Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

A Tudományos Tanács ülésein szemlátomást unatkozott, különösen ingerelték Wilhelm Eeney doktor — egyébként ritka és általában tapintatos — felszólalásai. Akinek nem volt kedve Eeney-t hallgatni, elnézegethette szavainak mimikai kíséretét Rappaport ábrázatán. Fintorgott, mintha hirte len légy került volna a nyelvére, hol az orrát tapogatta, hol a füle mögött vakarózott, és olyan görbén sandított a szónokra, mintha azt mondaná: „Ezt nem gondolhatja komolyan”. Egyszer Eeney nem bírta tovább, és kerek perec megkérdezte, van-e valami hozzászólása, mire Rappaport naivan álmélkodó képet vágott, és fejét rázva, karját széttárva kijelentette, hogy az égvilágon semmi mondanivalója nincs.

Azért írom le mindezt ilyen terjengősen, hogy kevésbé hivatalos oldalukról is bemutassam az olvasónak a Terv központi szereplőit, egyszersmind bevezessem a világtól elzárt környezet sajátos légkörébe. Csakugyan elgondolkoztatóan furcsa idők voltak, amikor olyan valószínűtlenül különböző lények, mint akár csupán Baloyne, Eeney, Rappaport és én, egy födél alá kerültek, méghozzá a „kapcsolatteremtés” feladatával, vagyis azzal, hogy az emberiség diplomáciai képviseletét pótoljuk a kozmosszal szemben.

Akármennyire különbözőek voltunk, a csillaglevelet tanulmányozó szervezetté egyesülve csoportunknak közös szokásai, tempói, emberi kapcsolatformái alakultak ki, e formák finom hivatalos, félhivatalos és magánjellegű árnyalataival — mindez együttvéve megteremtette az „intézet szellemét”, de többet is annál, olyasvalamit, amit egy szociológus legszívesebben „helyi szubkultúrának” nevezne. A Tervnek ez a légköre — ne feledjük, hogy legdinamikusabb szakaszában majdnem háromezer ember tartozott a Tervhez — nemcsak jól érzékelhető és sajátos volt, hanem, kivált hosszú távon, fárasztó, legalábbis nekem.

Lee Rainhorn, a Terv egyik idősebb résztvevője, aki még zöldfülű fizikusként valamikor a Manhattan-tervben dolgozott, azt mondta nekem, hogy a két vállalkozás légköre semmilyen szempontból sem hasonlítható össze, mert a Manhattan Project a természet felderítésére küldte ki embereit, tipikusan természettudományos, fizikai kutatást várt tőlük, míg a mienk voltaképpen az emberi kultúrán belül marad, és nem képes elszabadulni tőle. Rainhorn azt mondta: a MAVO a kultúra kozmikus invarianciájának kísérleti tesztje, és főleg humán szakos kollégáinkat idegesítette azzal, hogy a maga naiv, szelíd módján mindig előállt valami újdonsággal — az ő szakmájukból. A maga fizikuscsoportjának munkájától függetlenül állandóan a kozmikus társalgás problémájának nemzetközi irodalmát bújta — majdnem húsz éve irkáltak már ilyesmiket, főleg nyelvészeti szempontból —, különösen azt a formáját, amelyet „a zárt szemantikájú nyelvek feltörésének” neveznek.

Mármost a Terv minden munkatársa tisztában volt vele, hogy ez a könyvhalmaz teljesen hasznavehetetlen (én csak a bibliográfiáját lapoztam át, és ha jól emlékszem, vagy öt és fél ezer mű szerepelt benne). A legmulatságosabb az volt a dologban, hogy továbbra is sűrűn jelentek meg effajta művek a világon, holott a csillaglevél létezéséről senki sem tudott a kiválasztottak szűk körén kívül. Nagy megpróbáltatás volt a Tervben dolgozó nyelvészek szakmai büszkeségének és szolidaritásának, amikor Rainhorn, miután postán megkapta az újabb adag ilyen tárgyú cikket és könyvet, a félhivatalos munkaértekezleteken tájékoztatott bennünket a „csillagszemantika” újdonságairól. Igazán mulatságos volt, bár csüggesztő is, hogy mennyire haszontalanok és meddők ezek a rengeteg matematikai képlettel megtűzdelt okfejtések.

Végül kenyértörésre került sor, mert a nyelvészek azt állították, hogy Rainhorn szándékosan kajánkodik. Különben is napirenden voltak a súrlódások a Terv humán szakosai és természettudósai között. Az előbbieket a „hum”, az utóbbiakat a „fiz” becenévvel illették nálunk — persze, a Terv belső zsargonjának szókincse korántsem csak ennyiből állt, egy szociológus talán majd haszonnal vizsgálgatja egyszer ezt a házi nyelvet meg a két „párt” együttélésének formáit.

Elég bonyolult tényezők késztették Baloyne-t arra, hogy különféle humán szakok képviselőit is bevonja a MAVO csoportba, nem utolsósorban az, hogy ő maga is humán képzettségű és érdeklődésű ember volt. De a rivalizálás nemigen serkenthette a munkát, mivel antropológus, pszichológus, pszichoanalitikus és filozófus gárdánk tulajdonképpen semmilyen feldolgozható anyaggal nem rendelkezett. Így valahányszor a „humok” egy-egy szekciója zárt ülést tartott, a hirdetőtáblára az előadás címéhez hozzáfirkantotta valaki az SF (science fiction) betűket; ezt a kópéságot sajnos igazolta, hogy a szóban forgó üléseken merő léggömbhámozás folyt.

A közös tanácskozások csaknem mindig parázs veszekedéssel végződtek. A legharciasabbak talán a pszichoanalitikusok voltak. Hajmeresztő igényekkel álltak elő: azt követelték, hogy az illetékes szakemberek fejtsék meg a csillagüzenet „irodalmi rétegét”, aztán ők majd meghatározzák az egész jelképrendszert, amelyet a „feladók” civilizációja használ. Persze, kézenfekvő volt az ellenvetés: tegyük fel például, hogy ama civilizáció egyedei egészen más módon szaporodnak, akkor merész hipotézisünkből egyenesen következik, hogy jelképrendszeréből hiányoznak a szexuális elemek, tehát a pszichoanalitikus megközelítés eleve kudarcra van ítélve. Így érvelő kollégánkat nyomban tudatlannak bélyegezték, mondván, hogy a mai pszichoanalízis már nem azonos a freudi pánszexualizmussal; ha pedig ráadásul egy fenomenológus is felszólalt, akkor teljes zűrzavarba fúlt a tanácskozás.

A gazdagság zavarával küszködtünk ugyanis, egyszerűen túl sok volt a „hum” szakemberünk. Még olyan ezoterikus tudományágak képviselőit is ránk lőcsölték, mint a történelempszichoanalízis vagy a plejográfia — esküszöm, már nem is tudom, mivel foglalkoznak a plejográfusok, bár emlékszem, hogy annak idején megmondták.

Azt hiszem, Baloyne mégiscsak rosszul tette, hogy ez ügyben hallgatott a Pentagon sugalmazására; az ottani tanácsadók csak egyetlen praxeológiai alapelvet sajátítottak el, de azt alaposan. Az elv úgy szól, hogy ha egy ember tíz óra alatt ás ki egy köbméter térfogatú gödröt, akkor százezer ember egy szempillantás alatt ás ki egy ugyanekkora gödröt. És ahogyan az a százezres tömeg előbb verné szét egymás fejét az ásókkal, mintsem az első göröngyöt kiemelné, éppúgy marakodtak a mi szerencsétlen „humjaink” egymással vagy velünk, ahelyett, hogy „hatékonyan munkálkodtak” volna.

De hát a Pentagon szentül hitte, hogy a befektetés egyenesen arányos az eredményekkel, és ez ellen semmit sem lehetett tenni. Hajmeresztőén ostoba elképzelés, de védnökeink azt hitték: ha öt tudós nem boldogul egy problémával, ötezer biztosan megoldja. Szegény „humokat” örökös frusztrációk és komplexusok gyötörték, hiszen a látszat ellenére teljes tétlenségre voltak kárhoztatva, és amikor én a Tervhez csatlakoztam, Baloyne négyszemközt elárulta, hogy legszívesebben megszabadulna az egész hum társaságtól. Ez persze csak álmodozás volt. Szóba sem hozhatta védnökeink előtt, kézenfekvő okból: aki egyszer bekerült a Tervbe, nem sétálhatott csak úgy ki belőle, mert akkor vége a hermetikus elkülönítésnek, a Titok kiszivároghat az egyelőre mit sem sejtő nagyvilágba. ^

Így hát Baloyne kénytelen-kelletlen a diplomácia és a tapintat csodáit művelte, sőt olykor kitalált valami foglalatosságot, vagyis inkább látszatmunkát a humok számára. Nem tudott szívből derülni a humok rovására elkövetett csínyeken, inkább dühöngött, hogy a már-már behegedt sebek megint kiújulnak — például mikor az „ötletládába” bedobták azt a tervet, hogy a pszichoanalitikusokat és pszichológusokat „minősítsék át hivatalosan” csillaglevél-kutatókból orvosokká, akik a csillaglevélmegfejtés kudarcának stresszhatásától szenvedő kollégáikat kezelik.