Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Amit eddig mondtam, az erődítményre vonatkozik, mellyel Baloyne körülvette magát, de nemcsak arra. Csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, hogy kitaláljuk, mi rejlett a falakon belül. Úgy sejtem: félelem. Nem tudom, mitől félt — talán önmagától. Nagyon sok rejtegetnivalója lehetett, ha ekkora csinált lármával vette magát körül. Így ontotta a terveket és koncepciókat, ennyi fölösleges üggyel foglalkozott, mint számtalan egyesület és vitaklub tagja, a tudósoknak szánt kérdőívek szinte hivatalos kitöltője. Szándékosan túlterhelte magát, mert így nem kellett egyedül maradnia önmagával: soha nem volt rá ideje. Mások problémáit intézte, és olyan jól ismerte az embereket, hogy azt hihetnénk, pontosan ismerte önmagát is. Ám ez alighanem hibás következtetés lenne.

Éveken át annyi mindenre kényszerítette magát, hogy ez a sok kényszer belekérgesedett ama külső, látható természetébe — az értelem egyetemes aktivistájának figurájába. Önkéntes Szüszifosz volt tehát; erőfeszítéseinek roppant arányaival álcázta kudarcait, ha ugyanis ő maga jelölte ki tevékenysége szabályait és törvényeit, senki sem tudhatta végérvényesen és biztosan, hogy megvalósítja-e mindazt, amit eltökélt magában, és nem botladozik-e néhanapján. Annál is kevésbé, mivel vereségeit szívesen emlegette, lekicsinyelte tulajdon szellemi képességeit, de hangsúlyozott idézőjelben. Megvolt benne a sokoldalú tehetségek sajátos éleslátása, minden problémát, bármilyen távol állt is tőle, mindjárt a helyes oldalról tudott megragadni, szinte ösztönösen. Olyan dölyfös volt, hogy — mintegy játékból — szüntelenül alázatra kényszerítette magát, és olyan nyugtalan, hogy folytonosan, újra meg újra tanúsítania, igazolnia kellett tulajdon értékét, egyben mindjárt cáfolva is. Dolgozószobája mintha lelkét tükrözte volna: csupa gargantuai méretű holmi, a fiókos szekrények, az íróasztal; a koktélos kancsóba belefojthatott volna egy borjút, csatatérre hasonlító könyvtára a nagy ablakoktól a falig mindent elborított. Nyilván szüksége volt erre a mindenfelől szorongató zűrzavarra, amely levelezését is jellemezte.

Így beszélek a barátomról. Így haragítom magamra, mert előzőleg magamról sem beszéltem különbül; nem tudom, hogy a Terv embereinek melyik tulajdonságán múlott a végső kudarc. Ezért minden eshetőségre és a távolabbi jövőre gondolva leírom azokat a részleteket is, amelyeket nem tudok egységes egésszé összeilleszteni — hátha egyszer sikerül valaki másnak.

A történelemért rajongó és a múltba bámuló Baloyne mintegy háttal lovagolt be a jövőbe; a modern kort az értékek pusztítójának, a technológiát a sátán eszközének tartotta. Szilárdan hitte, hogy az emberiség már régen eljutott pályafutása tetőpontjára, talán a reneszánsz idején, és azóta egyre gyorsabban lefelé szánkázik. Vérbeli reneszánsz homo animatus és homo sciens létére szívesen érintkezett azokkal az emberekkel, akiket én a legkevésbé érdekeseknek, bár fajunkra nézve a legveszélyesebbeknek tartok, nevezetesen a politikusokkal. Nem vágyott politikai karrierre, vagy ha mégis, azt nekem sem árulta el. De igen sűrűn fordult meg a házában mindenféle kormányzó- és képviselőjelölt meg „kész” képviselő, hitvesekkel együtt, érelmeszesedéses, ősz szenátorok meg azok a hibridek, akik csak fél- vagy negyedpolitikusok, és tisztségüket homály borítja (de a legjobb minőségű homály).

Baloyne kedvéért megpróbáltam beszélgetni ezekkel az emberekkel, de öt percen belül minden igyekezetem kudarcba fulladt. O viszont órákig elfecsegett velük, isten tudja, miről! Sohasem kérdeztem meg tőle, most viszont kiderült, hogy kapcsolatai nagyon is hasznosak, mert amikor szőnyegre került a kérdés, hogy ki legyen a Terv tudományos vezetője, a tanácsadók, szakértők, képviselők és szenátorok, a különféle testületi elnökök és négycsillagos tábornokok egytől egyig csakis Baloyne-t akarták, csak benne bíztak. O egyébként tudomásom szerint egyáltalán nem lelkesedett ezért az állásért. Elég okos volt, hogy tisztán lássa: előbb-utóbb óhatatlanul hajba kapnak a tudósok és politikusok, akiket hivatalánál fogva neki kell összekapcsolnia, és ez a konfliktus pokolian kellemetlen lesz.

Elég volt visszagondolnia a Manhattan-terv történetére és tudományos vezetőinek sorsára. Míg a Tervben részt vevő tábornokokat szépen előléptették, és nyugodtan hozzákezdhettek emlékirataik megírásához, a tudományos vezetőket csaknem egytől egyig „kiűzték mindkét világból” — a politika és a tudomány világából. Baloyne csak akkor állt kötélnek, amikor maga az elnök beszélgetett vele. Nem hiszem, hogy bármilyen érv elámíthatta volna. De az a helyzet, hogy az elnök kéri valamire, és ő teljesítheti a kérését, elég nagy érték volt számára ahhoz, hogy kockára tegye a legnagyobb tétet — egész jövőjét.

Attól tartok, most átcsúsztam a pamflet műfajába. Az az igazság, hogy minden egyébtől eltekintve, Baloyne legfőbb indítéka a kíváncsiság lehetett. Az is közrejátszott, hogy ha elutasítja az ajánlatot, gyávának tarthatják, tudatosan gyáva pedig csak olyan ember lehet, akinek általában nem szokott inába szállni a bátorsága. A félénk, bizonytalan ember nem meri ilyen nyíltan feltárni, mintegy önmaga előtt is megerősíteni fő tulajdonságát. De ha volt is szerepe döntésében ennek a kétségbeesett elszántságnak, végül mindenesetre a megfelelő embernek bizonyult az egész Terv lehető legkényelmetlenebb helyén.

Elmesélték nekem, hogy Easterland tábornok, a MAVO első adminisztratív főnöke annyira nem tudott vele boldogulni, hogy önként lemondott, Baloyne viszont sikeresen elhitette magáról, hogy leghőbb vágya otthagyni a Tervet, és fennhangon álmodozott róla, hogy Washington elfogadja lemondását. Így aztán Easterland utódai szinte mindenben engedtek neki, nehogy kellemetlen beszélgetésre kényszerüljenek legmagasabb szinten. Amikor Baloyne már biztosan ült a nyeregben, ő javasolta, hogy vonjanak be a Tudományos Tanácsba; már nem is kellett lemondással fenyegetőznie.

Találkozásunk riporterek és villanófények nélkül folyt le; érthető, hogy semmiféle nyilvánosságot nem lehetett adni az ügynek. Amikor kiszálltam a tetőn a helikopterből, láttam, hogy Baloyne őszintén meghatódott. Még meg is akart ölelni — amit utálok. Kísérete tisztes távolságban várakozott. Baloyne némileg úgy fogadott, mint egy uralkodó, és az volt a benyomásom, mind a ketten egyformán átérezzük a helyzet komikumát. A tetőn nem voltak egyenruhások, átvillant a fejemen, hogy Baloyne merő tapintatból elrejtette őket, de tévedtem, ámbár csak hatalma nagyságának megítélésében. Később ugyanis kiderült, hogy egész birodalmából kitiltották őket.

Irodája ajtajára valaki rúzzsal, óriási betűkkel felírta: COELUM. Persze, megállás nélkül beszélt hozzám, aztán amikor kísérete tisztelettudóan megállt az ajtón kívül, és mi négyszemközt maradtunk, elhallgatott, és csak nézett várakozó, sugárzó arccal.

Eddig pusztán, hogy úgy mondjam, állati rokonszenvvel néztünk egymásra, de aztán, noha kíváncsi voltam a titokra, előbb megkérdeztem Baloyne-t, menynyire függ a Terv a Pentagontól és a kormányzattól, konkrétan: milyen szabadon rendelkezhet a munka esetleges eredményeivel? Ha kedvetlenül is, megpróbálkozott a külügyminisztériumban szokásos csűrés-csavarással, mire én kajánabbul válaszoltam, mint szándékomban állt. Ettől némi feszültség támadt közöttünk, és csak a vörösbor oszlatta el ebéd közben — Baloyne-nak bort kell innia. Idővel rájöttem, hogy egyáltalán nem fertőzte meg a hivatali stílus, csak úgy beszél, hogy a lehető legtöbb szóba minimális tartalmat foglaljon, mert szobája tele van tűzdelve lehallgató mikrofonokkal, mint valamennyi épület, a műhelyekkel és laboratóriumokkal együtt.