Stanislaw Lem - Maszk

Baljós, sóvár indulattal ragadta meg a kezemet, nem vontam el rögtön, felderengtek a fehér csíkok Ő Királyi Felsége gránátosainak mundérján, valaki a kocsimat szólította, lódobogás, a lámpák lilás fényében megcsillan a hintó ajtaja, leereszkedik a lépcső. Ez nem lehet álom.

— Mikor és hol? — kérdezte.

— Talán inkább: soha és sehol — mondtam az én őszinte igazságomat, és gyorsan, tehetetlenül hozzátettem: — Nem incselkedni kívánok önnel, kegyes uram. Tekintsen magába, és megérti, hogy igazam van.

Amit még hozzá akartam tenni, azt már nem sikerült kimondanom, mindent el tudtam gondolni, milyen furcsa is volt, de nem jött ki hang a számon, elvesztek a szavak. Rekedt sóhaj, némaság, mint amikor kulcsot fordítanak meg a zárban, mintha retesz tolult volna közénk.

— Már késő — mondta halkan, lehajtott fejjel. — Igazán késő.

— A királyi kertek a reggeli harsonaszótól a délig nyitva állnak — mondtam, lábammal a lépcsőn. A hattyús tónál van egy korhadt tölgyfa. Holnap, pontosan délben, üzenetet talál a fa odvában. És most kívánom, bár valami érthetetlen csoda folytán elfeledné, hogy találkoztunk. Ha tudnám, hogyan, imádkoznék érte.

Nagyon idétlen szavak voltak ezek, ócska közhely, de már semmivel sem téphettem ki magam ebből a halálos közhelyből, azt is megértettem, mikor a hintó elindult, hiszen úgy is magyarázhatja szavaimat, hogy félek az érzéstől, amelyet keltett bennem, és így is van: félek az érzéstől, amelyet keltett bennem, de annak semmi köze a szerelemhez, én csak azt mondtam, amit mondani tudtam, mint amikor kinyújtott lábbal próbálgatjuk a sötét ingoványban, nem a halálba visz-e a következő lépés. így lépkedett az én beszédem, lélegzetemmel tapogattam, mit mondhatok, és mit nem adatik kimondanom. Ám ő ezt nem tudhatta. Elfulladva, kábultan váltunk el, a szenvedélyhez hasonló riadalomban, mert így kezdődött a mi vesztünk. De én, törékeny és szelíd, szűzies teremtés, világosabban megértettem, hogy a végzete vagyok, abban a szörnyű jelentésben, amelytől nem menekülhet.

A hintó üres volt — kerestem a kocsis kabátujjához varrt szalagot, de nem találtam. Ablak sem volt — vagy talán fekete üveg? Olyan vaksötét a hintó belseje, mintha nem is az éjszaka, hanem a semmi sötétsége volna. Nem a fény hiánya, hanem üresség. Végigtapogattam a bársonnyal bevont, homorú falakat, de sem ablakkeretet, sem kilincset nem találtam, semmi, csak a puhán kárpitozott falak előttem és fölöttem, furcsán alacsony a tető, mintha nem is hintóban ülnék, hanem valami remegő, ferde tartályban, nem hallok sem lódobogást, sem a kerekek megszokott surrogását. Feketeség, csönd és semmi. Ekkor visszatértem önmagamhoz, mert iszonyúbb rejtély voltam én mindannál, ami eddig történt velem. Emlékezetem megmaradt. Gondolom, így kellett lennie, nem lehetett másképp intézni, tehát emlékeztem első, nem nélküli eszmélésemre, olyan kínosan idegenül, mintha vissza-visszatérő rémálomra emlékeznék. Emlékeztem ébredésemre a bálterem ajtajában, már a mostani jelenben, még arra a halk csikorgásra is emlékeztem, amellyel megnyílt a faragott, szárnyas ajtó, és a lakáj arcának maszkjára, akit a szolgai buzgalom tiszteletteljes bábuhoz tett hasonlatossá — élő viasztetem. Most mindez egység az emlékezetemben, de visszafelé is hatolhatok, oda, ahol még nem tudtam, mi az a szárnyas ajtó, mi az a bál, és mi az, hogy én. Megborzongat a baljós és titokzatos emlék, hogy félig szóba öntött első gondolataimban még tárgynak éreztem magam. Tárgynak tudtam magam, míg a nyíló ajtón át szemembe nem robbant a bálterem fénye, és fel nem pattantotta bennem, talán ez a fény, mert mi más, a zárakat és reteszeket, hogy az ihlet fájdalmas hirtelenségével belém szabaduljon a szavak emberi tartalma, az udvari modor, a női varázs, és vele arcok emléke, legelőször ama férfi arca — és nem a királyi fintor —, és noha ezt soha senki nem tudná megmagyarázni nekem, teljes bizonyossággal tudom, hogy tévedésből álltam meg a király előtt — félreértés volt, összetévesztettem a nekem rendelt sorsot és e sors beteljesítőjét. Tévedés — de ha tévedhetek, akkor talán nem igazi ez a végzet, akkor talán meg is menekülhetek még?

Most, ebben a teljes magányban, amely nem riasztott, sőt kényelmes volt, mert olyan jól, elmélyülten lehetett gondolkodni benne, mikor meg akartam tudni magamat, emlékeimet vallatva, melyek már olyan szép rendben, készenlétben sorakoztak, mint a régi, meghitt tárgyak egy öreg lakásban, mikor kérdéseket tettem fel, láttam mindazt, ami ezen az éjszakán történt — de csak a bálterem küszöbéig volt minden világos és éles. Előtte — hát ez az. Hol éltem — éltem?! — előtte? Honnan lettem? A legegyszerűbb, megnyugtató gondolat azt felelte, hogy nem vagyok teljesen egészséges, betegségből térek vissza, mint valami egzotikus, kalandos, furcsa utazásból, kissé gyönge idegzetű lány vagyok, igazi regényhősnő, ábrándos, különc, túl finom ehhez a durva világhoz, így aztán mindenféle látomásom volt, talán hisztériás lázban fantaziáltam arról, hogy fémpoklokon megyek keresztül, közben baldachinos ágyamon feküdtem, csipkés paplan alatt, nem is lehettem csúnya a lázálomtól átszellemült arcommal a gyertyafényben, amely halványan megvilágította az alkóvot, hogy magamhoz térve meg ne riadjak ismét valamitől, hanem nyomban felismerjem fölém hajló, aggódó szeretteimet: micsoda kedves hazugság! Látomásaim voltak, ugye? És beleolvadva egyetlen emlékezetem tiszta folyamába, kettéhasították. Ketté…? Ha kérdezek, máris hallom magamban a kórust, a készenlétben sorakozó válaszokat: Duenna, Tlenix, Angelita. Hát ez meg mi? Ezek a szavak mind készen várakoznak bennem, valamiképpen adódtak, sőt mindegyikhez képek is tartoznak, és hát legalább külön-külön képsorok volnának! De össze vannak nőve, mint a fa elágazó gyökerei, tehát én, aki szükségszerűen és természetesen egyetlen vagyok, valamikor elágazások sokasága voltam, és most bennem folytak össze, mint patakok a folyóban. De hát ez lehetetlen, mondtam magamban. Ilyen nincs. Ez biztos, és most így láttam eddigi sorsomat: a bálterem küszöbéig több szálból tevődik össze, a küszöbtől már egy. Sorsom első szakaszának képei párhuzamosak, és kölcsönösen cáfolják egymást. A Duenna: torony, sötét gránit, kövek, függőhíd, kiáltások az éjszakában, vér a réztálban, mészáros külsejű lovagok, rozsdás fejszék, alabárd, és az én sápadt arcocskám az ovális félvak tükörben a homályos, sáros ablak kerete és a faragott ágy között — honnan jöttem? De mint Angelita, déli forróságban nevelkedtem, és arrafelé nézve vissza fehér falakat látok, meszelt hátukkal a nap felé fordulva, kiszáradt pálmák, vad kutyák, szőrüket ledörzsölték a pálma törzsén, vizeletük habzik a pikkelyes gyökéren, és tele kosár datolya, aszott, ragacsos, édes, és vajákosok zöld köntösben, és lépcsők, kőlépcsők vezetnek le az öbölhöz, mazsolává fonnyadó szőlőfürtök halma, trágyadombhoz hasonlít, és megint az arcom a vízben, nem tükörben, és a víz az öregségtől elszürkült ezüstkancsóból ömlik. Még arra is emlékszem, amint cipeltem a kancsót, súlyosan lötyögött benne a víz, lehúzta a kezem.

És amikor tárgy voltam, és hanyatt fekve vándoroltam, és fürge fémkígyók csókolgatták kezem, lábam, homlokom? Ez a rettenet már egészen elszürkült, csak nagy nehezen tudom felidézni, mint valami rossz álmot, amelyben szavaim sem voltak — nem élhettem végig ilyen ellentétes sorsokat, sem egyszerre, sem egymás után! Hát akkor mi biztos? Szép vagyok. Mennyi kétségbeesés, mennyi diadal támadt bennem, mikor az o arcában néztem magam, mint eleven tükörben, mert vonásaim tökéletessége olyan feltétlen, hogy akármilyen őrültséget művelhettem volna, üvölthetek megszállottan, habzó szájjal, vagy marcangolhatok véres húst, a szépség akkor sem hagyja el arcomat — de miért gondolom: „arcomat”, és nem egyszerűen: „engem”? Olyan valaki volnék, akihez nem illik a tulajdon teste és arca, nincs egységben velük? Szemmel verésre kész boszorkány, Médeia? Ezt abszurdumnak és ostobaságnak találtam. De még az is, hogy így vág az eszem, mint fényesre kopott penge a kincse vesztett rablólovag kezében, hogy könnyedén széthasogatok gondolatban minden tárgyat, ez a nekilendült gondolkodásom is túl hidegnek, túl nyugodtnak tűnt nekem a maga szabatosságában, mert a félelem rajta kívül volt, valahogy a láthatón fölül, mindenütt jelenvalóan, mégis külön — ezért a tulajdon gondolkodásomra is gyanakodtam. De ha sem az arcomban nem bízom, sem a gondolataimban, akkor mi ellen hadakozom, mitől félek, mit gyanúsítok, hiszen a lelken és a testen kívül nincs semmi? Ez itt a rejtély.