Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Éppen az volt a bökkenő, hogy a munka titkos. Baloyne tudta, hogy ez lesz a legkényesebb kérdés, ezért levelében megírta, hogy személyesen találkozott az elnökkel, és ígéretet kapott, hogy a Terv munkájának minden részletét közzé fogják tenni, kivéve az olyan információkat, amelyek hazánk államérdekeit veszélyeztethetik. Úgy festett, hogy a Pentagon, vagy legalábbis az az ügyosztálya, amely védőszárnyai alá vette a Tervet, holmi szuperbomba vagy más csodafegyver tervének véli az égi üzenetet — első pillantásra elég fura nézet, és inkább az általános politikai légkörről mond valamit, mint a galaktika civilizációiról.

Három órára pihenni küldtem Grotiust, kisétáltam a rétre, és ott, a tűző napsütésben leheveredtem a fűbe, hogy meghányjam-vessem a dolgot. Sem Grotius, sem Baloyne a levelében egy kukkot sem szólt arról, hogy titoktartási ígéretet, sőt talán esküt kell tennem, de ez a „beavatási szertartás” magától értetődőnek látszott.

Korunk tudósának egyik tipikus helyzete volt ez — valóságos mintadarab, különleges nagyításban. Aki azt akarja, hogy tiszta maradjon a keze, csak a strucc és Pilátus módszerét kell alkalmaznia: vonja ki magát mindenből, aminek — akár távoli következményeiben — köze lehet a tömegpusztító eszközök hatásának növeléséhez. De azt, amit mi nem akarunk megcsinálni, mindig megteszik helyettünk mások. Azt mondják, ez nem erkölcsi érv. Igazuk van. Válaszom csak az a feltevés lehet, hogy aki aggályos szívvel vállalja az ilyen munkát, az a kritikus pillanatban megpróbálja érvényesíteni aggályait, és még ha nem sikerül is, ennyi esély sem lenne, ha aggálytalan ember állna a helyére.

Ami engem illet, nem akarok ezzel védekezni. Más indítékaim voltak. Ha tudom, hogy valami rendkívül fontos és egyben talán veszélyes dolog történik, jobban szeretek a helyszínen lenni, mint tiszta lelkiismerettel és karba tett kézzel várni a fejleményeket. Azonkívül nem hihettem, hogy egy nálunk összehasonlíthatatlanul fejlettebb civilizáció olyan információt sugározna szét, amelyből fegyvert lehet kovácsolni. Ha a Terv emberei másként gondolták, az engem egy cseppet sem zavart. És végül: olyan lehetőség nyílt meg hirtelen előttem, hogy mindaz, ami még várhat rám az életben, eltörpült mellette.

Másnap Nevadába repültünk Grotiusszal, ahol már katonai helikopter várt bennünket. Bekerültem a Terv hibátlanul működő, olajozott gépezetébe. A helikopterrel vagy két óra hosszat repültünk, csaknem mindvégig a déli sivatag fölött. Grotius mindent megtett, hogy ne érezzem magam egy gengszterbanda frissen betoborzott tagjának: nyugton hagyott, nem próbált lázasan beavatni a reám váró fekete titkokba.

A település fentről szabálytalan csillagnak látszott a sivatag homokjában. Sárga bulldózerek mászkáltak a homokdombok körül, mint a cserebogarak. A legmagasabb épület lapos tetejére szálltunk le. Építészeti szempontból a telep egyáltalán nem volt kellemes látvány: masszív betonkockák csoportja, amely még az ötvenes években épült egy új atomfegyver-gyakorlótér műszaki és lakóközpontjának, mivel a régi gyakorlóterek a töltetek kapacitásának növekedése miatt használhatatlanná váltak. Még a távoli Las Vegasban is betörtek az ablaküvegek minden nagyobb robbantás után. Az új gyakorlóteret a sivatag közepébe építették, vagy harminc mérföldre a lökéshullám és a radioaktív csapadék ellen biztosított központi teleptől.

Az egész beépített övezetet a sivatag felé forduló ferde korongok rendszere vette körül, amely arra szolgált, hogy a lökéshullámot megtörje. Az épületek mind ablaktalanok és dupla falúak voltak, a falak közét alighanem vízzel töltötték meg. A közlekedés a föld alatt folyt, a műszaki és lakóépületeket tojásdad alaprajzúra tervezték, és úgy helyezték el, hogy a lökéshullám sokszoros visszaverődése és megtörése veszélyesen fel ne fokozhassa az ütőerőt.

Am mindez a telep őstörténetéhez tartozik, mert még mielőtt az építkezést befejezték volna, megkötötték az atommoratóriumot. Ekkor az épületek acélajtóit becsavarozták, a szellőzőnyílásokat beszögezték, a gépeket és berendezéseket kenőzsírral töltött tartályokba csomagolták, és leengedték a föld alá — az utcák szintje alatt volt a raktárszint, az alatt pedig a kis gyorsvasút szintje. Olyan hely volt ez, ahol még a madár se jár, és ezért utalták ki a Pentagonban a Tervnek, meg talán azért is, hogy kárba ne vesszen az a pár száz millió dollár, amit a betonra és acélra költöttek.

A sivatag nem hatolt be a telep belsejébe, de betemette homokkal, úgyhogy elég nagy munka volt a homokot elhordani. Aztán kiderült, hogy a vízvezeték nem működik, mert lejjebb szállt a talajvíz szintje, és új artézi kutakat kellett fúrni. Amíg fel nem tört a víz, helikopterrel hozták. Mindezt apróra elmesélték nekem, hadd lássam, milyen szerencsés fickó vagyok, hogy csak most hívtak meg.

Baloyne a tetőn várt, a helikopterek fő leszállóhelyén. Magában az épületben a Terv igazgatóságát helyezték el. Két évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, Washingtonban. Baloyne olyan ember, akiből testileg kettő, lelkileg talán négy is kitelne. Nagyobb az eredményeinél, és alighanem az is marad, mert ritkán fordul elő, hogy egy ilyen gazdag szellemű emberben minden lelki ló egyszerre ugyanabba az irányba húzzon. Kissé hasonlít Szent Tamásra, aki, mint tudjuk, nem minden ajtón fért be, és kissé az ifjú Asszurbanipálra (de szakáll nélkül): mindig többet akart csinálni, mint amennyit bírt. Bár ez puszta feltevés, gyanítom, hogy — más elv szerint és alighanem nagyobb területen — az évek során olyan pszichokozmetikai műtéteket hajtott magán végre, amilyenekről — saját személyem kapcsán — az előszóban írtam. Titkon búslakodva testi-lelki adottságai miatt — de ismétlem, ez csak az én hipotézisem — bátortalan és félszeg hájtömeg lévén, olyan modort választott, amelyet védekező iróniának nevezhetnék. Az égvilágon mindent idézőjelben mondott, hangsúlyozottan mesterkélt és modoros stílusban, amelyet beszédmódja is erősített, mintha ad hoc kitalált szerepeket játszana egymás után vagy egyszerre. Így mindenkit, aki nem ismerte jól és régóta, megdöbbentett azzal, hogy sohasem lehetett tudni, mit tart igaznak, mit hazugságnak, mikor beszél komolyan, és mikor ugratja a másikat.

Az ironikus idézőjel végül természetévé vált; így olyan hajmeresztő dolgokat is kimondhat, amelyeket senki másnak nem bocsátanának meg. Korlátlanul gúnyt űzhet önmagából is, mert ezzel a lényegében pofonegyszerű, de nagyon következetesen alkalmazott idézőjeles fogással szinte sérthetetlenné vált.

Tréfából, öniróniából olyan láthatatlan erődrendszert épített maga köré, hogy reagálását még azok sem láthatták előre, akik — mint jómagam — régóta ismerték. Azt hiszem, erre különösen ügyelt, és mindazt, ami olykor már a bohóckodás határát súrolta, valójában titkos szándékkal tette; viselkedése csak mások szemében tűnt alkalmi rögtönzésnek.

Barátságunk onnan eredt, hogy Baloyne eleinte lebecsült, aztán irigyelt. Mind a kettőn inkább mulattam. Eleinte úgy vélte, hogy mint filológusnak, soha nem lesz szüksége matematikára, és a maga fellegjáró módján többre becsülte az emberrel foglalkozó tudományt a természettudománynál. De aztán fejest ugrott a nyelvészetbe, mint valami veszélyes szerelmi kalandba, nekigyürkőzött az akkortájt divatos strukturalizmusnak, és kénytelen-kelletlen belekóstolt a matematikába, így az én területemre tévedt, rájött, hogy itt gyöngébb nálam, és ezt olyan módon tudta beismerni, hogy voltaképpen én váltam nevetségessé, matematikámmal együtt. Mondtam már, hogy Baloyne reneszánsz figura? Szerettem idegesítő házát, amely mindig úgy tele volt emberekkel, hogy csak éjféltájban lehetett a házigazdával négyszemközt beszélgetni.