet állítsunk fel, amely egy csapásra magyarázatot ad mindenre, inkább olyan elméletre van szükségünk, amelynek segítségével biztonságos körülmények között dolgozhatunk. Ezért jobb értelmesnek gondolni a “felhőt”, mert így óvatosabbak leszünk. Sokkal jobban fogunk vigyázni. Viszont ha rögtön elhinnénk Laudának, hogy a felhő nem intelligens, de a valóságban mégis annak bizonyulna, ilyen hibáért könnyen rettenetes árat fizethetnénk… Ezt nem mint elméleti szakember mondom, hanem elsősorban mint stratéga.

— Nem tudom, kit akarsz legyőzni: a felhőt vagy engem — felelt nyugodtan Lauda. — Nem feledkeztem meg az óvatosságról, de a felhőnek nincs több intelligenciája, mint egy rovarnak, jobban mondva nem is egy rovarnak, hanem inkább egy hangyabolynak. Ha ugyanis másképp lenne, már régen nem élnénk.

— Bizonyítsd be!

— Nem mi voltunk első homo típusú ellenfelei, hiszen volt már velünk dolga: ne felejtsük el, hogy itt járt előttünk a Kondor. Namármost: ezek a mikroszkopikus “legyek” könnyen bejuthatnának az erőtér belsejébe, ha a homokba ásnák magukat. Hiszen az erőtér csak a homok színéig ér.

Ismerniük kellett a Kondor erőtereit, tehát kitanulhatták volna ezt a támadási módot. Mostanáig eszükbe sem jutott. Vagy ostoba a “felhő”, vagy ösztönösen cselekszik…

Kronotos nem akarta megadni magát, de Horpach közbelépett, és azt tanácsolta, hogy a további vitát halasszák későbbre. Konkrét javaslatokat kért a legvalószínűbbnek látszó elméletek alapján. Nygren felvetette, nem lehetne-e fémsisakokkal árnyékolni az embereket, hogy védekezhessenek a mágneses tér hatása ellen. De a fizikusok arra a következtetésre jutottak, hogy ez nem vezet eredményre, mert a nagy erősségű tér örvényáramot kelt a fémben, amely magas hőmérsékletre hevíti fel a sisakot. S amikor párologni kezd, nem tehet mást az ember, mint hogy lekapja a fejéről, és ez a már ismert következményeket vonja maga után.

Már estébe hajlott az idő. Horpach az egyik sarokban Laudával és az orvosokkal beszélgetett, a kibernetikusok külön csoportot alkottak.

— Azért mégis furcsa, hogy a magasabb értelmi szinten álló szerkezetek, ezek a makroautomaták, vereséget szenvedtek — mondta valaki. — Ez is olyan kivétel lenne, amely erősíti a szabályt, nevezetesen azt, hogy a fejlődés az egyszerűtől a bonyolult felé halad, egyre tökéletesedik az önfenntartás, az ismeretszerzés, az ismeretek felhasználása…

— Éppen azért nem volt a nagy automatáknak sok esélyük, mert már a kezdetek kezdetén igen bonyolultak voltak, és a fejlődés nagyon magas fokán álltak — felelt Saurahan. — Vagyis magas szinten specializálták őket, hogy segíthessék építőiket, a Lant-lakókat céljaik megvalósításában, s amikor gazdáik eltűntek, szinte megbénultak, mert nem volt senki, aki irányította volna őket. Viszont azok az alakzatok, amelyek a mostani “legyek” formájában maradtak fenn (korántsem arra gondolok, hogy már akkor is léteztek, sőt kizártnak tartom, sokkal későbben kellett keletkezniük), viszonylag primitívek voltak, és ezért a fejlődés nagy távlatai nyíltak meg előttük.

— Talán még jelentősebb tényező is közrejátszhatott ebben — vetette közbe Sax doktor, aki most érkezett. — Gépezetekkel van dolgunk, és a gépezetek sohasem úgy “javítják meg” magukat, mint az élőlény, az élő szövet, amely a sebesülés után újraalkotja magát. A makroautomatának, még ha meg tudna is javítani egy másikat, ehhez szerszámokra, egész gépparkra van szüksége. Elég volt megfosztani őket ezektől az eszközöktől, hogy megbénuljanak. Akkor aztán a repülő szerkezetek könnyen végeztek velük, annál is inkább, mert őket sokkal kevésbé fenyegette az elromlás veszélye…

— Ez hallatlanul érdekes — mondta hirtelen Saurahan. — Ebből az következik, hogy valóban univerzális automatákat egészen máshogyan kell építeni, mint ahogy mi csináljuk: kis, elemi alkotórészekből kell kiindulni, műsejtekből, amelyek kölcsönösen helyettesíthetik egymást…

— Ez nem is olyan új dolog — mosolyodott el Sax —, hiszen az élő szervezetek is éppen ilyen elv alapján fejlődnek, mégpedig nem véletlenül… Éppen ezért bizonyosan az sem véletlen, hogy a “felhő” ilyen kicserélhető elemekből áll… Ez csak nyersanyag kérdése: a megrongált makroautomatának olyan alkotórészekre van szüksége, amelyeket csak fejlett ipar tud előállítani, míg néhány pár kristályszemcséből vagy termisztorból, esetleg más, egyszerű részecskéből álló rendszer nyugodtan tönkremehet anélkül, hogy ez végzetes lenne, mert milliárdnyi hasonló rendszer ugorhat be rögtön helyette.Horpach látta, hogy ezután már nem várhat többet, és berekesztette az ülést, de a jelenlevők alig akarták tudomásul venni, annyira belemelegedtek a vitába. Horpach az irányítófülkébe ment, hogy tudósítsa Rohán csapatát az “élettelen fejlődés” elméletéről. Már sötét volt, mire sikerült összeköttetést teremteni a Legyőzhetetlen és a kráterben levő szuperkopter között. A mikrofonnál Gaarb jelentkezett.

— Csak hét emberem van — mondta —, ebből kettő orvos, akik a szerencsétlenül jártakat gondozzák. A többiek alszanak, kivéve a híradóst, aki itt van velem. Igen… teljes erőtérvédelem alatt vagyunk. De Rohán még nem érkezett meg.

— Nem érkezett meg? Hát mikor ment el?

— Délután hat óra körül. Hat gép van vele és a csapat másik fele…

úgy beszéltük meg, hogy napnyugtakor már itt lesz. Tíz perccel ezelőtt ment le a nap.

— Rádió-összeköttetésük van? — Egy órával ezelőtt szűnt meg.

— Gaarb! Miért nem jelentette ezt nekem azonnal?!

— Mert Rohán előre megmondta, hogy az összeköttetés egy darabig szünetelni fog, ugyanis igen mély sziklaszorosba ereszkednek le, tudja, hová… A járatok úgy tele vannak ezzel a mohaszerű, fémes disznósággal, amelyről minden visszaverődik, hogy gyakorlatilag lehetetlenség venni a jeleket…

— Kérem, Rohán megérkezésekor azonnal értesítsen… ezért felelni fog… így egykettőre elvesztünk mindenkit…

Az asztrogátor még beszélt, de Gaarb kiáltása félbeszakította: — Jönnek, asztrogátor! Látom a fényeiket… felfelé jönnek a lejtőn, ez Rohán… egy, kettő… nem, csak egy gép jön… rögtön megtudok mindent…

— Várok.

Amikor Gaarb meglátta a reflektorfényeket, melyeknek hintázó csóvái szinte súrolták a földet, majd egy-egy pillanatra eltalálták a táborhelyet is, hogy utána ismét eltűnjenek a hepehupás terepen, felkapta a közelben fekvő rakétapisztolyt, és kétszer a levegőbe lőtt. Szédületes hatása volt — minden alvó azonnal talpra ugrott, a gép eközben nagy kanyart írt le, a központban virrasztó híradós biztosította az átjárást az erőtéren, és a kék fényekkel jelzett sávon begördült a porlepte hernyótalpas, majd eltűnt a szuperkoptert tartó homokbucka mögött; a most érkező kis, háromszemélyes, kétéltű felderítőben Gaarb döbbenten ismerte fel a rádiós kocsit. A sürgősen ideirányított reflektorok fényében a többiekkel együtt a még mozgó jármű felé futott. Alig állt meg a gép, egy ember ugrott ki belőle, rongyos kezeslábasban, arcát vérés sárfoltok borították, s míg a hangját nem hallotta, nem tudta, ki jött vissza.