Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Ekkor Horpach a megbeszélt terv szerint televíziós adóval felszerelt repülőszondát bocsátott fel a Legyőzhetetlenről. A szonda meredeken az égboltba fúródott, és egy másodperc alatt eltűnt. A központba azonban rögtön befutottak a jelei — ezzel együtt megjelent a mérföldes magasságból látott festői táj képe, melyet a rozsdás és fekete szövedékfoszlányokkal tarkított öreg sziklák tettek még változatosabbá.

Egy perc múlva minden nehézség nélkül követhették, hogyan siklik a Ciklopsz fényes acél ékszerként a szurdok mélyén. Horpach, Rohán és a szakcsoportok vezetői az irányítófülke ernyői előtt álltak. Jó volt a vétel, de felkészültek arra az eshetőségre is, hogy megromlik vagy félbeszakad, ezért indulásra készen várakoztak az újabb szondák, amelyek majd folytatják a közvetítést. Az FM úgy vélte, hogy támadás esetén bizonyosan megszakad a kapcsolatuk a Ciklopsszal, de legalább magát a csatát figyelemmel lehet kísérni.

A Ciklopsz elektromos szemei még nem vehették észre, de a képernyők előtt állók láthatták a széles látómezőben, amely a magasan lebegő teleszonda révén tárult ki előttük, hogy már csak néhány száz méter választja el a gépet a sziklakapunál összetorlódott szállítóautomatától. A Ciklopsz feladatai közé tartozott az is, hogy visszafelé jövet vontatóra vegye az összeütközéskor egymásba akadt két hernyótalpast.

A magasból zöldes dobozkáknak látszottak az üres szállítóautomaták, az egyik mellett félig elszenesedett kis figura hevert, annak az embernek a holtteste, akit Rohán lőtt le lézerpisztolyával.

Közvetlenül a kanyar előtt, amely mögött a sziklakapu csúcsai meredeztek, a Ciklopsz megállt, és a szurdok aljáig merészkedő fémbozót sörtéi felé közeledett. Megfeszített figyelemmel kísérték minden mozdulatát. Elöl ki kellett nyitnia erőterét, hogy keskeny nyílásán kidughassa a “markolókanalat”, amely hosszú ágyúcső módjára csúszott ki hüvelyéből, s a végén csüngő fogazott marokkal megragadott egy nyaláb cserjét, és látszólag erőfeszítés nélkül szakította ki a sziklatalapzatból, majd behúzta zsákmányát, és a szurdok közepére farolt.

A művelet simán és könnyedén zajlott le. A szurdok felett lebegő teleszonda révén, rádiókapcsolatot teremtettek a Ciklopsz agyával, amely közölte velük, hogy a fekete “rovarok”-tól hemzsegő mintát tartályába zárta.

A Ciklopszot már csak száz méter választotta el a katasztrófa színhelyétől. Páncélfarával a sziklának támaszkodva ott állt Rohán csoportjának hátulsó energorobotja, a kőkapuban az összegabalyodott szállítóautomaták rostokoltak, valamivel előttük az első energorobot vesztegelt. A levegő leheletfinom remegése arról tanúskodott, hogy még most is fejleszt erőteret, éppen úgy, ahogyan Rohán hagyta csapatának széthullása után. A Ciklopsz előbb távvezérléssel kikapcsolta a fenti energorobot Diracjait, aztán megnövelte a lökhajtás erejét, és a levegőbe emelkedve, elegánsan átvitorlázott a bogárhátú szállítóautomaták fölött, majd az átjárón túl visszaereszkedett a kövekre.

Ebben a pillanatban valamelyik néző ajkát figyelmeztető kiáltás hagyta el. Visszhangzott tőle a Legyőzhetetlen vezetőfülkéje. Hatvan kilométer választotta el a szurdoktól, ahol a két partot belepő fekete szőrzetből füst csapott ki, és olyan hevesen rontott hullámaival a földi gépóriásra, hogy az abban a pillanatban teljesen eltűnt, mintha szurokfekete palást borult volna rá. Egy szempillantás alatt cikázó fény szelte át a támadó felhőt. A Ciklopsz nem használta rettenetes fegyverét: csak a felhő energiatere ütközött össze a gépet védő erőtérrel. Most egyszeriben mintha anyagiasult volna az erőtér: hol óriási lávahólyaggá dagadt, hol pedig összeesett a nyüzsgő feketeség óriási takarója alatt, és ez a különös játék elég sokáig tartott. A nézők úgy érezték, hogy a számukra láthatatlan gép most próbálja visszaverni a támadók miriádjait, amelyek egyre inkább sokasodtak, mert a szurdokba újabb és újabb felhőlavinák hengeredtek le. Már nem látszott az erőterek lángolása, a két élettelen, de hatalmas erő pokoli birkózása néma csendben folyt tovább. Végül a képernyő előtt állók felszisszentek: a remegő, fekete buborék eltűnt a sötét örvényben; a felhő óriási, kavargó tölcsérré alakult át, amely a legmagasabb sziklacsúcsokat is megszégyenítő magasságban, kilométeres tornádóként őrült köröket írt le, s míg lent láthatatlan ellenségét szorongatta, kékes árnyalatokban tündökölt. Senki sem szólt, mindenki tudta, hogy a felhő így próbálja összeroppantani az energiabuborékot, amelyben, mint mag a gyümölcsben, a gép rejtőzött.

Rohán szeme sarkából az asztrogátorra pillantott, aki éppen szólásra nyitotta ajkát, hogy megkérdezze a mellette álló főmérnöktől, mennyit bír el még az erőtér — de mégse mondott semmit sem. Nem volt rá ideje.

Minden eltűnt a másodperc töredéke alatt: a fekete örvény, a szurdok falai, a fémbozót… Mintha tűzokádó vulkán tört volna ki a sziklás hasadék torkában. Füstoszlop és fortyogó láva, kődarabok, végül pedig hatalmas, ködfátyolba burkolózó felhő robbant a magasba, mialatt a patak felforrt vizéből keletkezett gőz másfél kilométeres magasságban gomolygott azon a helyen, ahol a televíziós közvetítőállomás lebegett. A Ciklopsz bekapcsolta antianyagvetőjét.

Senki sem mozdult vagy beszélt a vezetőfülkében, de belül mindenki az édes bosszú örömét ízlelgette, ezt az érzést még az sem tudta megkeseríteni, hogy a bosszúnak nem volt sok értelme. Minden arra utalt, hogy a felhő végre méltó ellenfélre talált. A támadás pillanatától kezdve minden kapcsolatuk megszakadt a Ciklopsszal, ezután csak azt láthatták az emberek, amit a repülőszonda ultrarövid hullámai közvetítettek a hetven kilométeres körzetben remegő légen át. A vezetőfülkén kívül is tudomást szerezhettek az emberek a szurdok belsejében dúló harcról. Az alumínium barakk szétszedésével megbízott osztag abbahagyta a munkát. A látóhatár északkeleti pereme megvilágosodott, mintha még egy nap lett volna ott kelőben, hogy elhomályosítsa az égbolton állót, majd a fényt behemót nagy gombára emlékeztető füstoszlop emésztette el.

A teleszondát irányító technikusok visszarendelték a tűzvonalból a gépet, és négy kilométer magasra küldték. Csak így tudták kikerülni az állandó robbanások által keltett orkánszerű légáramlatok övezetét. Nem látszottak a szurdokot övező sziklák, fémbolyhos oldalaik, még a róluk leszakadt fekete felhő sem. Bugyborékoló tűzés füstáradat borította el a képernyőket, lángoló cafatok parabolái cikáztak; a szonda hangvevő berendezései hol erősebb, hol gyengébb, de szakadatlan dübörgést közvetítettek, mintha a szárazföld egy részén földrengés dúlt volna.

Furcsa volt, hogy az embertelen küzdelem nem akart véget érni.

Húsz-harminc percen belül felizzott a szurdok mélye, és a Ciklopsz körül minden magas hőmérsékletre hevült, meglágyultak és szétomlottak a sziklák, lávává alakultak át, s valóban, a szurdok kijárata felé igyekvő bíborvörös fényben úszó patak a tűzfészektől már több kilométeres távolságban kanyargott. Horpach egy pillanatig arra gondolt, hogy talán megakadtak a vető elektronikus kapcsolói, mert szinte hihetetlennek látszott, hogy a felhő ilyen irtózatos csapás után is folytatni tudja a támadást, de mikor a szonda újabb parancsra még feljebb, egészen a troposzféra határáig emelkedett, a képernyőn feltáruló látvány megcáfolta elképzeléseit.