Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

A fizikusnak eszébe sem jut, hogy Valaki szándékosan azért állította pályájukra az elektronokat, hogy ő kénytelen legyen a fejét törni e pályák konfigurációin. Jól tudja, hogy a pályák Teremtőjének feltételezése a fizikában teljesen fölösleges, sőt megengedhetetlen. De a Tervben ez a lehetetlenség valóságnak bizonyult, a fizika a maga addigi felfogásával használhatatlanná vált, rengeteget kínlódtunk emiatt. Amit elmondtam, bizonyára kellően megmagyarázza, hogy a Terven belül eléggé elszigetelt álláspontot foglaltam el (persze, csak általános, elméleti szempontból, nem az igazgatási hierarchiában).

Szememre vetették, hogy nem vagyok elég „konstruktív”, mert ellenvetéseimmel mindig megakasztottam mások érvelését, magam viszont nem sok olyan pozitív koncepcióval szolgáltam, amellyel „kezdeni lehet valamit”. Baloyne egyébként — remélem, nemcsak barátságunkra való tekintettel — nagyon dicsérően nyilatkozik rólam a kongresszusi jelentésben, részben talán helyzetéből (többek között beosztásából) kifolyólag. Az egyes kutatási szinteken ugyanis, az ingadozás szakaszai után, kialakult egy közös csoportnézet, de aki (mint Baloyne) tagja volt a Tudományos Tanácsnak, az jól látta, hogy az egyes csoportok felfogása többnyire szögesen ellentétes. A Terv koordinációs struktúráját, az egyes szintek elszigetelését egyébként nagyon ésszerűnek tartottam, mert megakadályozta a „hibajárványok” jelenségének kialakulását. Az információs vesztegzárnak azonban káros következményei is voltak. De ezek már részletkérdések, s mint ilyenek, még koraiak. Ideje tehát, hogy áttérjek az események előadására.

Amikor Bladergroen, Nemes és a Sigubov-csoport felfedezte a neutrínó-inverziót, új fejezet nyílt meg a csillagászatban: a neutrínó-asztrofizika. Mindjárt roppant divatos lett, és világszerte megkezdték a kozmikus neutrínósugárzások kutatását. A Palomar-hegyi csillagvizsgáló az elsők között szerelt fel egy nagymértékben automatizált és — az akkori időkhöz képest — rendkívül nagy felbontóképességű kutatóberendezést. A berendezés, konkrétan az úgynevezett neutrínó-invertor előtt valósággal sorba álltak a kutatók, és Ryan professzornak, a csillagvizsgáló akkori igazgatójának sok baja volt az asztrofizikusokkal, főleg a fiatalokkal, mert mindegyik úgy vélte, hogy az ő kutatási programja elsőbbséget érdemel.

A szerencsések közé jutott két fiatal tudós, Hailer és Mahoun, mind a kettő roppant becsvágyó és meglehetősen tehetséges (ismertem őket, bár csak felületesen); a neutrínósugárzás maximumait regisztrálták az égbolt bizonyos kiválasztott területein, az úgynevezett Stoeglitz-jelenség nyomait keresve (Stoeglitz az idősebb nemzedékhez tartozó német csillagász volt).

A jelenséget, a jó öreg fotonok vöröseltolódásának neutrínómegfelelőjét sehogy sem sikerült kimutatni, mert, mint néhány év múlva kiderült, Stoeglitz elmélete téves volt. De a két fiatalember ezt nem tudhatta, ezért foggal-körömmel harcoltak, hogy el ne vegyék tőlük a készüléket, és ki is verekedtek, hogy majdnem két évig dolgozhassanak vele, aztán lógó orral elvonultak. Az adatszalagok kilométerei vándoroltak ekkor a csillagvizsgáló archívumába. Néhány hónap múlva a szalagok jó része egy ügyes, bár nem túl tehetséges fizikus kezébe került. Nem is volt végzett fizikus, mert holmi sötét ügyek miatt kitették a szűrét valamelyik hatodrangú déli egyetemről, csak azért nem állították bíróság elé, mert az ügybe néhány fejes is belekeveredett. Ez a Swanson nevű fizikusnövendék tisztázatlan körülmények között jutott a szalagokhoz. Később kihallgatták, de semmit sem tudtak meg tőle, mert naponta megváltoztatta a vallomását.

Fura egy alak volt. Anyagbeszerzője, bankárja, sőt lelki vigasztalója azoknak a mániákusoknak, akik régebben csak örökmozgót szerkesztettek, és a kör négyszögesítésével foglalkoztak, mostanában viszont különféle gyógyító energiákat fedeznek fel, kozmogóniai elméleteket találnak ki, és a telepatikus jelenségek ipari hasznosításán buzgólkodnak. Ezek az emberek nem érik be papírral és ceruzával; az „orgotronok”, a „szuperérzékeny” szondák, a vizet, olajat és kincseket felkutató elektronikus varázsvesszők barkácsolásához (mióta a közönséges fűzfavessző kiment a divatból) sokféle, olykor igen költséges és nehezen megszerezhető nyersanyagra van szükség. Swanson kellő fizetségért a föld alól is előteremtette a kívánt anyagokat. Irodáját sűrűn látogatták a patofizikusok és orgonisztikusok, a telepátorok és pneumátorok építői, akik arra a célra tervezték készülékeiket, hogy állandó kapcsolatba léphessenek a holtak szellemével. Ezek a zavaros fejű egyének a tudománynak abban az alsó régiójában forgolódtak, amely észrevétlenül átmegy a pszichiáterek birodalmába, és azért jártak Swansonhoz, mert hasznos ismeretekkel rendelkezett, és mindig pontosan tudta, minek a legnagyobb a kereslete a habókos géniuszok világában.

A hétköznapibb kereseti lehetőségeket sem vetette meg, többek között homályos eredetű vegyszereket szállított kis laboratóriumoknak; élete minden szakaszában folyt ellene valamilyen bírósági eljárás, de olyan ügyesen egyensúlyozott a törvénysértés határán, hogy sohasem került börtönbe. Mindig érdekelt a Swanson-féle emberek pszichológiája. Amennyire megítélhettem, nem volt sem pusztán szélhámos, sem a mások hóbortjaiból élő, cinikus fickó, bár alighanem volt annyi józan esze, hogy világosan lássa: ügyfeleinek zöme légvárakat épít. Némelyiknek hitelre is szállított készülékeket, és még akkor is gyámolította, amikor az illetőt már kétségek gyötörték. Úgy látszik, védencei olyasformán érdekelték, ahogy engem az ő fajtája. Adott rá, hogy jól kiszolgálja ügyfeleit, ezért ha valamelyiknek okvetlenül orrszarvúcsontra volt szüksége, mert különben készüléke nem közvetíti a szellemek hangját, Swanson biztos, hogy nem marha- vagy birkacsontot szállított neki; legalábbis így hallottam.

Amikor Swanson, nem tudni, kitől, megkapta — vagy talán megvásárolta — az adatszalagokat, üzletet szimatolt a dologban. Értett annyit a fizikához, hogy tudja: amit a szalagra rögzítettek, úgynevezett „tiszta zaj”, és az az ötlete támadt, hogy a szalagok segítségével úgynevezett véletlenszámtáblázatokat készít. Ilyen táblázatokra — más néven véletlen számsorokra — sok tudományos kutatásban van szükség; az ilyen számsorokat vagy speciálisan programozott számítógépekkel állítják elő, vagy forgó koronggal, amelynek szélén számjegyek vannak, és a szabálytalanul fel-felvillanó pontlámpa világít meg egy-egy számot. Más módszerek is vannak, de a feladatot nem könnyű megoldani, mert az előállított számsorok ritkán „eléggé” véletlenszerűek, az alapos vizsgálat többnyire kideríti, hogy egyes számok többé-kevésbé szabályosan fordulnak elő bennük, mert — különösen a hosszú sorozatokban — bizonyos számok „valahogy” hajlamosak gyakrabban felbukkanni a többinél, és ez elég ahhoz, hogy a táblázatot érvénytelennek nyilvánítsák. Bizony, nem könnyű feladat tudatos tevékenységgel „tökéletes káoszt” létrehozni, méghozzá „tiszta állapotban”. Ezért az ilyen táblázatoknak nagy a keresletük. Swanson tehát csinos haszonra számított, annál is inkább, mivel a sógora egy egyetemi nyomdában volt szedő; itt nyomtatták ki a táblázatokat, aztán Swanson eladta őket, postai szállítással, tehát könyvesboltok közvetítése nélkül.