Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Baloyne látta, hogy bakot lőtt, elsietett Rush-hoz, és mindent elmondott neki. Rush komolyan aggódni kezdett a Terv sorsáért. Csekély ugyan a valószínűsége, hogy Laserowitzot bárhol is komolyan vennék, de azért ezt az eshetőséget sem lehet kizárni, ha pedig a bulvársajtóból átkerül az ügy a komoly nagyvárosi lapokba, biztosan politikai kihatásai lesznek.

A beavatottak pontosan el tudták képzelni, micsoda felzúdulás lenne abból, ha a nyilvánosság elé kerülne az, hogy az Egyesült Államok meg akarja fosztani az emberiséget attól, ami jog szerint közös tulajdon. Baloyne azt javasolta ugyan, hogy vegyék elejét a botránynak egy rövid, legalább félhivatalos közleménnyel, de Rush-nak nem volt ilyesmire felhatalmazása, és nem is állt szándékában, mert — ahogyan magyarázta — a dolog még nem teljesen biztos, és a kormány nem állhat egész tekintélyével a nemzetközi színtéren a vállalkozás mögé, még ha akarna is, amíg az első kutatások be nem bizonyítják, hogy az eddigi sejtések igazak. Kényes ügyről lévén szó, Rush akarva-akaratlanul ismerőséhez, Barretthez fordult, a demokrata párti szenátusi kisebbség vezetőjéhez, ő pedig, miután tanácskozott embereivel, a Szövetségi Nyomozóirodát akarta mozgósítani. Onnan viszont a Központi Hírszerző Irodához küldték, mert az FBI egyik vezető jogásza kijelentette, hogy a világűr, mivel az Egyesült Államok határain kívül fekszik, nem tartozik az FBI illetékessége alá, viszont a CIA éppen a külföldi problémákkal foglalkozik.

E lépés szerencsétlen következményei csak később nyilvánultak meg, de a megindult folyamatnak már nem lehetett útját állni. A tudomány és a politika határterületén működő Rush bizonyára tisztán látta, mennyi baj lesz abból, ha a Tervet ilyen fennhatóság alá helyezik, ezért huszonnégy órai várakozási időt kért a szenátortól, és elküldte két bizalmi emberét Laserowitzhoz, hogy beszéljenek a lelkére. Laserowitz nemcsak süket maradt a meggyőző szóra, hanem olyan botrányos jelenetet is rendezett, hogy a szállodaigazgató hívására megjelent rendőrség vetett véget a verekedésnek.

A következő napokban hajmeresztőén fantasztikus, vagyis inkább badar hírek árasztották el a sajtót mindenféle „csöndkettesekről” és „-hármasokról”, amelyeket a kozmosz küldött a Földnek; fényjelenségekről, „neutrínóruhát” viselő kis zöld emberkék Földre szállásáról, meg hasonló szamárságok, amelyekben sűrűn hivatkoztak az immár professzornak titulált Laserowitzra. Ám csakhamar, alig egy hónap múlva a „kiváló tudós” paranoiásnak bizonyult, és elmegyógyintézetbe zárták. Története ezzel sajnos nem ért véget. Még a nagy központi lapokba is eljutott a híre, hogy Laserowitz milyen tébolyultan harcolt a maga igazáért (kétszer megszökött a kórházból, másodszorra immár végleg: a nyolcadik emeleti ablakon keresztül), felfedezéséért, amely — az újságok verziója szerint — őrület, de közel jár az igazsághoz. Bevallom, hogy végigfut a hátamon a hideg, valahányszor eszembe jut Tervünk előtörténetének ez a részlete.

Könnyű kitalálni, hogy az egyre képtelenebb sajtóhírek áradata nem volt egyéb, mint figyelemelterelő manőver, amelyet a CIA gyakorlott szakemberei terveztek meg. Ha ugyanis tagadják, cáfolják az ügyet, ráadásul a komoly lapokban, annál jobban felhívják rá a figyelmet, és a lehető legkevésbé kívánatos módon szítják iránta az érdeklődést. Roppant ügyes húzás volt nyilvánvalóvá tenni, hogy badarság volt az egész, a Laserowitz „professzornak” tulajdonított képtelen zöldségek áradatába fullasztani a szemernyi igazságot, különösen, mivel az akciót megkoronázhatta a szegény őrült öngyilkosságáról szóló rövid jelentés, amelynek kicsengése végleg elapasztott minden pletykát.

A megszállott Laserowitz igazán szomorú sorsra jutott, és eleinte nemigen hittem, hogy valóban megőrült, és magától ugrott le abba a nyolcemeletnyi mélységbe, de aztán olyan emberek tanúsították, méghozzá külön-külön, akiknek hitelt kell adnom. Hatalmas vállalkozásunk alapkövében mégis ott állt már bevésve a signum temporis, az idők jele, olyan időké, amelyek talán minden más kornál jobban összekeverték a visszataszítót és a magasztosát; a véletlen események görgetege, mielőttelénk vetette ama nagy lehetőséget, szétmorzsolta, mint a hangyát, azt az embert, aki ha elvakultan is, mégiscsak elsőként lépett a felfedezés küszöbére.

Ha jól sejtem, Rush kiküldöttei már akkor őrültnek tartották, amikor nem volt hajlandó egy nagyobb összeget elfogadni igényei feladásának fejében. De ha így van, ő meg én ugyanazon a hiten voltunk, azzal az egy különbséggel, hogy más-más szerzetesrendben gyakoroltuk. Ha nincs az a nagy hullám, amely elsodorta, Laserowitz békességben és jómódban élhetett volna, zavartalanul hirdetve a repülő csészealjak ügyét meg a többit, mint jelentéktelen mániákus, hiszen bőven vannak ilyenek. De az a tudat, hogy elvették tőle, amit legszentebb tulajdonának tartott, azt a felfedezést, amely két részre metszi az emberiség történelmét, robbanásszerűen véget vetett lelki nyugalmának, és vesztébe taszította. Nem hiszem, hogy emléke csak gúnyolódást érdemelne. Minden nagy ügynek akadnak nevetséges vagy szánalmasan kisszerű körülményei, amiből egyáltalán nem következik, hogy ezek ne tartoznának szervesen hozzá. Különben is a nevetségesség relatív fogalom. Engem is kinevettek, valahányszor úgy beszéltem Laserowitzról, mint az imént.

A prológus szereplői közül alighanem még Swanson járt a legjobban, mert ő beérte a pénzzel. A bírságot is kifizették helyette (nem tudom, ki — a CIA-e vagy a Terv igazgatósága), és busás kártérítést is kapott azért az erkölcsi szenvedésért, amelyet átélt, mikor ártatlanul csalással vádolták. A kártérítés fejében lemondott a fellebbezésről. És mindez azért történt, hogy a Terv emberei az immár végleg rájuk szabott elszigeteltségben, nyugodtan munkához láthassanak.

A leírt eseményekben, amelyek nagyjából — bár nem mindenütt — megfelelnek a hivatalos verziónak, valamint a Terv egész első évében még nem vettem részt. Arról, hogy miért csak akkor fordultak hozzám, amikor a Tudományos Tanács szükségesnek látta, hogy utánpótlást hozzon, annyiszor és annyi különféle verziót meséltek nekem, olyan nyomós érveket hoztak fel, hogy valószínűleg egy szó sem volt igaz az egészből. Egyébként nem vettem zokon a mellőzést kollégáimtól, elsősorban Yvor Baloyne-tól. Noha ezt elég sokáig nem tudták, a szervező munkában nem volt teljesen szabad kezük. Nyílt beavatkozásra, kifejezett nyomásra persze nem került sor. Hiszen szakemberek rendeztek meg mindent. Mellőzésemben, ha jól sejtem, magasabb hely óhajának lehetett szerepe. A Tervet ugyanis szinte azonnal HSR-nek, High Security Risknek minősítették, vagyis olyan műveletnek, amelyet a nagy politika, az államérdek nevében szigorúan titkolni kell. Hangsúlyozom, hogy a Terv tudományos vezetői erről csak fokozatosan szereztek tudomást, méghozzá külön-külön az egyes tanácskozásokon, ahol virágnyelven politikai tisztánlátásukra és hazafias érzéseikre hivatkoztak.

Nem tudom, hogyan is volt ez, milyen meggyőző eszközöket, bókokat, ígéreteket és okfejtéseket vetettek be, hiszen a dolognak ezt a részét a hivatalos dokumentumok mélységes hallgatásba burkolják, és a Tudományos Tanács tagjai később, immár mint munkatársaim, szintén ugyancsak szófukarnak bizonyultak, ami a Masters Voice-kutatások előkészítő szakaszát illeti. Ha egyik-másik makacskodott, ha nem volt elegendő a hazafiságra és az államérdekre hivatkozni, akkor „legmagasabb szintű” beszélgetésekre került sor. Azonkívül, ami a lélektani alkalmazkodás szempontjából a legfontosabb volt, a Terv hermetikus elzárását a külvilágtól ideiglenes állapotnak tüntették fel, átmeneti szükségességnek, amely később majd megváltozik. Ez lélektani telitalálat volt, hiszen akármilyen fenntartásokkal élt egyik-másik tudós a kormányzat képviselőivel szemben, a megtisztelő figyelem, amelyet hol a külügyminiszter, hol maga az elnök tanúsított a Terv iránt, a sok szívélyes buzdítás, a „legkiválóbb elméinkbe” vetett remény olyan helyzetet teremtett, amelyben visszás, udvariatlan, sőt egyenesen goromba okvetetlenkedésnek hangzott volna, ha valaki nyíltan megkérdezi, mikor szüntetik meg a Terv titkosságát.