Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Halálosan fáradt ember ült előtte, aki meg sem próbálta leplezni homlokához emelt kezének remegését. Most mintegy varázsütésre megvilágosodott előtte, hogy egyáltalán nem ismeri Horpachot, pedig már negyedik éve teljesít szolgálatot mellette. Sohasem jutott eszébe, hogy eltűnődjön azon, miért nincs semmilyen személyes holmi az asztrogátor fülkéjében, semmi olyan apró, néha játékos, néha naiv csecsebecse, amit az emberek magukkal visznek az űrbe, hogy gyermekkorukra vagy otthonukra emlékeztesse őket. Ebben a pillanatban mintha megértette volna, miért nincs ilyesmi Horpachnál, miért nincsenek a falakon a Földön maradt szeretteinek elsárgult fényképei. Nem volt rá szüksége, mert nem a Földön, hanem itt volt otthon egészen. Talán most, életében először sajnálta is. Erős karja, válla és tarkója nem árulkodtak öregségről. Csak keze feje volt öreges, az ujjcsontokra tapadó ráncos bór elfehéredett, amikor kinyújtotta kezét, és látszólag közömbösen, szórakozottan figyelte enyhe remegését, mintha valami addig ismeretlen jelenséget vett volna tudomásul. Rohán igyekezett nem észrevenni, de a parancsnok, fejét könnyedén oldalra hajtva, szemébe nézett, és szinte szégyenlős mosolylyal ezt morogta: — Túlzásba vittem, ugye?

Rohánt nem is annyira ezek a szavak, mint inkább az asztrogátor viselkedése vágta fejbe. Nem tudott felelni. Csak állt, Horpach pedig megdörzsölte széles tenyerével bozontos mellét, és hozzátette: — Talán jobb is így. — És néhány másodperc múlva, ritka őszinteséggel: — Nem tudtam, mit tegyek…

Volt ebben valami megrázó. Rohán sejtette, hogy az asztrogátor napok óta éppen olyan tanácstalan, mint ők, de csak ebben a pillanatban tudatosította magában, hogy ezt sohasem hitte igazán, mert végeredményben mindig abban reménykedett, hogy az asztrogátor több dolgot lát előre, mint bárki más, hiszen ennek így kell lennie. És most hirtelen megmutatkozott előtte a parancsnok szinte kettős arculata, amikor Horpach félmeztelen alakjára pillantott, erre a fáradt testre, remegő kezére, és sejtése, mely eddig, nem hatolt le tudatáig, szavaival most beigazolódott.

— Ülj le, fiú — mondta a parancsnok.

Rohán leült. Horpach felállt, a mosdókagylóhoz ment, vizet locsolt arcára és tarkójára, sebtiben és erőteljesen ledörzsölte magát, zubbonyba bújt, begombolta, és leült vele átellenben. Ránézett gyenge, nedves szemével, melyet mintha mindig erős szél bántott volna, és hanyagul megkérdezte: — Hogy is állunk a te híres… védettségeddel? Megvizsgáltak alaposan?

”Hát csak erről van szó” — villant át Rohán agyán. Torkát köszörülte.

— Természetesen, az orvosok megvizsgáltak, de semmit sem találtak.

Minden valószínűség szerint Saxnak volt igaza ezzel a stuporral.

— No persze. Más semmit nem mondtak?

— Nekem nem. De hallottam… amint azon tanakodtak, miért csak egyszer támadja meg áldozatát a felhő, aztán sorsára hagyja.

— Ez érdekes. No és?

— Lauda úgy véli, hogy a felhő az agy elektromos tevékenységének különbsége révén választja szét a normálisokat a megtámadottaktól. A már sértett agy tevékenysége olyan, mint az újszülötteké. Legalábbis nagyon közel áll hozzá. Úgy látszik, hogy az a döbbenet is, amelybe én estem, hasonló képet nyújt. Sax szerint vékony fémsapkát lehetne készíteni és elrejteni az ember hajában… éppen olyan gyenge impulzusokat keltene, mint a sérültek agya. Amolyan “láthatatlanná tevő sapka” lenne. És hogy ily módon lehetséges lenne elrejtőzni a felhő elől.

De ez mind csak feltételezés. Egyáltalán nem biztos, hogy beválik. Egykét kísérletet szerettek volna végezni. Nincs viszont elegendő mennyiségű kristályuk. Azokat, amelyeket a Ciklopsznak kellett volna elhozni, nem kaptuk meg…

— Hát igen — sóhajtott az asztrogátor. — Nem is erről akartam veled beszélni… Amit most mondok, maradjon köztünk. Helyes?

— Igen… — mondta Rohán, és belső feszültsége megújult. Az asztrogátor most kerülte tekintetét, mintha nehéz lenne elkezdenie.

— Még nem határoztam — szólt hirtelen. — Másvalaki az én helyemben már elvetette volna a kockát. Visszatérünk — vagy maradunk… De ezt nem akarom. Tudom, hogy gyakran eltérő véleményen vagyunk…

Rohán kinyitotta a száját, de Horpach egy könnyű kézmozdulattal belefojtotta a szót.

— Nem, nem… Most itt az alkalom. Én adom neked. Te fogsz dönteni.

Megteszem, amit mondasz.

Rápillantott, aztán hirtelen lehunyta fáradt szemhéját.

— Hogy… hogy én? — dadogta Rohán. Minden mást várt, csak ezt nem.

— Igen, éppen te. Természetesen úgy, ahogy megbeszéltük: minden köztünk marad. Te határozol, és én végrehajtom. Mindenért én felelek a bázis előtt. Tisztességes feltételek, nem igaz?

— Ezt… komolyan mondja? — kérdezte Rohán csupán időnyerés végett, mert úgyis tudta, hogy igaz minden.

— Igen. Ha nem ismernélek, gondolkozási időt is adnék. De tudom, hogy a saját fejed után mész… hogy már régen határoztál is… de ezt sohasem tudnám meg tőled. Ezért itt azonnal kell válaszolnod. Egy pillanatig te lehetsz a Legyőzhetetlen parancsnoka… Nem megy rögtön?

Jó. Adok egy perc gondolkozási időt.

Horpach felállt, a mosdókagylóhoz ment, tenyerével végigsimította arcát, szinte sercegett ujjai nyomán az őszes borosta, és mintha semmi sem történt volna, elővette a villanyborotváját. A tükörbe nézett.

Rohán látta is meg nem is. Első érzése a harag volt: Horpach szinte lerohanta, amikor felruházta a döntés jogával, illetőleg kötelességével: előbb szavát vette, aztán a nyakába varrta az egész felelősséget. Rohán ismerte annyira, hogy tudja: mindent előre kitervelt, és ebben megingathatatlan. A másodpercek egyre szálltak, és egy pillanat múlva, rögtön nyilatkoznia kell, pedig most semmi sem volt a fejében. Összes érvei, melyeket olyan szívesen az asztrogátor arcába vágott volna, melyeket éjszakai elmélkedései alatt szinte vastéglákból épített fel magának, halomra dőltek. A négy ember nem él — ez majdnem bizonyos. Ha nincs ez a “majdnem”, akkor nem kellene egy cseppet sem fontolgatni, latolgatni, már hajnalban elrepülhetnének. De most ez a “majdnem” nőni kezdett benne, egyre jobban elgondolkoztatta. Amíg Horpach tisztje volt, úgy vélte, hogy azonnal indulniuk kell. De most érezte, hogy ilyen parancsot nem tudna kiejteni a száján. Tudta, hogy ez nem tenne a Regis ügyére pontot, minden csak akkor kezdődne igazán.

Ebben semmi szerepet sem játszott az, hogy felelősséggel tartoznak a bázisnak. Ha valóban itt maradna az a négy ember, már sohasem mehetne minden úgy, mint régen. A legénység szeretett volna menni.

De emlékezetébe idézte éjszakai körsétáját, és tudta, hogy egy idő után elgondolkoznának rajta, aztán pedig beszélni kezdenének. Azt mondanák magukban: “Látjátok? Négy embert itt hagyott és elrepült.” Ezenkívül semmi más nem számítana. Minden embernek tudnia kell, hogy a többiek nem hagyják el semmilyen körülmények között sem. Hogy mindent el lehet veszteni, de a legénységnek-élve vagy halva — a fedélzeten kell lennie. Ez az alapelv nem szerepelt a szabályzatban. De ha nem így viselkedtek volna, senki sem tudott volna repülni.

— Nos? — szólt Horpach. Letette a borotvát, és leült vele szemben.

Rohán megnyalta ajkát.

— Meg kell próbálni…

— Mit?

— Megkeresni őket…

Megtörtént. Tudta, hogy az asztrogátor nem fog ellenkezni. Most csaknem teljesen bizonyos volt abban, hogy Horpach éppen ezt várta, hogy szándékosan rendezett így mindent. Hogy ne egyedül kelljen vállalnia a kockázatot?…