Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Minden kristály három másikkal kapcsolódott össze, ezenkívül szárainak végződésével még egy kristály központi részéhez csatlakozhatott, ami az így keletkező együttesek több rétegű felépítését tette lehetővé. A kapcsolathoz nem volt feltétlenül szükség teljes érintkezésre, már a végződések közeledése is elegendő volt ahhoz, hogy mágneses terük egyensúlyban tartsa az egész szerkezetet. Meghatározott “rovar”-mennyiség esetén halmazuk számos szabályszerűséget mutatott, a külső ingerek “ösztönzésére” meg tudta változtatni mozgásirányát, alakját, sűrűségét, a belsejében lüktető impulzusok gyakoriságát. Bizonyos változásra a mágneses tér ellenkező előjelűvé alakult át, s ahelyett hogy továbbra is vonzották volna egymást, a fémkristályok szétváltak, az “egyéni szétszórtság” állapotába kerültek.

Az ilyen mozgásokat irányító központon kívül minden fekete kristálykában még egy kapcsolódási rendszer, jobban mondva csak annak töredéke helyezkedett el, mert ez utóbbi valamilyen nagyobb egység részének látszott. Ez a magasabb rendű egység, amely valószínűleg csak hatalmas mennyiségű alkotórész társulásakor jött létre, volt a felhő tevékenységének tényleges hajtómotorja. Itt azonban megállt a szakértők tudománya. Nem ismerték a magasabb rendű rendszerek növekedési lehetőségeit, és különösen az maradt tisztázatlan, van-e “intelligenciájuk”, vagy sem. Kronotos szerint minél több alakzat egyesül a nagy egészben, annál nagyobb problémák tornyosulnak a tudósok elé. Ez elég meggyőzően hangzott, de a kibernetikusok és az információs szakemberek még sohasem hallottak olyan szerkezetről, azaz valamiféle “tetszés szerint táguló agyról”, amely a feladatok nagyságához szabná méreteit.

A Rohán szerzeményéből való alakulatok nem mind voltak sértetlenek. Túlnyomó részük viszont típusreakciókat mutatott. A magányos kristály csaknem mozdulatlanul tudott egy helyben lebegni, képes volt emelkedni vagy süllyedni, ingerforrás felé közeledni vagy azt elkerülni, emellett teljesen ártalmatlannak látszott, semmiféle energiát sem bocsátott ki, még ha pusztulás fenyegette is (pedig a kutatók különböző vegyszerekkel, égetéssel, erőterekkel, sugárzásokkal estek neki). Úgy el lehetett “taposni”, mint a legesendőbb földi bogárkát — azzal a különbséggel, hogy a kristályfém páncélt valamivel nehezebb összezúzni. Egyesülésük után viszont még aránylag kicsiny “rovar”halmazok is megfelelő erőtér létrehozásával védekeztek a külső mágneses térrel szemben. Melegítésre infravörös sugárzással próbáltak megszabadulni a hőtől. A kísérletek félbeszakadtak, mert a tudósoknak csak maréknyi kristályuk volt.

Az asztrogátor kérdésére a “fő-fők” nevében Kronotos válaszolt. A tudósoknak több időre lenne szükségük a további kutatásokhoz, mindenekelőtt pedig nagy mennyiségű kristályt szeretnének beszerezni.

Ezért azt javasolták, küldjenek expedíciót a szurdokba, amely az eltűntek felkutatása közben össze tudna szedni legalább húszharmincezer műrovart.

Horpach beleegyezett. De azzal is tisztában volt, hogy emberéletet már nem kockáztathat. Azt a gépet akarta a sziklaszorosba küldeni, amely eddig még nem vett részt egyik akcióban sem. Különleges rendeltetésű, nyolcvantonnás, önjáró gépóriás volt, csak nagy ritkán használták: komoly sugárfertőzés vagy óriási nyomás és igen magas hőmérséklet esetén. Az egymás között csak “Ciklopsz”-nak becézett gépet a cirkáló mélyében alaposan a tehertér aljzatához rögzítették Eredetileg nem akarták a bolygó területén használni; az igazat megvallva, a Legyőzhetetlen még sohasem hozta működésbe Ciklopszát.

Fél kézen meg lehetett számolni azokat a helyzeteket — a támaszpont összes űrhajóját is beleértve —, amelyek e végső eszköz alkalmazását követelték meg. Fedélzeti nyelven “elküldeni a Ciklopszot valamiért” — annyit jelentett, mintha a poklok kapuinak döngetésére készültek volna; még senki sem hallott a Ciklopsz vereségéről. A daruk csúszdára tették a gépet, ahol a technikusok és programozók vették kezelésbe. Erőteret fejlesztő, közönséges Dirac-rendszerén kívül antianyagbomba-vetője is volt, tetszés szerinti irányban vagy egyszerre mindenfelé szórhatott antiprotonokat. A Ciklopsz páncélgyomrába épített vetőcső az erőterek interferenciája révén lehetővé tette, hogy több méterrel a talaj szintje fölé emelkedjék, nem volt tehát sem az aljzathoz, sem pedig kerekekhez vagy hernyótalpakhoz kötve. Nyitott páncélormányán ki tudta dugni “markolókanalát”, ezt a teleszkopikus kézfélét, amellyel ásványmintákat gyűjthetett, fúrásokat vagy más munkákat végezhetett a helyszínen. Bár a Ciklopszról sem hiányzott az erős rádióadó és televíziós közvetítőállomás, arra is előkészítették, hogy elektronikus agya irányításával önállóan is cselekedhessék. Petersen mérnök hadműveleti osztagának technikusai gondosan kidolgozott programot töltöttek “agyába”: az asztrogátor ugyanis arra számított, hogy a szurdokon belül elveszti kapcsolatát a géppel.

A programban szerepelt az eltűntek felkutatása, akiket a Ciklopsz úgy vesz majd fel, hogy előbb erőtérfallal védelmet biztosít számukra — saját erőterén kívül még egyet fejleszt —, ezután pedig érintkezési pontjaikon összenyitná a külső és belső (önmagát védő) erőteret. Ezenkívül az őt támadó kristályokból is bőséges zsákmányra kell szert tennie. Az antianyagvetőt csak végszükség esetén szabad használnia, ha közvetlen veszély fenyegeti védőerőterét, mivel a magrombolási folyamat — a dolog jellegénél fogva — sugárfertőzötté tenné a terepet, ami az eltűntek számára életveszélyes lenne, ha esetleg az összecsapás közelében tartózkodnak.

A Ciklopsz teljes hossza nyolc métert tett ki, ennek megfelelően jó “vastag” is volt — törzsének átmérője meghaladta a négy métert. Ha nem fért be egy üregbe, vagy “acélkezével” szélesítette ki útját, vagy erőtérrel lökdöste szét és mállasztotta el a sziklákat. Még a tér kikapcsolása sem árthatott neki, mert keramit-vanádium páncélzata a gyémánt keménységével vetekedett.

A megtaláltak fogadására külön automatát helyeztek el a Ciklopsz belsejében, még az ágyakat is előkészítették. Végül az összes berendezés ellenőrzése után a páncéltest meglepő könnyedséggel végigsiklott a leeresztett csúszdán, és mintha táthatatlan kéz tartaná a levegőben — legnagyobb sebességét elérve sem vert porfelhőt —, kigördült a Legyőzhetetlen erőterének kék fényekkel jelzett kapuján, majd egykettőre eltűnt a hajófarnál gyülekezők szeme elől.

A Ciklopsz és a vezetőkabin közti rádiótelevíziós összeköttetés körülbelül egy óra hosszat kifogástalanul működött. Rohán a hatalmas, romba dőlt templomtoronyhoz hasonló oszlopról — amely félig eltakarta a sziklafalakhoz való bepillantást — ismerte fel a szurdok bejáratát, ahol a támadás érte őket. Az első nagy kőgörgeteghez érve valamelyest csökkent a sebesség. Olyan hangtalanul dolgozott a Ciklopsz atomhajtóműve, hogy a képernyő előtt állók még a kőkupacok alatt bujkáló patak csörgedezését is hallották.

A híradósok két óra negyven percig tudták fogni a képet és a hangot, ekkor a Ciklopsz a szurdok simább, járhatóbb szakasza után a rozsdás szövedékek labirintusába ért. Hála a rádiótechnikusok erőfeszítéseinek, még négyszer sikerült üzenetet váltani, de az ötödik adás már annyira torzítva érkezett, hogy csak sejteni lehetett tartalmát: a Ciklopsz elektronikus agya jelentette, hogy a gép szerencsésen halad tovább.