Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Élesebben fogalmazok: felelőtlenség volt magunkat helyettesíteni be az egész faj ismeretlenjének helyébe. Igazolásul mindig azt hozták fel, hogy „mindent” meg akarnak érteni — ám ez az indoklás legfeljebb a pszichológust érdekelheti. A filozófia tehát sokkal többet mond az emberi reményekről, félelmekről és vágyakról, mint a tökéletesen közömbös világ lényegéről, amely világ csak a kérészek szemében a törvények örök változatlansága.

Ha megismertünk is már olyan törvényeket, amelyeket semmilyen további fejlődés nem dönt meg, nem tudjuk őket megkülönböztetni azoktól, amelyeket majd megcáfolnak. Ezért a filozófusokat mindig csak mint szenvedélyesen kíváncsi embereket tudtam komolyan venni, de nem mint igazságok hirdetőit. Mielőtt téziseket fogalmaztak a categoricus imperativusról, a gondolkodás és érzékelés viszonyáról, rászánták-e magukat, hogy lelkiismeretesen kikérdezzenek számtalan emberi egyedet? Ugyan már! Mindig és csakis önmagukat kérdezték. Engem mindig felbőszített, hogy mindegyik trónra ülteti magát, hallgatólagosan önmagát nevezi ki a homo sapiens modelljének. Nehezen olvastam végig az egyébként mélyenszántó műveket is, mert csakhamar elértem bennük egy olyan ponthoz, ahol a szerző szemében nyilvánvaló dolgok nekem már nem voltak azok, tehát ettől fogva a filozófus már csak önmagához beszélt, önmagáról mesélt nekem, saját magára hivatkozott, elveszítve azt a jogát, hogy olyan megállapításokat tegyen, amelyek az én szememben, sőt bolygónk valamennyi kétlábú lakójának szemében is igazak.

Mennyit mulattam például azok magabiztosságán, akik kijelentették, hogy nincs más gondolkodás, mint a nyelvi. Ezek a filozófusok nem tudták, hogy fajunk egy bizonyos töredékét alkotják, nevezetesen azt a részét, amelyiknek semmi tehetsége a matematikához. Hányszor megtörtént életemben, hogy már megvilágosodott bennem az új felfedezés, feledhetetlenül, tartósan belém vésődött, de hosszú órákig kellett viaskodnom, hogy nyelvi köntöst találjak számára, mert énbennem mindenfajta természetes vagy formális nyelven kívül született meg.

Ezt a jelenséget a felmerülés állapotának neveztem el magamban; leírhatatlan, mert az, ami a tudattalanból előbukkan, és lassan, fáradságosan talál magának szóbeli fészket, már a fészekbe telepedés előtt is egészként létezik, de még halvány utalásokkal sem tudnám elmagyarázni, hogy voltaképpen milyen alakban nyilvánul meg ez a szónélküliség és szóelőttiség, amelynek közeledtét csupán az a lenyűgöző érzés jelzi, hogy várakozásom nem lesz hiábavaló. A filozófus, aki az ilyen állapotokat saját élményeiből nem ismeri, bizonyos agyi mechanizmusok minősége szempontjából más ember, mint én; faji hasonlóságunk fokától függetlenül, jobban különbözünk egymástól, mint az effajta gondolkodók kívánhatnák.

Éppen a filozófus védtelensége és óriási kockázatvállalása tekintetében volt hasonló a Terv embereinek helyzete, ami a központi problémát illeti. Mi állt rendelkezésünkre? A titok és a találgatások dzsungele. A titokból ténymorzsákat farigcsáltunk le, de mikor ezek nem akartak szilárd tömbbé összeállni, amely korrigálta volna feltevéseinket, lassacskán a feltevések kerekedtek felül, és a végén a vélelmekre épített vélelmek erdejében tévelyegtünk. Konstrukcióink egyre lendületesebbek és vakmerőbbek lettek, egyre jobban elrugaszkodtak tudásanyagunk bázisától — készek voltunk tudásunkat lerombolni, a fizika és csillagászat legszentebb elveit porrá zúzni, csak hogy a titok birtokába jussunk. Legalábbis így éreztük.

Azt az olvasót, aki idáig átrágta magát művemen, és egyre türelmetlenebbül várja, hogy a híres rejtély lényegére térjek, azt remélve, hogy éppolyan kéjes borzongásban lesz része, mint amikor vérfagyasztó horrorfilmet néz, rábeszélném, hogy tegye le könyvemet, mert csalódni fog. Nem izgalmas kalandregényt írok, hanem azt mondom el, miként került kultúránk a kozmikus vagy legalábbis nemcsak földi egyetemesség próbatétele elé, és mi lett ebből. Attól fogva, hogy bekapcsolódtam a munkába, mindig ilyen próbatételnek tekintettem a Tervet, függetlenül attól, hogy milyen hasznot reméltek a magam és munkatársaim működésétől.

Aki figyelemmel kíséri gondolatmenetemet, talán észrevette, hogy amikor átvittem a „körhintagondolkodás” problémáját jómagam és témám viszonyáról magára a témára (vagyis a kutatók és az Úr hangja viszonyára), többé-kevésbé kibillentem kényelmetlen helyzetemből, mert „az inspiráció homályos forrásainak” vádját úgy kibővítettem, hogy beleférjen az egész Terv. De éppen ez volt a szándékom, még mielőtt a bíráló megjegyzéseket hallottam volna. A gondolatom megvilágításához szükséges túlzással azt mondhatom: a munka folyamán (bajosan tudnám meghatározni, hogy pontosan mikor) gyanítani kezdtem, hogy a „csillaglevél” nekünk, akik megfejteni igyekeztünk, afféle pszichológiai asszociációs teszt lett, a Rorschach-teszt különösen bonyolult változata. Amiképpen a vizsgált személy, aki a színes foltokban angyalokat vagy félelmetes madarakat vél látni, valójában lelki tartalmát vetíti bele a képbe, mi is annak jelenlétét igyekeztünk megállapítani az érthetetlen jelekben, ami elsősorban bennünk lappangott.

Ez a gyanú megnehezítette munkámat, és most is olyan vallomásokra kényszerít, amelyeket szívesen elkerültem volna, de úgy találtam: ha egy tudós ennyire tehetetlen, akkor már nem tekintheti szaktudását valami különálló mirigynek vagy bendőnek, legkényesebb személyes problémáit sem szabad eltitkolnia. A virágokat osztályozó botanikusnak nem sok módja nyílik arra, hogy a sémákba belevetítse tulajdon fantazmagóriáit, rémképeit, sőt alantas szenvedélyeit. Az ősi mítoszok kutatóját már inkább fenyegeti ez a veszély, hiszen annyi mítosz van, hogy talán már kutatási témájának megválasztását is inkább az határozza meg, ami tulajdon álmainak és nem tudományos gondolatainak tárgya, mint az, ami a mítoszok strukturális állandója.

A Terv embereinek meg kellett tenniük a következő nyaktörő lépést, eddig ismeretlen arányú kockázatot vállalva. Hiszen egyikünk sem tudja, milyen mértékben voltunk objektív analizáló műszerek, milyen mértékben az emberiség korunk formálta tipikus képviselői, végül milyen mértékben képviselte mindegyikünk kizárólag önmagát, és mennyire ihlették a „levél” tartalmával kapcsolatos hipotéziseit önnön lelkivilágának lidérces vagy fájdalmas, ellenőrizhetetlen régiói.

Amikor kifejtettem effajta aggályaimat, sok kollégám azt mondta, ne sumákoljak. Más szavakat használtak, de így gondolták.

Tökéletesen megértettem őket. A Terv egy olyan játékhoz volt hasonlatos, mint a kis fababák a nagyban. Újabb és újabb rejtélyek merültek fel, csakhogy a fizikusok, technológusok, vegyészek, nukleonikusok, biológusok, informatikusok eleddig soha nem kaptak olyan kutatási témát, amely nem csupán anyagi, tehát természetes rejtély, hanem olyan Titok, melyet valaki szándékosan teremtett meg és küldött el, nyilván figyelembe véve a potenciális címzetteket. A tudósok megszokták, hogy a játszmában a természettel állnak szemben, amely semmiféle megengedett értelmezésben nem személyes ellenfél.

Így el sem tudják képzelni, hogy a kutatás tárgya mögött igazán Valaki áll, és a tárgyat csak anynyiban lehet megismerni, amennyiben felderítjük teljesen ismeretlen alkotójának észjárását. Így hát, noha többé-kevésbé tudták, sőt mondták is, hogy a Feladó valóságos, minden megszokásuk, gyakorlatuk, amit életükben szereztek, szöges ellentétben állt ezzel a tapasztalattal.