Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Nem állítom tehát, hogy többet tudnék nyújtani azoknál az elképzeléseknél, amelyeket önmagamról táplálok körülbelül negyven éve, és úgy találom, egyetlen metszetük az, hogy nem hízelgőek rám nézve. Nem hízelgő voltuk azonban nem korlátozódik az „álarcletépésre”, a pszichoanalitikus egyetlen mutatványára. Ha például azt mondják egy lángészről, hogy erkölcsileg disznó volt, akkor nem biztos, hogy amiatt pirítanak rá, amit ő maga szégyell. A „korunk csúcsain járó” elme, mint Yowitt írja könyvében, fütyül az effajta diagnózisra. A lángész szégyene csak szellemi meddősége lehet, annak felismerése, hogy minden, amit létrehozott, mennyire ingatag. A zsenialitás elsősorban örökös kétkedés. De minden nagy ember engedett a közvélemény nyomásának, nem döntötte le még éltében emelt emlékműveit, és nem vonta ilyesformán kétségbe önmagát.

Ha mint olyan személy, akinek zsenialitását két tucat tudós életrajz tanúsítja, mondani tudok valamit a szellem csúcsteljesítményeiről, hát csupán annyit, hogy a világos elme fénypont a feneketlen sötétségben. A lángész nem egyszerűen fény, hanem elsősorban a környező sötétség állandó érzékelése, szokásos gyávasága pedig abban áll, hogy önnön fényében fürdik, és amíg csak lehet, nem tekint ki belőle. Tekintet nélkül arra, hogy mennyi az igazi erő, erejének jelentős részét csak ennek megjátszására, színlelésére fordítja.

Jellemem fő vonásainak a gyávaságot, a gonoszságot és a gőgöt tartom. Úgy adódott, hogy ez a „háromság” rendelkezett bizonyos tehetséggel, amelynek segítségével eltakarhatta és látszólag átformálhatta önmagát. Ebben segítette az intelligencia, amely igen alkalmatos eszköz a velünk született tulajdonságok álcázására, ha ezt kívánatosnak tartjuk. Negyven és egynéhány éve úgy viselkedem, mint szorgalmas és szerény ember, akiben nincs szakmai gőg, mert nagyon sokáig és kitartóan gyakoroltam ezt a viselkedést. Már kisgyerek koromban, amióta az eszemet tudom, mindig a rosszat kerestem, bár ezzel persze nem voltam tisztában.

Rosszaságom izotróp és tökéletesen érdekmentes volt. Tiszteletreméltó helyeken, például a templomban vagy jeles személyek közelében, szerettem arra gondolni, ami tilos. Lényegtelen, hogy e gondolataim tartalma nevetségesen gyermeteg volt. Egyszerűen kísérleteztem, olyan szinten, amilyenen akkor tehettem. Egyáltalán nem emlékszem, mikor végeztem először ilyen kísérletet. Csak arra az égő fájdalomra, haragra, csalódottságra emlékszem, amely később évekig kísért, mert kiderült, hogy rút gondolatokkal teli fejembe sehol és semmilyen társaságban nem csap bele a mennykő, és ha kitörök a helyénvaló rendből, annak semmi, de semmi következménye nincs.

Ha egyáltalán mondhatok ilyet egy néhány éves gyerekről, én kívántam azt a mennykőcsapást vagy a szörnyű büntetés és fizetség egyéb formáját, kihívtam a büntetést, és meggyűlöltem a világot, mint létem színhelyét, mert bebizonyította nekem, hogy hiábavaló bármilyen cselekedet, tehát a rossz is, ha csak gondolatban követjük el. Ezért sohasem kínoztam állatokat, még a füvet se téptem, hanem a követ, a homokot ütöttem, tárgyakat kínoztam, a vizet gyötörtem, és gondolatban miszlikre aprítottam a csillagokat, hogy megbüntessem őket, amiért ügyet se vetnek rám. Így cselekedtem mindinkább erőtlenedő dühömben, ugyanis lassanként rájöttem, hogy milyen nevetségesen és ostobán cselekszem.

Felismert állapotomat valamivel később mardosó boldogtalanságnak tekintettem, amellyel egyáltalán semmit sem lehet kezdeni, mert semmire sem szolgálhat. Már mondtam, hogy gonoszságom és dühöm izotróp volt: legelőször magam ellen fordult; kezem, lábam formája, arcom vonásai úgy idegesítettek, ha tükörbe néztem, mint ahogyan általában csak mások külseje szokta dühíteni és bosszantani az embert. Amikor még nagyobb lettem, megállapítottam, hogy így nem lehet élni. Elhatároztam, időről időre helyesbíteni a célt, hogy milyennek is kell lennem, és attól fogva igyekeztem a kitűzött programhoz ragaszkodni, egyébként nem mindig azonos következetességgel.

Az önéletrajzban, amely azzal kezdődik, hogy a rosszat, a gőgöt és a gyávaságot nevezi meg mint a lélek alapjait, determinista szempontból logikai hibát fedezhetünk fel. Ha ugyanis feltételezzük, hogy minden tulajdonságunk eleve meghatározott, akkor eleve elrendeltetett az is, hogy szembeszálljak a bennem élő rosszal, és mindössze abban különböznék más, jobb emberektől, hogy cselekedeteim forrása másutt keresendő. Amit ők saját jószántukból, olcsón cselekszenek, természetes hajlamaikra hallgatva, azt én hajlamaim ellenére, mondhatni mesterségesen gyakoroltam. De hát magam parancsoltam meg magamnak, hogy így tegyek, ennélfogva végső soron — ebben a felfogásban — mégiscsak eleve a buzgó jóságra rendeltettem. Ahogy Démoszthenész kavicsot tett dadogó szájába, én vasat tettem a lelkembe, hogy megerősítsem.

De ebben a hasonlatban éppen a determinizmus értelmetlensége mutatkozik meg. A hanglemez, amelyre angyalok énekét rögzítették, erkölcsileg hajszálnyival sem jobb annál, amelyről a gyilkos ordítását halljuk. A determinizmus szerint az, aki jobbá akart és tudott válni, eleve erre volt ítélve, és eleve megszabott sorsát követte az is, aki akart, de nem tudott jobbá válni, vagy aki egyáltalán nem is akart. Márpedig ez hamis kép, hiszen a hanglemezre rögzített csatazaj nem valódi csata. Én tudom, hogy mekkora árat fizettem, és elmondhatom, hogy viaskodásom nem puszta képzelődés volt. A determinizmus egészen másról beszél — a fizikai számításokban szereplő erőknek ehhez semmi közük, ahogy a gyilkosságot sem menti, ha lefordítják az atomi valószínűségek nyelvére.

Egyvalamiben bizonyára igaza van Yowittnak: mindig a nehézségeket kerestem. Azokat az alkalmakat, amelyekben szabad folyást engedhettem volna a velem született gonoszságnak, rendszerint elvetettem, mert túl könnyűnek találtam. Bár ez furcsán, sőt értelmetlenül hangzik, nem azért fékeztem meg a rosszra való hajlamomat, mert a jót nagyobb értéknek tartottam, hanem éppen azért, mert ilyenkor éreztem magamban igazán, teljesen a rossz jelenlétét. Az erőfeszítés matematikája volt a fontos, amelynek semmi köze az erkölcs aritmetikájához. Ezért igazán nem tudom megmondani, mi lett volna velem, ha legfőbb, eredendő tulajdonságom éppen a jóra való hajlam. Az olyan okoskodás, amely a logika szabályait megsértve, a valóságostól eltérő alakban próbálja megragadni önmagunkat, egykettőre csődöt mond.

Csak egyszer nem mondtam le a rosszról; ez az emlékem anyám hosszú és iszonyatos haldoklásához fűződik. Szerettem anyámat, mégis hihetetlen mohósággal figyeltem pusztulása folyamatát. Kilencéves voltam akkor. Anyám, a derű, az erő, a szinte fenséges egyensúly megtestesülése, ágyban feküdt. Haldoklását az orvosok hosszúra nyújtották, én pedig ágya mellett, az orvosságszagú, besötétített szobában még tartottam magam, de mikor kimentem, és becsukódott mögöttem az ajtó — látva, hogy egyedül vagyok —, vidám fintort vágtam a hálószoba felé. S mivel ez nem volt elég, a szobámba rohantam, és lihegve ugrálni kezdtem a tükör előtt, ökölbe szorított kézzel, pofákat vágva és vihogva a csiklandozó jókedvtől. Jókedvtől? Pontosan tudtam, hogy anyám haldoklik, reggel óta emésztett a kétségbeesés, és ez a kétségbeesés éppolyan valódi volt, mint ez az elfojtott vihogás. Világosan emlékszem, mennyire megrémített a villogásom, de ugyanakkor túlléptem általa mindazon, amit addig ismertem, s ez az élmény megbénított és elvakított.