Stanislaw Lem: Az Úr Hangja

A matematika nem árkádia volt nekem, hanem borotva, melybe a fuldokló belekapaszkodik, templom, amelybe hitetlen létemre beléptem, mert benne a treuga dei uralkodott. Legfontosabb metamatematikái munkámat rombolónak nevezték — nem véletlenül. Nem véletlen, hogy visszavonhatatlanul kérdésessé tettem a matematikai dedukció alapjait és a logikai analízis fogalmait. A statisztika eszközeit alapjuk ellen fordítottam — míg szét nem vetették azt. Nem lehettem ördög a föld alatt, és angyal a napfényben. Alkottam, de a romokon, és igaza van Yowittnak: több igazságot vettem el, mint ahány újat adtam.

Ezért a negatív mérlegért a kort hibáztatták, nem engem, hiszen Russel és Goedel után jöttem, az után, hogy az előbbi felfedezte a repedéseket a kristálypalota fundamentumában, az utóbbi pedig megrendítette a palotát. Azt mondták hát, hogy működésem megfelel a kor szellemének. Hát hogyne! De a háromszögletű smaragd akkor is háromszögletű smaragd marad, amikor emberi szemmé válik — a mozaikban.

Sokszor eltöprengtem, mi lett volna velem, ha a mienket megelőző, primitívnek nevezett négyezer kultúra egyikében szülétek, abban a nyolcvanezer évnyi feneketlen mélységben, amelyet fantáziátlanságunk az igazi történelem előterepévé, várószobájává zsugorít. Némelyikben bizonyára kárba veszett volna minden tehetségem, de másutt talán sokkal teljesebben kibontakoztathatom — mint új szertartásokat és mágiákat teremtő sámán — az elemek kombinálásának velem született képességét. Ha nincs az a fék, mely kultúránkban minden fogalom létének relativizálódásában jelentkezik, akadálytalanul szakralizálhatom a pusztítás és tombolás orgiáit, hiszen azokban az ősi közösségekben az volt a szokás, hogy időről időre felfüggesztették a mindennapi törvényeket, vagyis megszakították a kultúrát (amely kőszikla, biztos alap, abszolútum volt, de lám, bámulatos módon rájöttek, hogy még az abszolútumnak is lyukasnak kell lennie!), hogy levezessék a fölösleg izzó tömegét, amely semmiféle kodifikált rendszerben nem fér el, s amelynek csak egy részét élik ki a harc és család álarcaiban, a szokások hámjába fogva.

Okos volt, ésszerű volt, hogy meglazították a társadalmi kötelékeket és szabályokat, ésszerű volt minden tömegtéboly, pandémonium, féktelen tombolás és önkorbácsolás ritmusok és mérgek kábulatában — megnyitotta a biztonsági szelepeket, levezette a pusztító indulatot, az emberi természethez alkalmazkodott ez a különös, barbár találmány. A visszacsinálható bűn, az elmulasztható téboly elve, a társadalmi rendben ritmikusan lüktető megszakítások sora immár megszűnt, és most minden romboló erő hámba fogva sínylődik a taposómalomban, olyan szerepre kényszerül, amelyben roszszul érzi magát. Így aztán kikezdi a mindennapokat, ott lappang mindenütt, mert sehol sem engedik nyíltan megmutatkozni. Gyermekkorunktól fogva belekapaszkodik lényünk egy nyilvánosan engedélyezett darabjába, abba, amelyet kiválasztottak, iskoláztak, amelyet általános helyeslés övez, és most ezt a darabkáját ápolja, neveli, csiszolgatja, tökéletesíti, csucsujgatja, hogy minél tökéletesebben fejlődjön. És mindenki úgy tesz, részecske létére, mintha egész volna — csonka létére épkézlábnak szeretne látszani.

Amióta az eszemet tudom, hiányzott belőlem az érzékenységbe oltott etika. Tudatosan építettem pótlékot magamnak. De okot kellett találnom arra, hogy így cselekszem, mert a puszta űrbe építeni a parancsolatokat annyi, mint hit nélkül járulni az áldozáshoz. Nem azt mondom, hogy ilyen elméleti módon terveztem meg az életemet, ahogy itt leírom. Nem is gyártottam visszamenőleg axiómákat a viselkedésemhez. Mindig így cselekedtem, bár eleinte öntudatlanul; a motivációra később jöttem rá.

Ha alapvetően jó embernek tartanám magam, aligha volnék képes megérteni a rosszat. Úgy vélném, az emberek mindig előre megfontolt szándékkal cselekszenek rosszat, vagyis azt csinálják, amit elhatároztak, saját tapasztalataimban nem találnék más okot gonoszságukra. De én jobban tudtam, hogy állnak a dolgok, mert ismertem a saját hajlamaimat, és azt is tudtam, hogy nem tehetek róluk, hiszen készen kaptam magamat úgy, ahogy vagyok, nem kérdezték tőlem, hogy elfogadom-e.

Mármost az, hogy egyik rabszolga megfojtja a másik rabszolgát, eleget téve a mindkettőjükbe beoltott erőknek, hogy egyik ártatlan a másikat gyötri, csak abban az esetben érthető a józan ész számára, ha nincs mód ellenállni ennek az erőnek. Adottak vagyunk egymásnak, és ezt az adományt a maga egészében megkérdőjelezni meddő igyekezet, de ha van rá egy parányi esély, hogy szembeszálljunk azzal, amit készen találtunk — hogyne élnénk vele? Csak az ilyen döntés és az ilyen cselekvés kizárólag a mi emberi tulajdonságunk, éppúgy, mint az öngyilkosság lehetősége — ez az a szabadságmező, ahol lerázhatjuk kéretlen örökségünket.

Kérem, ne mondják azt, hogy rácáfolok magamra — arra, aki úgy vélte, hogy a kőkorszakban többet tudott volna kihozni magából. A tudás visszafordíthatatlan, nem térhetünk vissza az édes tudatlanság homályába. Abban a korban nem jutott volna osztályrészemül a tudás, és nem is szerezhettem volna meg. De most megvan, és ki kell használnom. Tudom, hogy a véletlen rakott össze és rendezett el bennünket, de miért hajtsak végre engedelmesen minden utasítást, amelyet vaktában sorsoltak ki, számtalan húzással?

A „principium humanitatis”, amelyet én elfogadok, annyiban sajátos, hogy ha egy alapvetően jó ember akarná önmagára alkalmazni, kénytelen lenne — a „győzzük le önnön természetünket” irányelv értelmében — rosszat tenni, hogy megerősítse magát emberi szabadságában. Elvem tehát nem alkalmas általános használatra, de nem is látok rá okot, hogy feltaláljam az emberiség egyetemes etikai gyógyírját. Az emberek különbözősége adott, tehát Kant categoricus imperativusa, miszerint az egyén úgy cselekedjen, hogy „akaratának maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen”, azt jelenti, hogy különböző mértékben tesz erőszakot az embereken, és feláldozva az egyéni értékeket a magasabb érték — a kultúra — oltárán, igazságtalanul jár el. Én korántsem állítom, hogy mindenki csak annyiban ember, amennyiben önként megfékezett szörnyeteg. Teljesen magánjellegű okoskodást fejtettem ki, az én különbejáratú stratégiámat, amely egyébként semmit sem változtatott meg bennem. Ha mások bajáról hallok, első reakcióként ma is felcsillan bennem a jókedv, sőt ezeket a rezdüléseket már nem is próbálom elfojtani, mert tudom, hogy erőm nem jut el odáig, ahol ez az esztelen vihogás lakozik. De ellenkezéssel válaszolok, és önmagam ellenére cselekszem, mert megtehetem.

Ha igazán önéletrajzot akarnék írni, amely a polcon sorakozó kötetekhez képest antiéletrajz lenne, nem kellene megindokolnom ezeket a vallomásokat. De nekem más a célom. A kaland, amelyet leírok, dióhéjban annyi, hogy az emberiség találkozott valamivel, amit egy más fajhoz tartozó lények küldtek a csillagos sötétségbe. Ez a helyzet, az első ilyen a történelemben, elég komoly ahhoz, hogy szükségesnek lássam a szokásosnál és illendőnél pontosabban elmondani, ki képviselte ebben a találkozásban a mi oldalunkat. Annál is inkább, mivel sem zsenialitásom, sem matematikám nem tudta elejét venni annak, hogy e találkozás mérgezett gyümölcsöket teremjen.

A Masters Voice-tervnek óriási irodalma van, terjedelmesebb és sokkal változatosabb, mint annak idején a Manhattan-terv volt. Nyilvánosságra hozatala után Amerikát és a világot az újságcikkek, tanulmányok és monográfiák olyan bőséges áradata öntötte el, hogy az anyag bibliográfiája lexikon vastagságú, hatalmas kötet. A hivatalos változat a Baloyne-jelentés, amelyet az American Library később tízmillió példányban adott ki, tartalmi kivonata pedig az Encyclopaedía Americana nyolcadik kötetében szerepel. Más vezető beosztású munkatársak is írtak a Tervről. Így S. Rappaport (The First Case of Interstellar Communicatioh), W. Dill (Masters Voice —1 was there) és D. Prothero (Mavo Project — Physical Aspects). Az utóbbi könyv, elhunyt barátom műve, a legalaposabbak közé tartozik, bár tulajdonképpen ahhoz a szakirodalomhoz kell sorolni, amely a kutatások tárgyát teljesen elkülöníti a kutatók személyétől.