Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Pontosan leírta, mintha a fényképét nézné. Valóságos ifjú hadisten volt, magas, daliás fiatalember, tábori egyenruhában, amelynek ezüst csíkjai mintha megőszültek vagy hamuszínűvé fakultak volna a hőségtől. Rajta volt az egész felszerelés, vaskereszt a gallérja alatt, látcsőtok a mellén, homlokát takaró sisak, kézhez állóan a derékszíj csatja felé tolt pisztolytáska. Kesztyűs kezében szépen összehajtogatott, tiszta zsebkendőt tartott, időnként az orrához emelte, mert a kivégzések már olyan régen — reggel óta — folytak, hogy a lángok átcsaptak a korábban kivégzettek tetemére, és az udvar sarkából az égő testek forró bűze áradt. Maga Rappaport egyébként — és ezt sem felejtette el — csak akkor vette észre az édeskés hullaszagot, amikor meglátta a zsebkendőt a kiszemelt tiszt kezében. Azt mondta magában, hogy mihelyt kivégzik, ennek a németnek a testébe fog költözni.

Jól tudta, hogy ez az ötlet teljes képtelenség, még akármelyik metafizikai tanítás fényében is, a reinkarnációt beleértve, hiszen abban a testben már „foglalt a hely”. De ez valahogy nem zavarta, sőt minél tovább és minél mohóbban bámulta a kiszemelt tisztet, annál sikeresebben meg tudott kapaszkodni ebben a gondolatban, amely támasza lesz az utolsó percig, sőt már egyenesen úgy érezte: az az ember a támasza. O fog segíteni.

Rappaport erről is teljes nyugalommal beszélt, de nekem úgy rémlett, szavaiban megcsillant valami csodálat az „ifjú isten” iránt, aki oly tökéletesen vezényelte az egész akciót, el sem mozdulva helyéről, kiabálás nélkül, nem esve a rúgás és verés félrészeg transzába, mint alárendeltjei. Abban a percben Rappaport még azt is megértette, hogy ezek az alárendeltek nem tehetnek másképp, áldozataik elől az irántuk érzett gyűlöletbe bújnak, és kegyetlenkedés nélkül nem tudnának gyűlöletet csiholni magukból. Muszáj puskatussal verniük a zsidókat, vérnek kell folynia a felhasadt bőrből, hogy burokként tapadjon az arcra, iszonytatóvá, nem-emberivé tegye, nehogy — idézzem Rappaportot — hézag nyíljon a cselekedetek között, és előbukkanhasson a döbbenet vagy az irgalom.

De az ifjú istennek, őszes és ezüstös díszű egyenruhájában, nem volt szüksége sem efféle, sem más praktikákra, hogy tökéletesen cselekedjen. Egy kis magaslaton állt fehér zsebkendőjével, s olyan mozdulattal emelte orrához, amelyben a szalonok és a párbajok levegőjéből volt valami — jó házigazda és hadvezér egy személyben. Pernye szállongott a tűz forró leheletében; a vastag falak, kitört üvegű, rácsos ablakok mögött lobogtak a lángok, de egy szemernyi korom sem hullott a tisztre és hófehér zsebkendőjére.

E tökéletesség láttán Rappaportnak sikerült elfeledkeznie önmagáról, s ekkor hirtelen kinyílt a kapu, és behajtott egy filmes csoport. Valami parancsot közöltek németül, és a lövöldözés tüstént abbamaradt. Rappaport sem akkor, sem most nem tudta, mi történt. Lehet, hogy a németek le akarták filmezni a hullarakást a filmhíradó számára, bemutatni, miket művel az ellenség (a keleti front övezetében történt a dolog). A kivégzett zsidókat úgy mutatták volna be, mint a bolsevikok áldozatait. Lehetséges, hogy így volt, de Rappaport nem fűzött semmilyen értelmezést az eseményekhez, csak elbeszélte, amit látott.

Nyomban ezután következett a veresége. Az életben maradtakat szépen felsorakoztatták és lefilmezték, majd a zsebkendős tiszt azt parancsolta, hogy lépjen ki egy önkéntes jelentkező. Rappaport rögtön tisztában volt vele, hogy elő kell lépnie. Nem nagyon tudta, hogy voltaképpen miért, de érezte, hogy ha nem teszi meg, az borzalmas lesz neki. Eljutott addig a pillanatig, amelyben egész belső erejének azzá az egyetlen lépéssé kellett volna átalakulnia — és meg se moccant. A tiszt ekkor tizenöt másodperc gondolkodási időt adott nekik, és hátat fordítva kelletlenül, halkan beszélgetni kezdett egy fiatalabb társával.

Rappaportnak, a filozófia doktorának, aki remek logikai disszertációval szerzett tudományos fokozatot, nem volt szüksége a szillogizmusok egész apparátusára, hogy megértse: ha senki sem lép elő, akkor mindannyian elpusztulnak, tehát amelyikük kilép a sorból, voltaképpen nem kockáztat semmit. Ez egyszerű, nyilvánvaló és biztos volt. Újra megpróbálta összeszedni magát, bár ezúttal már nem is számított eredményre — és ismét meg sem moccant; pár másodperccel a határidő lejárta előtt valaki mégiscsak jelentkezett, eltűnt két katonával a romos fal mögött, és néhány pisztolylövés hallatszott. A fiatal önkéntes jelentkező aztán, a maga és mások vérével bemaszatolva, visszatért a sorba.

Már sötétedett, amikor kinyitották a nagy, rácsos kaput, és a megmenekültek csoportja, megtántorodva a hűvös esti levegőben, kirohant az üres utcára.

Nem mertek rögtön szétszaladni — de egyszerűen senki sem törődött velük, Rappaport nem tudta, miért; egyáltalán nem elemezte a németek eljárását — úgy viselkedtek, mint a sors, amelyet nem kell okvetlenül megmagyarázni.

Az önkéntes — kell-e mondani? — a kivégzettek testét hányta halomba, a pisztolylövések a még élőknek szóltak. Rappaport azután, mintha azt vizsgálná, igaza van-e, és csakugyan egyáltalán semmit sem értek ebből a históriából, megkérdezte tőlem, miért parancsolta a tiszt, hogy lépjen elő egy önkéntes, és miért lett volna kész ellenkező esetben agyonlövetni az összes életben maradottat? Hiszen ez már úgyszólván „fölösleges” volt — legalábbis aznap —, és mindeközben föl sem merült benne az a lehetőség, hogy megmagyarázza: az önkéntesnek nem lesz semmi baja. Bevallom, roszszul vizsgáztam, azt mondtam ugyanis, hogy a német alighanem megvetésből cselekedett így, nem állt le magyarázgatni áldozatainak. Rappaport tagadóan csóválta madárfejét.

— Később megértettem, más dolgokból — mondta. — Ha beszélt is hozzánk, nem voltunk emberek. Tudta, hogy elvben értjük az emberi beszédet, de mégsem vagyunk emberek, és ezt jól tudta. Tehát, még ha akarná is, semmilyen magyarázatot nem adhat nekünk. Csinálhatott velünk, amit akart, de nem bocsátkozhatott tárgyalásba, mert a tárgyaláshoz olyan fél szükséges, aki legalább valamiféle szempontból egyenlő azzal, aki tárgyal, márpedig azon az udvaron nem volt senki más, csak ő és az emberei. Ebben kétségtelenül logikai ellentmondás van, de ő éppen emez ellentmondás értelmében cselekedett, méghozzá pontosan. Alárendeltjei nem jutottak el a beavattatás magasabb fokára, megtévesztette őket az emberség látszata: emberi testünk, két lábunk, arcunk, kezünk, szemünk. Ez a látszat kissé zavarta őket kötelességük teljesítésében, és ezért kénytelenek voltak összeverni, megnyomorítani a testünket, hogy ne hasonlítson többé emberi testhez, de őneki már nem volt szüksége ilyen primitív eljárásokra. Az effajta magyarázatokat rendszerint holmi hasonlatnak, példabeszédnek tekintik, pedig szó szerint értendő.

Soha többé nem beszéltünk múltjának erről a részletéről, és a többiről sem. Időbe tellett, hogy Rappaportra nézve ne jusson akaratlanul eszembe az a jelenet, amelyet olyan szemléletesen leírt: a börtönudvar a bombatölcsérekkel, a lecsurgó vér vörös és fekete csíkjai az emberek arcán, mert a puskatustól felhasadt a bőrük; és a tiszt, akinek testébe — önmagát becsapva — át akart költözni. Nem tudom hát megmondani, mennyire maradt meg benne az elkerült pusztulás tudata. Egyébként Rappaport nagyon józan, amellett elég mulatságos ember volt — azért fog rám a legjobban haragudni, ha elmondom, milyen jót mulattam azon, ahogy mindennap kilépett a szobájából. Akaratlanul lestem meg a jelenetet. A szállodai folyosó fordulójában egy nagy tükör volt. A gyomorbajos Rappaport, akinek tele volt a zsebe különböző színű pirulákat tartalmazó üvegcsékkel, reggelenként a lifthez menet a tükör előtt mindig kiöltötte a nyelvét, hogy megnézze, lepedékes-e. Mindennap megnézte; ha egyszer elfelejti, már azt hittem volna, valami baja történt.