Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— Talán már most… — törte meg Kronotos az elnémított képernyők csendjét, amelyeken most csak a viharosan háborgó kép látszott. Eltelt még egy perc. A tűzörvény fénye hirtelen elsápadt. Betakarta a felhő.

— Tőlünk hatvan kilométerre van már — válaszolt a híradótechnikus Horpach kérdésére. Az asztrogátor riadót rendelt el. Mindenkit a helyére hívtak. Az úrhajó behúzta a csúszdát, a személyfelvonót, és becsukta a csapóajtót. Újabb fény villant át a képernyőn. Ismét előtűnt a tűzörvény. Most az egyszer nem támadott a felhő; alig világosodtak ki a tűz martalékául esett foszlányai, többi része hátrálni kezdett a szurdokok birodalma felé, beleolvadt árnyékba borult útvesztőjükbe, és a nézők előtt — látszólag épen — megjelent a Ciklopsz. Továbbra is farolva, nagyon lassan haladt, még mindig folyamatos tüzeléssel ostromolta környezetét: a köveket, a homokot és a dombokat.

— Miért nem kapcsolja ki a vetőt? — kiáltott fel valaki. Mintha meghallotta volna, a gép beszüntette a lángszórást, megfordult, és egyre növekvő gyorsasággal száguldott a sivatagban. A repülőszonda a magasban kísérte. Egyszerre csak mintha valami tűzfonál csapott volna hihetetlen sebességgel arcukba. Ebből megértették, hogy a Ciklopsz vetője a szondát vette célba, és most a lövés mentén atomjaira hasított levegődarabok csíkját látják — ösztönösen hátrahőköltek, mintha attól tartottak volna, hogy a lövés átszakítja a képernyőt, és felrobban a vezetőfülke belseje. Rögtön ezután eltűnt a kép, és a képernyőn csak fehér fény remegett.

— Szétlőtte a szondát! — kiáltotta a kapcsolótábla előtt ülő technikus.

— Asztrogátor úr!

Horpach másik szondát lövetett fel; a Ciklopsz már olyan közel volt a Legyőzhetetlenhez, hogy rögtön megpillantották, alig érte el a szonda a kellő magasságot. Újabb fonálszerű felvillanás, és ez is megsemmisült.

Mielőtt a kép eltűnt volna, magát az űrhajót is megláthatták a szonda látómezejében; a Ciklopsz alig tíz kilométernyire volt tőle.

— Megbolondult vagy mi — mondta a készülék mellett a második technikus emelt hangon. Ezek a szavak szöget ütöttek Rohán fejébe. A parancsnokra nézett, és rögtön látta, hogy egyet gondoltak. Úgy érezte, hogy tagjait, fejét, egész testét ostoba, ólmos álom zsibbasztja el. De kiadták a parancsokat: az asztrogátor fellövette a negyedik, aztán az ötödik szondát is. A Ciklopsz sorban leszedte őket, mint egy céllövöldében szórakozó mesterlövész.

— Teljes erőt kérek — szólt Horpach anélkül, hogy elfordította volna tekintetét a képernyőről.

A főmérnök két kézzel csapott a vezérlőasztal billentyűzetére, mint egy akkordot kivágó zongoraművész.

— Induláshoz erőt hat perc múlva — mondta.

— Teljes erőt kérek — ismételte Horpach az előbbi hangsúllyal, a vezetőfülkében pedig olyan csönd támadt, hogy még a vezetékek zümmögését is hallották a zománcozott válaszfalak mögött, mintha méhraj kelt volna életre.

— A telepek túl hidegek — kezdte az FM, de Horpach szembefordult vele, és változatlan hangon csak ennyit mondott: — Teljes erőt kérek!

A mérnök szó nélkül nyúlt a főkapcsolóhoz. A hajó mélyében felbőgtek a riadószirénák, távoli dobpergésként feleltek a harci állásokba futók léptei. Horpach ismét a képernyőre nézett. Senki sem szólt, de már valamennyien felfogták, hogy bekövetkezett, amit lehetetlennek hittek: az asztrogátor magával a Ciklopsszal készült harcba szállni.

A villogó mutatók már katonás rendben sorakoztak. Az erőindikátor öt, majd később hat számjegyű mennyiségeket mutatott kémlelőnyílásain. Valahol szikrát hányt egy vezeték — ózonillat terjengett. A vezetőfülke hátsó részében a technikusok egyezményes jelekkel értekeztek, ujjaikon mutatták, hányadik ellenőrző berendezést kell elindítani.

A következő szonda lelövése előtt a kinyújtott ormányú Ciklopszról adott képet, amint éppen sziklavonulatokon küzdötte át magát, aztán a képernyő megint elnéptelenedett, vakítóan fehér, ezüstös fényben játszott. Minden pillanatban várható volt, hogy a gép a közvetlen látóhatáron jelenik meg. A radaros fedélzetmester már készüléke mellett őrködött: a hajóorrból televíziós felvevőgép emelkedett ki, hogy a látómező még tágasabb legyen. A híradós technikus fellőtte a következő szondát. A Ciklopsz nem egyenesen a Legyőzhetetlen felé tartott, amely tökéletesen bezárkózva, teljes harci készültségben állt az erőtérpajzs védelme alatt. Orrából szabályos időközökben teleszondákat röpített fel.

Rohán tudta, hogy a Legyőzhetetlen állja az antianyagtöltések ostromát, de a lövés energiájának elnyelése igénybe veszi a hajó erőtartalékait.

Ebben az esetben a visszavonulás látszott a legértelmesebb megoldásnak, vagyis állandó pályára kellett volna térni. Minden pillanatban ilyen értelmű parancsra várt, de Horpach hallgatott, mintha arra számított volna, hogy a Ciklopsz elektronikus agya valami csudával határos módon kijózanodik. Valójában pedig már-már leragadó szemhéjai mögül a homokdombok között hangtalanul suhanó sötét test mozdulatait figyelte, majd megkérdezte: — Állandóan hívják?

— Igenis. De nincs összeköttetésünk.

— Szólítsák fel azonnali megállásra!

A technikusok valamit babráltak a vezérlőasztalokon. Kezük nyomán kétszer, háromszor, négyszer fénycsíkok lobbantak fel.

— Nem felel, asztrogátor.

“Miért nem indul már? — töprengett Rohán. — Nem tud belenyugodni a vereségbe? Horpach! Ez képtelenség! De már mozdul… Most — most kiadja a parancsot.” Az asztrogátor azonban csak egyetlen lépést tett hátrafelé.

— Kronotos?

A kibernetikus kivált a többiek közül.

— Jelen.

— Mit csinálhattak vele?

Rohán fülét rögtön megütötte ez a szó: “csinálhattak”, Horpach úgy beszélt, mintha valóban gondolkozó ellenféllel lenne dolga.

— Az automata rezgőkörök kriotronokból vannak — mondta Kronotos, de hangjából érződött, hogy csak feltevésekre támaszkodik. — A hőmérséklet felszökött, elvesztették szupervezető-képességüket…

— Tudja vagy csak találgatja mindezt, doktor? — kérdezte az asztrogátor.

Különös társalgás volt, mert közben mindenki maga elé meredt: a képernyőre, ahol már szonda közbeiktatása nélkül is látszott a Ciklopsz, amint egyenletes, de nem egészen határozott mozgással haladt előre, időnként oldalra tért, mintha bizonytalankodna, merre menjen. Többször rálőtt a már fölösleges teleszondára, amíg eltalálta. Látták, amint vakító fényű üstökösként hull alá.

— Az egyetlen, amit el tudok képzelni, a rezonancia — mondta rövid habozás után a kibernetikus. — Ha mágneses terük keresztezte az agy öngerjesztő irányzatát…

— És az erőtér?

— Az erőtér nem árnyékolja a mágnesességet. — Kár — jegyezte meg szárazon az asztrogátor.

A feszültség lassan alábbhagyott, mivel a Ciklopsz most már határozottan távolodott anyahajójától. A köztük levő távolság, amely egy perccel ezelőtt volt a legkisebb, nőni kezdett. Az emberi felügyelet alól kisiklott gép az északi sivatag végtelenjébe veszett.

— Az FM fog helyettesíteni — mondta Horpach. — Maguk pedig, kérem, fáradjanak le.

Rohán arra ébredt, hogy fázik. Félálomban összekuporodott takarója alatt, és az ágyneműbe fúrta arcát. Aztán kezével is próbálta védeni, de egyre hidegebb lett. Tisztán tudta, hogy úgyis fel kell ébrednie, mégis húzta-halasztotta ezt a pillanatot, maga sem tudta, miért. Hirtelen az ágy szélére ült a szuroksötétben. A jeges fuvallatot egyenesen arcába kapta. Feltápászkodott, és csendesen szitkozódva a hőszabályzó után tapogatózott. Mikor lefeküdt, teljes hűtésre állította a kapcsolót, olyan fülledt meleg volt.