Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Ám ilyen primitív hitre nem lehet hosszú távú jóslatokat építeni. Sokszor nem a „puritán” és „aszketikus” felfogás ihleti az ilyen nézeteket, hanem a félelem minden változástól. Ez a félelem lappangott a tudós érvek mögött, amelyek eleve kizárták az „okos gépek” építésének lehetőségét. Az emberiség mindig akkor érzi magát a legotthonosabban (bár nem kényelmesen), ha legalább egy kicsit reménytelen a helyzet. Ez a tudat nem ringatja el a testet, de a lelket megnyugtatja. Az „arccal a tudomány felé” csatakiáltásnak is csak addig van értelme, amíg az „okos gépek” át nem veszik a tudósok munkáját.

Igazság szerint semmi értelmeset nem mondhatunk arról, hogyan festhet a valóságban ez a két irányzat: a terjeszkedő-aszketikus, illetve a begubózó-hedonista. A civilizációk választhatják akár az egyik, akár a másik utat — nekivágnak a kozmosznak, vagy elzárkóznak előle. A neutrínójelzés legalább annyit elárul, hogy egyes civilizációk nem zárkóznak el a világtól.

A miénkhez hasonló, műszakilag és gazdaságilag „széthúzott” civilizáció, amelynek élmezőnye tejben-vajban fürdik, míg a hátul kullogók éheznek, tulajdonképpen már csak megszabott irányban fejlődhet. Először is azért, mert a hátramaradottak mindenáron utol akarják érni az élbolyt, hogy ők is dúskálhassanak az anyagi javakban, amelyek pusztán azáltal, hogy még nincsenek birtokukban, a versenyfutás méltó jutalmának tűnnek; ez pedig megerősíti értéktudatában a gazdag élmezőnyt, mint irigyelt, győztes versenytársat. Lám, a többiek őt utánozzák, tehát amit csinál, nyilván nemcsak jó, hanem egyenesen nagyszerű! A bűvös kör bezárul, a pozitív visszacsatolás fokozza a hajszát, a politikai ellentétek is ösztökélik.

Menjünk tovább: a kör azért zárul be, mert akkor a legnehezebb új megoldásokat találni, ha az adott feladatnak már van valamilyen megoldása. Az Egyesült Államok, akármennyi rosszat lehet róla elmondani, kétségkívül létezik, a maga soksávos autópályáival, alulról megvilágított fürdőmedencéivel, szupermarketjeivel és minden egyéb csábító csillogásával együtt. Még ha sikerülne is kigondolni a kellemes közérzet és a jólét valami egészen eltérő fajtáját, bizonyára csak egy olyan civilizáció lenne erre képes, amely heterogén és ugyanakkor a maga egészében nem szegény. De az olyan civilizáció, amely elérte a jólét egyenlőségét, és ezen a téren homogénné vált, teljesen ismeretlen számunkra. Olyan civilizáció volna ez, amely már minden tagjának elemi biológiai szükségleteit ki tudja elégíteni; akkor aztán, nemzeti szektoraiban, elkezdhetik keresni a gazdasági kényszertől immár mentes jövőbe vezető különféle utakat. De annyit már biztosan tudunk, hogy amikor az első földi emberek a bolygókon fognak sétálni, Földünk más fiai nem űrutazásról fognak álmodozni, hanem egy darab kenyérről.

Bár a Terv ügyeiben nem mindig értettünk egyet, társaságunk — és nemcsak a Tudományos Tanácsra gondolok — eléggé összetartó gárda volt ahhoz, hogy az új jövevények, akiket máris „a Pentagon követeinek” nevezgettek, biztosra vehessék: koncepcióikat megpróbáljuk ízzé-porrá zúzni. Én sem nagyon szíveltem őket, de azért be kellett ismernem, hogy Learney és munkatársa, egy fiatal biológus (asztrobiológus, ahogy magát nevezte) bámulatra méltó dolgot műveltek. Alig tudtuk elhinni, hogy a mi egész esztendei kínlódásunk, kollektív agyfacsarásunk után még sikerülhet vadonatúj hipotéziseket felállítani az Úr Hangja ügyében, méghozzá egész rendes matematikai apparátussal (ha nem is tényekkel) alátámasztott, egymástól eltérő hipotéziseket. Márpedig így történt. Ráadásul ezek az új koncepciók, részben kizárva egymást, lehetővé tettek bizonyos arany középutat, egy egészen eredeti kompromisszumot, amely takarosan egyesítette a nézeteket.

Baloyne, talán mert úgy vélte, hogy miután az Ellenterv emberei megérkeztek, nem illik fenntartani eddigi „arisztokratikus” struktúránkat — mindentudó elit és gyatrán tájékoztatott kollektívák —, vagy csak azért, mert sejtette, hogy szenzációs dolgokat fogunk hallani, több mint ezer dolgozónkat meghívta az újoncok bemutatkozó előadására. Ha Learney és Sinester érezték is a hallgatóság némi ellenszenvét, egyáltalán nem mutatták. Nagyon rendesen viselkedtek.

Munkáik — hangsúlyozta bevezetésként Learney — tisztán elméleti jellegűek voltak, csak magát a csillagkódot kapták meg, és néhány általános információt a Békatojásról, de semmiféle részletet. A céljuk tehát korántsem az volt, hogy „párhuzamos kísérleteket” végezzenek, és megelőzzenek minket, hanem csakis az, hogy másképpen közelítsék meg az Úr Hangját, éppen az olyan későbbi eszmecserék érdekében, amilyenre most sor került.

Nem tartott tapsszünetet, és jól is tette, mert aligha tapsolták volna meg, hanem rögtön a lényegre tért. Nagyon világosan beszélt, előadását meggyőzőnek, személyét rokonszenvesnek találtam, és a hallgatóság reagálásából ítélve a többiek is.

Kozmogónia volt a szakmája, annak Hubble-féle változatával és Hayakawa-féle módosításával foglalkozott — az utóbbiban nekem is részem volt, bár csak matematikai kosarat fontam a demizsonoknak, amelyekbe Hayakawa új bort töltött. Megpróbálom felvázolni fejtegetését, és ha sikerül, visszaadni az előadás hőfokát is, a folytonos közbeszólásokkal együtt, mert a száraz tartalmi kivonat megfosztaná a koncepciót minden varázsától. A matematikát persze mellőzöm, bár megvolt a maga szerepe.

— A következőképpen látom a dolgokat — mondta. — A világegyetem folyamatosan lüktet, harmincmilliárd évenként tágul és zsugorodik. A zsugorodási szakasz végén a tér összeomlik, már nemcsak a csillagok körül zárul be, mint a Schwarzschild-övezet esetében, hanem minden elemi részecske körül! Mivel az atomok „közös tere” megszűnik létezni, egész ismert fizikánk érvényét veszti, törvényei megváltoznak. A tér nélküli halmaz tovább zsugorodik, és ekkor, képletesen szólva, az egész mindenség a fonákjára fordul, a tilalmas energiaállapotok világába, „negatív térbe” csap át, amely nem a semmi, hanem kevesebb a semminél — legalábbis matematikailag!

— Jelenlegi világunknak nincsenek antivilágai, jobban mondva, csak időnként vannak, harmincmilliárd évenként egyszer. Az antirészecskék világunkban csak ama katasztrófák nyomai, ősi maradványok és egyben természetesen a következő katasztrófa lehetőségei. De megmarad, ismét képletesen szólva, egy köldökzsinór, amelyben az el nem hamvadt anyag maradéka izzik, a haldokló másik világmindenség parazsa. Ez a rés választja el a mi keletkező „pozitív” terünket a másik, negatív tértől. Ez a rés nyitva marad, nem forr össze, nem zárul be, mert falait szétfeszíti egy sugárzás — méghozzá éppen a neutrínósugárzás! Ez a sugárzás a régi tűz utolsó szikrája, és vele kezdődik a következő szakasz, mert amikor a „kifordult” világ eljutott a „negatív” terjeszkedés végpontjáig, tehát, amikor az antivilág keletkezése és tágulása befejeződött, akkor a kifordult tér megint zsugorodni kezd, és a résen át először neutrínósugárzást bocsát ki, mert az a legkeményebb és legmaradandóbb, fény ugyanis akkor még nincsen, a neutrínósugárzást csak erős gamma-sugárzás követi! Az, ami megint elkezdi felfújni és gömbbé formálni a táguló világegyetemet, nem egyéb, mint a szférikusán terjedő neutrínóhullám, és ez a hullám egyszersmind valamennyi részecske gyártási matricája; belőle fakadnak a részecskék, amelyek a születő kozmoszt benépesítik, magával hozza őket, de csak virtuálisan, mert elegendő energiája van a materializálásukhoz!