Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Ábrándozását egyszeriben elsöpörte a fedélzeteket betöltő, tolakodó hang. A következő pillanatban kivágódott a folyosóra, és a fáradt léptek nehézkes ritmusához igazodva, a forró emberi leheletek áramában együtt loholt a többiekkel, és még mielőtt bezuhant volna a liftbe, érezte — nem is érzékeivel vagy egész testében, hanem mintegy eggyé válva a hajóval, amelynek most molekuláját alkotta — azt a látszólag szinte igen távoli és gyenge, de mégis a cirkáló egész testén, a tat bordáitól az orrig végigfutó remegést, egy semmihez sem hasonlítható erő ütését, amelyet — ezt is érezte — a Legyőzhetetlennél is nagyobb valami kapott, és rugalmasan el is hárított.

— Ő az! Ő az! — hallotta a vele együtt futók kiáltásait. Sorban eltűntek a felvonókban, sziszegve összecsukódtak az ajtók, a legénység egy része nem bírta kivárni, hogy sorra kerüljön, ezért végigdörömbölt a csigalépcsőkön, de a különböző kiáltások és a fedélzetmesterek sípjainak hangzavarát, a riadószirénák szüntelen vijjogását és a felső szintről lehallatszó dobogást is elnyomta a második hangtalan, de annál erősebb rengés, mintha a következő lövéstől származott volna. A folyosókon egyet-kettőt pislantottak a lámpák, aztán újból felragyogtak.

Rohán sohasem gondolta volna, hogy ilyen lassan mászik egy lift. Csak állt, és észre sem vette, hogy még mindig tiszta erőből nyomja a gombot, már csak egy ember maradt vele, Liwin kibernetikus. A felvonó megállt, és miközben kiugrott belőle, Rohán az elképzelhető legmagasabb hangú fütyülést hallotta, amelynek felső regisztereit, tudta, az emberi fül képtelen észlelni. Mintha egyszerre jajdult volna fel a cirkáló minden titáneresztéke. A vezetőfülke ajtaján beesve fogta fel, hogy a Legyőzhetetlen tűzzel felelt a tűzre.

De az összecsapás ekkor már a vége felé járt. A képernyő égő hátterében feketén magaslott előtte az asztrogátor, a mennyezeti világítás nem működött, talán szándékosan kapcsolták ki, a képernyőn lefutó csíkok mögött a látómező síkját teljesen árnyékba borította a robbanás óriási pöfeteggombája, amely szárával a talajba kapaszkodva, kalapjánál pedig teljesen mozdulatlanul állt, miután atomjaira hasította és megsemmisítette a Ciklopszot és körülötte háromszoros átmérőn belül mindent. A levegőben még mindig visszhangzott a robbanás rettenetes, üveges hangú döreje, amelyet a technikus monoton motyogása kísért: — Húsz egész hatszáz a nulla pontban… kilenc egész nyolcszáz a kerületen… egy egész négyhuszonkettő a térben…

— 1420 röntgen van a térben, eszerint a sugárzás áthatolt az erőtérbarikádon… — kapcsolt Rohán. Nem hitte volna, hogy ilyesmi is lehetséges. De amikor ránézett a központi erőelosztó tárcsájára, megtudta, hogy mekkora töltetet használt az asztrogátor. Ezzel az energiával fel lehetett volna forralni egy közepes nagyságú beltengert.

No persze — Horpach nem akart további lövéseket kockáztatni. Talán el is túlozta egy kicsit, de most legalább megint csak egy ellenségük maradt.

Eközben rendkívüli látvány bontakozott ki a képernyőkön: a gomba fodros, karfiolszerű kalapja a szivárvány minden színében égett, a legezüstösebb zöldtől a legmélyebb barackszíneken át a kárminvörös árnyalatokig. Rohán csak most vette észre, hogy a sivatag egyáltalán nem látszott, mint vastag ködtakaró borult rá az ötven-hatvan méternyire felvert homok, valódi tengernek tűnt, ahogy hullámzott felette. A technikus pedig folytatta a skála leolvasását: — 19 000 a nullpontban… nyolc egész hatszáz a kerületen… egy egész és nulla kettő a térben…

A Ciklopsz felett aratott győzelmet mély hallgatással vették tudomásul, mert saját, legerősebb egységüknek szétverése nem a legjobb alkalom volt arra, hogy diadalünnepet üljenek. Az emberek lassan eloszlottak, a robbanás gombája még mindig terjengett a légkörben, csúcsán hirtelen újabb színsor robbant fel, ez egyszer még a látóhatár alatt bujkáló nap sugarai villantak meg benne. Már a jeges cirruszfelhők fölé emelkedett, és jóval fölöttük lila-arany, borostyán és platina színekbe váltott át. A képernyőből kisugárzó visszfények végighullámzottak a vezetőfülkén, úgyhogy teljesen olyan lett, mintha a fehér vezérlőasztalokon valaki földi virágok színeit hintette volna szét.

Rohán még egyszer elcsodálkozott, amikor szemügyre vette Horpach öltözékét. Az asztrogátor köpenyben volt — abban a hófehér gálaköpenyben, amelyet utoljára a bázison rendezett búcsúünnepségen látott rajta. Bizonyosan az első keze ügyébe eső ruhadarabot rántotta magára. Halántékán összeborzolódott ősz haja, kezét zsebre dugta, és megszemlélte a jelenlevőket.

— Rohán kolléga — mondta váratlanul kedves hangon —, fáradjon be hozzám.

Rohán előrelépett, és ösztönösen kihúzta magát, az asztrogátor sarkon fordult, és az ajtó felé tartott. Így haladtak át egymás mögött a folyosón, miközben a szellőzőaknák felől a sűrített levegő zúgásán keresztül a lenti szinteken gyülekező emberek fojtott, szinte haragos moraja jutott el hozzájuk.

Rohán, akit egyáltalán nem lepett meg a meghívás, belépett az asztrogátor fülkéjébe. Igaz, hogy ritkán fordult meg benne, de amikor egyedül tért vissza kráterbeli támaszpontjukra, és a Legyőzhetetlen fedélzetére hívták, Horpach éppen itt fogadta. Az ilyen meghívások általában nem sok jóval kecsegtettek. Az igazat megvallva Rohánt akkor úgy megrázta a szurdokban történt szerencsétlenség, hogy az asztrogátor haragjától már nem félt. Egyébként nem is mosta meg a fejét, csak nagyon részletesen kifaggatta a felhő támadásának körülményeiről. A beszélgetésben Sax doktor is részt vett, aki úgy vélekedett, hogy Rohán azért menekült meg, mert ”stupor”, vagyis olyan kábultság és döbbenet kerítette hatalmába, amely gátolta az agy elektromos tevékenységét, úgyhogy a felhő már betegként kezelte, mintha ő is átesett volna a támadáson. Ami Jargot illeti, az idegfiziológus szerint a sofőr csak tiszta véletlenből úszta meg a támadást azzal, hogy kiszaladt a gyűrűből. Terner viszont, aki csaknem egész idő alatt megpróbálta a többieket és saját magát is védeni lézerjével, kötelességével teljes összhangban cselekedett, de paradox módon éppen ez lett a veszte, mert agya rendesen dolgozott, és ily módon felhívta magára a felhő figyelmét.

Emberi értelmezés szerint a felhő kétségtelenül vak volt, és az ember csak mozgó célpont volt számára, amely jelenlétét agykérgének elektromos potenciálja révén árulta el. Horpachhal és az orvossal mérlegelték is az emberek védelmének ezt a lehetőségét: “mesterséges döbbenet” állapotába kell hozni őket megfelelő vegyi készítmény alkalmazásával, de Sax elismerte, hogy ez a szer túl későn hatna, amikor hirtelen szükség lenne “elektromos álcázás”-ra, viszont stupor jellegű kábult állapotban nem lehet akcióba küldeni az embereket. Végeredményben Rohán vizsgálatai nem vezettek kézzelfogható eredményekre. Arra gondolt, hogy Horpach szeretne még egyszer visszatérni erre az ügyre.

Megállt a fülke közepén, mely kétszer akkora volt, mint az ő kabinja.

Közvetlen összeköttetése volt a vezetőfülkével, és a falban a belső berendezésekhez szóló mikrofonok egész sora rejtőzött, de ezenkívül egyetlen jel sem utalt arra, hogy évek óta itt lakik a hajó parancsnoka.

Horpach ledobta a köpenyt. Alatta nadrágot és trikót viselt, melynek lyukacsain át kilátszott széles mellének sűrű, őszes szőrzete. Rohántól kissé oldalt ült le, tenyerével súlyosan egy kis asztalra nehezedett. Nem volt semmi rajta egy elnyűtt, bőrkötésű könyvecskén kívül, amelyet Rohán eddig még nem látott. Amikor tekintetét erről az ismeretlen olvasmányról magára a parancsnokra emelte, az volt az érzése, hogy most látja először.