Stanislaw Lem - Maszk

Ámde szép voltam, izmaim rugalmasak, fürgék, megmarkoltam combjaimat, ahogy senki önmagát meg nem fogja, mintha idegen test volna, és szorosabbra záruló tenyeremmel éreztem a sima, — illatos bőr alatt a hosszú csontokat, de csuklómat és könyökhajlatomat valamiért nem mertem megérinteni.

Iparkodtam leküzdeni ezt az ellenállást, mi lehet ott, karom merev, kissé érdes csipkébe burkolva, bajos hozzáférni, hát inkább a nyakam. Az ilyet nevezik hattyúnyaknak — a fej önkéntelen, természetes büszkeséggel ül rajta, tiszteletet ébreszt, a fülkagylók a hajfonatok alatt kicsik, rugalmas fülcimpák, fülbevaló nélkül, furat nélkül, miért, megtapogatom homlokomat, orcáimat, számat. Arckifejezésem, amint vékony ujjaim hegyével letapogatom, megint nyugtalanná tesz. Más, mint gondoltam. Idegen. De mi másért lehetnék idegen önmagamnak, ha nem azért, mert beteg vagyok, őrült? Lopva, suttyomban, egy meséktől elbolondított kisgyerek naiv mozdulatával a csuklómhoz, könyökhajlatomhoz nyúltam, volt ott valami érthetetlen. Ujjaim hegye érzéketlenné vált, mintha valami elszorítaná az idegeket, a véredényeket, és gondolatom megint gyanakvó gondolatba szökkent: honnan veszem én ezeket az ismereteket, miért vizsgálom magamat, mint egy anatómus, nem illik ez egy hajadonhoz, akár Angelita, akár a szőke Duenna, akár az ábrándos Tlenix, de ugyanakkor megnyugtató kényszert éreztem: nincs ebben semmi különös, ne csodálkozz magadon, te szeszélyes, bolondos, szeleburdi lányka, ha egy kicsit fura voltál, hagyd az egészet, gyógyulj meg, gondolj a közelgő találkára… De a könyökhajlatom, a csuklóm? A bőröm alatt mintha kemény csomó lenne, érduzzanat? Elmeszesedés? Lehetetlen, mert ellentétes a szépségemmel, annak abszolút bizonyosságával. És mégis van ott egy apró, kemény csomó, csak akkor érzem, ha erősen megszorítom a csuklómat, kicsit feljebb, a pulzus fölött, és a könyökhajlatban is.

Tehát a testemnek is vannak titkai, más félesége megfelel a lelkem más féleségének, az önvizsgálattól való félelmének, ebben legalább van szabályszerűség, megfelelés, szimmetria: ha ott, akkor itt is. Ha a szellem, akkor a test is. Ha én, akkor te is. Én, te, rejtélyek, belefáradtam, nagy-nagy fáradtság szivárgott a vérembe, legjobb lesz, ha engedek neki. Elalszom, egy másfajta, felszabadító sötétség öntudatlanságába zuhanok. Ekkor belém hasított az elhatározás, hogy kajánul ellentmondok, nem engedek a késztetésnek, kitörök a zárkámból, ebből a stílusos hintóból (de a belseje már nem olyan stílusos!), szembeszállók ezzel a túl okos, túl kíváncsian vizsgálódó, fura lánylélekkel! Dacosan szembeszegülök ezzel a szépséges testtel, meg a rejtett stigmáival! Ki vagyok én? Ellenállásom dühöngéssé fokozódott, felizzott tőle a lelkem a sötétségben, és már-már úgy rémlett, megvilágosodik. Sed tamen potest esse totaliter aliter, mi ez, honnan jön? A lelkem? Gratia? Dominus meus?

Nem, egyedül voltam, és egyedül ugrottam fel, hogy foggal-körömmel tépjem a puhára kárpitozott falat, felszakadt a huzat, a száraz, érdes anyag csikorgott a fogam között, pamutszálakat köpködtem, körmeim letörnek, ez a jó, így kell, nem tudom, magam ellen, vagy ki ellen, de nem, nem, nem, nem, nem, nem.

Egy villanást láttam, mintha kígyófej csapna felém, de fém volt. Valami belém szúrt, a térdem fölött, a combomba, a külső oldalába, kurta kis fájdalom, egy szúrás, aztán már semmi.

Semmi.

Borús volt a kert. A királyi park éneklő szökőkútjaival, egyformán nyírt sövények, fák, bokrok és lépcsők geometriája, márványok, kagylók, ámorok. és mi ketten. Olcsó, közönséges, romantikus, kétségbeesett szerelmespár. Rámosolygok, de a combomon ott a jel. Belém szúrtak. A lelkemnek ott, ahol fellázadtam, és a testemnek ott, ahol már meggyűlöltem, szövetségese van tehát. Nem bizonyult elég ügyesnek. Most már nem félek tőle olyan nagyon, most már szerepet játszom. Persze mégis ügyes, hiszen rám erőltette a szerepet, belülről, behatolva az erődbe. Ügyes, de nem eléggé — látom a csapdát. Még nem értem a célját, de észrevettem, megéreztem, és aki lát, már nem fél annyira, mint akinek csak sejtelmei vannak.

Mennyit kínlódtam, viaskodtam magammal, még a nappali fény is zavart ünnepélyességével, meg ezek a kertek, ahol a fenséget kell bámulni, és nem a lombot, igazán jobban szeretném most az én éjszakámat, mint ezt a nappalt, de nappal van, és itt ez a férfi, aki nem tud semmit, nem ért semmit, csak a bűvös téboly égető édességét érzi, átjárja a varázs, amellyel én igéztem meg, nem egy harmadik személy. Kelepce, lép, csapda halálos fullánkkal, és mindez — én vagyok? És csak erre valók a szökőkút ostorai, a királyi kertek, a távoli ködök? Hiszen ez ostobaság. Kinek a pusztulását akarják, kinek a halálát? Nincs elegendő hamis tanú, parókás aggastyán, kötél, méreg? Hátha nagyobb a tét? Mérgezett intrikák, mint királyi palotákban szokás.

A bőrkesztyűs kertészek őfelsége lombjainak szentelték magukat, nem közeledtek hozzánk. Hallgattam, mert így kényelmesebb volt, ültünk a gigászi lépcsőn — mintha egy óriásra várva építették volna, aki egyszer majd leszáll a felhők magasából, és használatba veszi. A kőbe faragott szimbólumok, meztelen ámorok, faunok, szilének, a lecsurgó víztől síkos márványszobrok éppolyan borúsak, mint a szürke ég. Idilli jelenet, micsoda Laura és Philon, émelyítő! Itt a kertben tértem igazán magamhoz, mikor elment a hintó, és én könnyedén elindultam, mintha most lépnék ki a gőzölgő, illatos fürdőből, a ruhám is más, tavaszias, elmosódó mintája félénken a virágokra utal, rájuk célőz, segít tiszteletet ébreszteni, érinthetetlenséggel övez, Eosz Rododaktülosz, végigmentem a harmattól csillogó sövények között, de combomon ott volt a bélyeg, nem kellett megérintenem, nem is tudtam volna, elegendő az emlék, nem törölték ki belőlem. Tudom már, hogy rab vagyok, bilincsbe verve, rabságban születtem, értelmem fogoly, de mégis értelem. És ezért mielőtt ő megjött, látván, hogy most itt az időm, nincs a közelben lehallgató, elsuttogtam, mint fellépésre készülő színésznő, mindazt, amiről nem tudtam, sikerül-e majd neki is elmondanom, vagyis szabadságom határait kutattam, tapogattam vaktában a napvilágnál.

Mit mondtam? Magát az igazságot, először tárgyból élővé változásomat, aztán plusquamperfectumaims sokaságát, és mindazt, amin keresztülmentem, és a lázadásomat megbénító szúrást. Részvétből, hogy pusztulásba ne vigyem? Nem, hiszen egyáltalán nem szeretem. Árulás ez: rosszakaratból hatoltunk be egymásba. Hát így mondjam el? Hogy önfeláldozóan meg akarom menteni magamtól, vagyis a pusztulástól?

Nem — egészen másként van ez. A szerelem máshol van bennem — tudom, bután hangzik. Lángoló, gyöngéd és nagyon közönséges szerelem. Arra vágyom, hogy testem-lelkem neki adjam, de nem igazság szerint, csak a divat, az udvari szokások, követelmények stílusában, és ez sem akármilyen szerelem, csodálatos, de udvari bűn.

Nagyon nagy szerelem ez, reszketek, megbénulok, hevesen ver a szívem, és látom, hogy boldog vagyok, ha látom, és nagyon kicsi szerelem, mert a határai bennem vannak, engedelmesen követi a stílust, mint egy gondosan kicirkalmazott mondat, amely kifejezi kettőnk találkozásának fájó elragadtatását. Tehát ennek az érzésnek a körén kívül egyáltalán nem fontos nekem, hogy megmentsem őt magamtól vagy nemcsak magamtól, mert mihelyt a gondolataim túllépnek a szerelmemen, ő már cseppet sem érdekel, viszont szövetségesre van szükségem, hogy harcolhassak az ellen, ami éjszaka mérgező fémet döfött belém. Nincs senkim rajta kívül, ő pedig szívvel-lélekkel enyém: számíthatok rá. Persze tudom, hogy csak azért, mert szerelmes belém. Őbenne nincs semmilyen „reservatio mentalis” Ezért nem árulhatom el neki a teljes igazságot: hogy iránta érzett szerelmem és a mérgező szúrás ugyanabból a forrásból ered. Hogy ezért már undorodom mindkettőtől, gyűlölöm mindkettőt, és el akarom taposni mindkettőt, mint egy tarantellapókot. Ezt nem árulhatom el neki, mert ő bizonyára konvencionális a maga szerelmében, nem óhajtaná, hogy én felszabaduljak úgy, ahogyan kívánom, hallani sem akarna az én olyanfajta szabadságomról, amely őt eltaszítaná. Ezért nem tehetek másként, hazudnom kell, a szabadságot a szerelem hamis nevével illetve, csak a szerelemben és a szerelem által mutatkozhatom meg előtte, mint egy ismeretlen erő áldozata. A királyé? De ha ő a felség életére törne, avval engem még nem tenne szabaddá, a király, ha csakugyan ő a tettes, olyan távoli, hogy halála mit sem változtatna az én balsorsomon. Tehát hogy megpróbáljam, képes vagyok-e rá, megálltam Vénsasz szobránál, aki meztelen farával emlékművet állított a földi szerelem magasabb és alacsonyabb szenvedélyeinek, hogy áldott magányomban felkészüljek a szörnyűséges vallomásra, éles érveket gyűjtsek szónoklatomhoz, mintha kést élesítenék.