Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Kultúránk élenjárónak tartott tudományos része igen szűk terület. A tudományos látásmódot újra meg újra leszűkíti egy sereg tényező megmerevedő történelmi konstellációja és e tényezők között a körülmények véletlen egybeesései, amelyeket szilárd módszertani irányelvnek fogadnak el, döntő szerepet játszhatnak. Okom van rá, hogy ezt előrebocsássam.

Ha kultúránk még az emberi fejekben született fogalmakat sem képes magába olvasztani, amenynyiben központi áramlatán kívül keletkeztek, bár alkotóik ugyanannak a kornak gyermekei, mint a többi ember, hogyan számíthatnánk arra, hogy képesek leszünk megérteni egy kultúrát, amely mindenben különbözik a miénktől, ha a világűrön át megszólít bennünket? Azt hiszem, nagyon is ideülik a hasonlat: a hangyák serege, amelynek számára igen hasznosnak bizonyult a halott filozófus. Amíg ilyen találkozásra nem volt példa, véleményemet túlzónak és különcködőnek tarthatták. De a találkozás megtörtént, és mi kudarcot vallottunk. Igazi experimentum crucis volt ez, döntő kísérlet, tehetetlenségünk bizonyítéka, és lám, nem vettük tudomásul, hogy mi következik ebből a bizonyítékból! Nem ingott meg az a mítosz, miszerint megismerő-képességünk egyetemes, készen állunk arra, hogy átvegyük és megértsük a nem földi, tehát merőben új információkat. És lám csak, üzenetet kaptunk a csillagokból, és annyira mentünk vele, mint a vadember, aki a legnagyobb bölcsek műveiből rakott tűznél melegedve azt hiszi, hogy nagyszerűen kihasználta, amit talált!

Hasztalan erőlködésünk történetét megírni talán hasznos lehet, legalább az Első Kapcsolat majdani, kései kutatójának. A közzétett beszámolók, a hivatalos jegyzőkönyvek ugyanis az úgynevezett sikerekre összpontosítják figyelmüket, vagyis arra a kellemes melegre, amely a kéziratmáglyából árad. A hipotézisekről, amelyeket egymás után kipróbáltunk, jóformán szó sem esik. Ez az eljárás, mint említettem, csak akkor megengedhető, ha a kutatás tárgya végül elválik a kutatóktól. Az iskolai fizikaórán a tanár nem szokott beszélni arról, milyen téves, pontatlan hipotéziseket állítottak fel a fizika megteremtői, milyen téves nézeteket hangoztattak, milyen sokáig tévúton járt Pauli, mielőtt helyesen megfogalmazta volna elvét; hány hibás koncepcióval próbálkozott Dirac, mielőtt a „lyukelmélet” szerencsés ötletére jutott. De a Masters Voice-terv története a kudarcok története, a tévelygésé, amely után nem találtuk meg a helyes utat, nem szabad hát egyetlen érvénytelenítő tollvonással keresztülhúzni bolyongásunk zegzugos nyomát, mert rajta kívül semmink sem maradt.

Sok idő eltelt azóta. Hosszú évekig vártam egy olyan könyvre, mint ez. Tovább — tisztán biológiai okokból — nem várhatok. Voltak jegyzeteim, amelyeket közvetlenül a Terv lezárása után készítettem. Később kiderül, miért nem a munka folyamán. Egyvalamit szeretnék még határozottan leszögezni: nem áll szándékomban, hogy munkatársaim fölé emeljem magam. Ott álltunk egy óriási lelet lábánál, olyan felkészületlenül és egyben magabiztosan, amennyire csak lehetséges. Azon nyomban mindenfelől körüljártuk, gyorsan, mohón és ügyesen, hagyományos gyakorlattal, mint a hangyák. Én a hangyák egyike voltam. Amit elmondok, egy hangya története.

Matematikus kollégám, akinek megmutattam a bevezetőt, úgy vélte: azért feketítem be magam, hogy aztán szabad folyást engedhessek beolvasó hajlamomnak, hiszen azok, akiket nem kímélek, nem tehetnek szemrehányást, ha előzőleg magamat sem kíméltem. Megjegyzése, noha félig-meddig tréfának szánta, elgondolkodtatott. Ilyen fondorlatos gondolat meg sem fordult a fejemben, de hát eléggé ismerjük a lélek mechanizmusát, hogy tudjuk: az effajta mentség fabatkát sem ér. Lehet, hogy kollégám fején találta a szöget. Talán öntudatlan ravaszság vezérelt: feltártam rút gonoszságomat, lokalizáltam, hogy elhatárolhassam magam tőle — de csak szavakban.

Valójában egész idő alatt ez a „jó szándékaimba” beszivárgott titkos, gonosz hajlam vezérelte a tollamat, és úgy viselkedtem, mint a prédikátor, aki az ocsmány bűnök ellen mennydörögve titkos gyönyörűségét leli abban, hogy legalább néven nevezheti a rút kicsapongásokat, ha már nem mer részt venni bennük. Ebben a feje tetejére állított helyzetben az, amit a téma megkövetelt, kínos szükségességnek tartottam, ihletem fő forrása lesz, a voltaképpeni téma — a Masters Voice — pedig kapóra jött ürügy. Egyébként ez az okoskodás, amelyet körhintaérvelésnek nevezhetnék — mivel olyan körben forog, amelyben az okok és okozatok mindig újra helyet cserélnek —, magára a Terv problematikájára is átvihető. Gondolkodásunk akarva-akaratlanul összeütközik a tények kemény halmazával, amelyek kijózanítják és korrigálják, ha viszont hiányzik ez a korrekció, hajlamossá válunk arra, hogy titkos gyarlóságainkat (vagy erényeinket, mindegy) vetítsük ki a vizsgált tárgyra. A filozófiai rendszereknek az alkotóik egyéni esendőségére való visszavezetését triviális és megengedhetetlen foglalatosságnak tartják — tudok erről egyet és mást. De a filozófiában, amely mindig többet akar mondani, mint az az adott időben lehetséges, mert zárt fogalmi hálójába próbálja keríteni a világot, éppen a legkiválóbb gondolkodók írásainak mélyén torokszorító védtelenség lappang.

Az ember megismerő vágyának határa a végtelen, s a filozófia azzal próbálkozik, hogy egyetlen lendülettel elérje ezt a határt, egy csapásra megszerezze a tökéletes és megingathatatlan tudás bizonyosságát. A tudomány viszont apró léptekkel halad előre, olykor csak kúszik, sőt némelykor egy helyben topog, de végül eljut különféle végső sáncokig, amelyeket a filozófia emelt; és mit sem törődve azzal, hogy itt kellett volna húzódnia az értelem végső határának, továbbhalad.

Hogyne ejtené ez kétségbe a filozófusokat? Kétségbeesésük egyik formája volt a pozitivizmus, amely különösen agresszívan viselkedett, mert hű szövetségesnek tettette magát, pedig valójában a tudomány likvidátora volt. Szigorúan büntetendőnek nyilvánították azt, ami aláássa és megsemmisíti a filozófiát, érvénytelenítve nagy felfedezéseit, és a pozitivizmus, a hamis szövetséges maga hozta meg az ítéletet — azt bizonygatta, hogy a tudomány semmit sem fedezhet fel igazán, mivel csupán a tapasztalat kivonatos leírása. A pozitivizmus el akarta némítani a tudományt, rá akarta kényszeríteni, hogy vallja be tehetetlenségét minden transzcendentális kérdésben — de, mint tudjuk, szándéka kudarcot vallott.

A filozófia története a sorozatos és változatos visszakozások története. Először fel akarta tárni a világ végső kategóriáit, aztán az ész abszolút kategóriáit, mi meg eközben, tudásunk gyarapodtával, mindinkább észrevettük a filozófia védtelenségét. Mert úgy áll a helyzet, hogy minden filozófusnak az egész faj, sőt minden elképzelhető értelmes lény abszolút mintájának kell tekintenie önmagát. De a tudomány éppen a tapasztalat transzcendenciája, amely porrá omlasztja a gondolkodás tegnapi kategóriáit; tegnap ugrott az abszolút tér és idő, ma búcsút veszünk az analitikus és szintetikus állítások vagy a determinizmus és véletlenszerűség öröknek vélt alternatívájától. De valahogy egyetlen filozófusnak sem jutott eszébe, hogy saját gondolkodási rendszeréből olyan törvényeket vezetni le, amelyek az emberek egész halmazára érvényesek, a kőkorszaktól a napok kihunytáig, enyhén szólva túlzott merészség.