Stanislaw Lem: Az Úr Hangja

Nincsenek illúzióim. Attól tartok, nem hallgatnak meg, mert már nincsenek egyetemes tekintélyek. A szakágakra oszlás vagy bomlás elég messzire jutott ahhoz, hogy az érintett szakemberek illetéktelennek nevezzenek, valahányszor behatolok a területükre. Már rég megmondták, hogy a szakember olyan barbár, akinek tudatlansága nem terjed ki mindenre. Pesszimista jóslataim személyes tapasztalatomon alapulnak.

Tizenkilenc évvel ezelőtt Max Thornoppal, a fiatal antropológussal (aki tragikus autóbaleset áldozata lett) közösen publikáltam egy munkát, amelyben bebizonyítottam, hogy az algedonikus vezérlésű véges automaták esetében, amelyhez minden állat és az ember is tartozik, van egy bonyolultsági küszöb. Az algedonikus vezérlés oszcilláció a büntetés és a jutalom, vagyis a fájdalom és a gyönyör között.

Bizonyításom kimutatja, hogy ha a szabályozóközpont (az agy) elemeinek száma a legmagasabb szinten meghaladja a négymilliárdot, akkor az ilyen automaták halmaza szórást mutat a vezérlés ellenpólusai között. Bármelyik ilyen automatában felülkerekedhet az egyik irányító pólus, vagyis közérthetőbb nyelven szólva a szadizmus és a mazochizmus elkerülhetetlen, és az antropogenezis folyamatában óhatatlanul létre kellett jönnie. Az evolúció „belement” ebbe a megoldásba, mert statisztikai számítással dolgozik: a faj fennmaradása a fontos számára, nem az egyedek beteges állapotai, gyarlóságai, szenvedései. Opportunista konstruktőr, nem törekszik mindenáron tökéletességre.

Sikerült kimutatnom, hogy minden emberi populációban, az egész populáció keveredését feltételezve, legfeljebb az egyedek tíz százalékában lehetséges jól kiegyensúlyozott algedonikus vezérlés, a többi egyed szükségszerűen eltér az ideális normától. Noha már akkor a világ vezető matematikusai közé tartoztam, bizonyításom semmiféle hatást nem gyakorolt az antropológus, etnológus, bio lógus és filozófus körökre. Ezt sokáig nem tudtam megérteni. Munkám nem hipotézis volt, hanem formális, tehát cáfolhatatlan bizonyítás, amely kimutatta, hogy azokért az emberi tulajdonságokért, amelyeken a gondolkodók egész légiója töri a fejét évszázadok óta, kizárólag a statisztikai fluktuációs folyamat a felelős, márpedig ezt a folyamatot az automaták vagy szervezetek konstruálásánál nem lehet kiküszöbölni.

Később kibővítettem ezt a bizonyításomat, kiterjesztve azt az etika társadalmi csoportban való keletkezésének jelenségére is. Munkámban Thornop gazdag anyagára támaszkodtam. De erről a munkámról sem vettek tudomást. Évek múlva, miután számtalan vitát folytattam embertani szakértőkkel, arra a következtetésre jutottam, hogy felfedezésemet azért nem ismerték el, mert ilyen felfedezést egyikük sem óhajtott. Az a gondolkodási stílus, amelyet én képviseltem, az ő köreikben szinte ízetlenségnek számított, mert nem adott teret az ellenérvek retorikus kifejtésének.

Tapintatlanság volt részemről, hogy matematikai módszerrel bizonyítottam be valamit az emberről. Vállalkozásomat a legjobb esetben „érdekesnek” nevezték. Lényegében senki sem volt hajlandó belenyugodni, hogy a fennkölt Emberi Titok, a számos megmagyarázhatatlan emberi tulajdonság a szabályozás általános elméletéből következik. Persze, nem cáfoltak ilyen nyíltan. Még csak zokon sem vették a bizonyításomat. Úgy viselkedtem, mint elefánt a porcelánboltban, hiszen mindössze kilenc nyomtatott oldal terjedelmű bizonyításommal megpróbáltam szétvágni azt a gordiuszi csomót, amellyel nem boldogult sem az antropológia, sem az etnográfia a maga helyszíni kutatásaival, sem az „emberi természetről” szóló mélyenszántó filozófiai elmélkedések; azt, amit az idegélettan és az etológia meg sem tudott fogalmazni mint kutatási problémát, inkább meghagyta a mindig termékeny metafizikák gazdag rezervátumának, a mélypszichológia, a klasszikus és nyelvészeti pszichoanalízis, meg isten tudja, még miféle ezoterikus kutatások területének.

Az emberrel foglalkozó tudósok már megszokták magasztos Hivatalukat. Ok annak a Titoknak az őrzői, amelyet archetípusok transzmissziójának, életés halálösztönnek, pusztító hajlamnak vagy a Semmi vonzásának neveznek. Én meg holmi átalakulási kísérletek eredményeivel és ergodikus teorémákkal becsörtettem szent rítusaikba, és azt állítottam, hogy kezemben van a probléma megoldása! Gondosan titkolt ellenszenvet tápláltak irántam, megbotránkozva mértek végig, mint durva szentségtörőt, aki merényletet követett el az ő szentélyük ellen, aki el akarja apasztani örökké buzgó forrásaikat, befogni a szájukat, amellyel olyan kedvtelve teszik fel a végtelen sok kérdést. És mivel bizonyításom cáfolhatatlan volt, egyszerűen ignorálni kellett.

Nem sértett hiúságból írom le mindezt. Munkáim, amelyekért piedesztálra emeltek, mással foglalkoznak — tiszta matematikával. De az a régi tapasztalatom nagyon tanulságos. Többnyire alábecsüljük az egyes tudományágak gondolkodási stílusának tehetetlenségi erejét. Bár ez lélektanilag érthető. A statisztikai felfogással szemben érzett ellenállásunkat sokkal könnyebb leküzdeni, ha atomfizikáról van szó, mint az antropológia esetében. Az atommag világosan felépített statisztikai elméletét készséggel elfogadjuk, ha a kísérlet igazolja. Ha megismerkedtünk egy ilyen elmélettel, utána nem kérdezzük: „Na jó, de hogyan viselkednek az atomok igazából?” — mert tisztán látjuk, hogy ennek a kérdésnek nincs értelme. De az antropológia hasonló állításait csökönyösen elutasítjuk.

Negyven éve ismeretes, hogy a nemes lelkű, igaz ember és a perverz mániákus közötti különbség az agy fehérállományának néhány kötegecskéjére vezethető vissza, és hogy a sebészkés rossz mozdulata, amely az agynak a szemüreg fölötti táján megsérti ezeket a kötegecskéket, hitvány gazemberré formálhatja át a legnagyszerűbb embert is. De az antropológusok túlnyomó része — a filozófiáról már nem is beszélve — nem hajlandó ezt a tényt tudomásul venni. Egyébként én sem vagyok kivétel; tudósok vagy laikusok, végső soron belenyugszunk, hogy a testünk megrokkan a korral, no de a szellemünk?! Azt nem vagyunk hajlandóak holmi gépezetnek látni, amely előbb-utóbb meghibásodik. Tökéletességre sóvárgunk — akár negatív előjellel, akár szégyenletes, bűnös tökéletességre, csak megmentsen attól a sátáninál is rosszabb magyarázattól, hogy olyan erők játékáról van itt szó, amelyek tökéletesen közömbösek az ember iránt. És mivel gondolkodásunk olyan körben forog, amelyből nem lehet kitörni, elismerem, hogy volt némi igazsága egyik jeles antropológusunknak, aki — jól megjegyeztem — ezt mondta nekem: „Milyen büszke vagy, hogy bebizonyítottad az emberi természet véletlenszerűségét. Csak azt ne hidd, hogy ez tiszta öröm! Te nemcsak a felismerésednek örülsz, hanem annak is, hogy sárba rángathatod azt, ami a másiknak szép és kedves”.

Valahányszor eszembe jut ez az agyonhallgatott munkám, szomorú gondolat tolakszik fel bennem: biztosan másoknak is vannak ilyen munkái a világon. A potenciális felfedezések lelőhelyei alighanem különféle könyvtárakban porosodnak, de az illetékesek nem vettek tudomást róluk.

Hozzászoktunk ahhoz a tiszta helyzethez, hogy a sötét és ismeretlen dolgok a tudomány egységes arcvonala előtt terülnek el, a tudomány hátországa pedig immár végleg meghódított terület, ahol minden világos és érthető. Pedig lényegében mindegy, hogy az ismeretlen a természet ölén szunynyad, vagy háborítatlan könyvtárakban porosodik, mert az a tudásanyag, amely nem került be a tudomány vérkeringésébe, és nem fejti ki termékenyítő hatását, gyakorlatilag nem létezik számunkra. A tudomány minden történelmi korban irtózott a jelenségek merőben újfajta magyarázatának elfogadásától. Csak apró példa erre, hogy a termodinamika egyik megteremtője elborult elmével lett öngyilkos.