Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

A washingtoni tanácsadók azzal is gyötörték Baloyne-t, hogy lépten-nyomon valami új ötletük támadt — nagyon sokáig csökönyösen követelték például, hogy szervezzünk nagy közös tanácskozásokat az „ötletbörze” népszerű elve szerint, amely azon az elven alapul, hogy a magányos fejtörésnél hasznosabb, ha egy nagy csoport közösen töri a fejét, „hangosan gondolkodik” a feladott témáról. Baloyne a legkülönbözőbb „passzív”, „aktív” és „megtorló” taktikákkal védte ki az effajta „jó tanácsokat”.

Elfogultnak tarthatnak, hiszen érthető módon a „fizek” pártjához húzok, de be kell vallanom, hogy eleinte semmilyen előítélet nem élt bennem. Mihelyt bekapcsolódtam a Tervbe, nyelvészetet kezdtem tanulni, mert szükségesnek láttam, és csakhamar álmélkodva vettem észre, hogy ebben az állítólag olyannyira egzakt, matematizált és fizikalizált tudományágban a legegyszerűbb, legelemibb fogalmakat sem tisztázták még egymás között a szakemberek. Olyan alapvető és úgyszólván bevezető kérdésekben sem tudtak a szaktekintélyek megegyezni, mint az, hogy micsodák tulajdonképpen a morfémák és a fonémák.

De amikor őszinte érdeklődéssel megkérdeztem a nyelvész kollégákat, hogyan tudnak így egyáltalán dolgozni, naiv kérdésemet kaján csipkelődésnek vélték. Ugyanis — bár ezt az első napokban nem vettem észre — az üllő és a kalapács közé kerültem, de hát én naivul úgy gondolkoztam, hogy ahol fát vágnak, ott forgács is akad. Aztán Rappaport, Dill meg a többi jóindulatú kolléga négyszemközt megismertetett a fizek és humok olykor hidegháborúnak is nevezett együttélésének bonyolult pszichoszociológiájával.

Hadd jegyezzem meg: nem minden volt merő haszontalanság, amit a humok csináltak. Wayne és Traxler vegyes csoportja például érdekes elméleti eredményekre jutott a „tudatalattival nem rendelkező”, tehát „teljes önleírásra képes véges automaták” témájában, és egyáltalán, sok értékes munka született a humok körében, csak éppen édeskevés vagy semmi összefüggésük nem volt a csillaglevéllel. Igazán nem akarom elkeseríteni a humokat, és minderről csak azért beszélek, hogy megmutassam, milyen nagy és bonyolult gépezetet mozgósítottak a Földön az Első Kapcsolat kedvéért, és mennyi gondja-baja volt ennek a gépezetnek saját magával, a tulajdon fogaskerekeivel, ami kétségkívül hátráltatta voltaképpeni céljának elérését.

Életkörülményeink a hétköznapi kényelem szempontjából sem voltak valami kedvezőek. A telepen alig volt autó, mert a hajdan megépített utakat betemette a homok. A telepen belül egy picike földalatti járt, ezt még az atomgyakorlótér céljaira építették. Az íves falú, ormótlan, szürke épületek óriási betonlábakon álltak, és alattuk, az üres parkolóhelyek betonján csak a forró szél süvöltött, mintha olvasztókemencéből csapna ki, felkavarva azt a szörnyű, rőtes, finom homokot, amely a légmentesen elzárt helyiségeken kívül mindenhová behatolt. Még az úszómedencénk is a föld alatt volt, másképpen nem fürödhettünk volna.

Sokan mégis az utcán mentek át egyik épületből a másikba a pokoli hőségben, és nem a földalattin, mert ez a vakondélet az idegeinkre ment, különösen, mivel folyton elénk tűntek a telep múltjának nyomai. Például az óriási, narancssárga SS betűk (emlékszem, Rappaport is panaszkodott miattuk), amelyek még nappal is világítottak; az óvóhely irányát jelezték, a Supershelter vagy Special Shelter rövidítéseként, már nem is tudom. Nemcsak a pincefolyosókon, de a munkaszobákban is EMERGENCY EXIT, ABSORPTION SHIELD feliratok világítottak, az épületek bejárata előtt, a betonpajzsokon pedig feltüntették a BLAST LOADING adatait, vagyis azt, hogy mekkora lökéshullámot bír ki az épület. A folyosók sarkában, a lépcsőfordulókon nagy, vörös tartályok álltak a sugárszennyezett holmik számára, és lépten-nyomon kézi Geiger-Müller számlálókat találtunk.

A szállóban minden vékonyabb közfalon vagy a hall üvegfalain szembeötlő, nagy betűkkel feltüntették, hogy kísérleti robbantáskor veszélyes az adott helyen tartózkodni, mert nem biztos, hogy a lökéshullámot kibírja. Az utcákon pedig néhány óriási nyíl mutatta kellemetlen mementóként a lökéshullám fő terjedési irányait és visszaverődési együtthatóit az adott helyen. Mindez olyan benyomást keltett, mintha a hírhedt „nullaponton” tartózkodnánk, és bármelyik pillanatban kibomolhatna fejünk fölött az atomrobbanás gombafelhője. A táblák közül csak néhányat mázoltak át idővel. Megkérdeztem, miért nem távolítják el valamennyit, mire az emberek nevetve közölték, hogy már rengeteg táblát, szirénát, számlálót, oxigénpalackot eltüntettek, és a telep igazgatósága külön kérte, hogy a többit már hagyják meg.

Újonc lévén jobban szemembe tűntek a telep nukleáris őstörténetének e maradványai, de csak egy darabig idegesítettek; aztán belemerültem a „levél” problematikájába, és akár a többiek, észre se vettem többé a baljós feliratokat.

Eleinte elviselhetetlennek találtam ezeket a körülményeket — és nemcsak ami az éghajlatot illeti. Ha Grotius megmondja nekem Hampshire-ban, hogy olyan helyre megyek, ahol minden fürdőszobát és minden telefont lehallgatnak, ha messziről láthattam volna Wilhelm Eeney-t, akkor nemcsak elméletileg fogom fel, hanem át is érzem, hogy minden szabadságunk nyomtalanul eltűnhet, mihelyt elvégeztük, amit várnak tőlünk, és akkor talán nem állok kötélnek olyan könnyen. De még egy konklávé résztvevőit is kannibálokká lehet tenni, csak türelem és idő kérdése az egész. A lelki alkalmazkodás mechanizmusa kérlelhetetlen.

Ha valaki megmondja Madame Curie-nek, hogy ötven év múlva gigatonnák és „overkillek” lesznek az ő radioaktivitásából, akkor talán nem mer tovább dolgozni — de a lelki nyugalmát biztosan örökre szétdúlja a rettenetes jóslat. Mi azonban hozzászoktunk a gondolathoz, és már senki sem tartja őrültnek a kilohullákban és megahalottakban számoló embereket. Alkalmazkodóképességünk arra vezet, hogy mindent elfogadjunk — ez az egyik legnagyobb veszély. A tökéletesen alkalmazkodó lények nem ismerhetnek erkölcsi határokat.

A kozmosz hallgatása, a nevezetes Silentium Universi, amelyet évszázadunk derekán hathatósan túllármázott a helyi háborúk zaja, sok csillagfizikus szemében bizonyosságnak számított, hiszen a huzamos rádiócsillagászati vizsgálódás eredménytelen maradt, az Ozma-tervtől az ausztrálok sokéves vizsgálódásáig.

Közben az asztrofizikusokon kívül sok más szakember is munkálkodott, ők találták ki a loglant, a lincost és a többi mesterséges nyelvet a kozmikus kapcsolatteremtés eszközéül. Sok találmány született, például az, hogy szavak helyett gazdaságosabb lenne televíziós képeket sugározni. A kapcsolat elméletével és módszereivel foglalkozó munkák szép lassan könyvtárnyivá szaporodtak. Már pontosan tudtuk, hogyan kell viselkednie annak a civilizációnak, amely a többivel társalogni óhajt. Először is hívójeleket sugároz széles sávban, ritmikusan, hogy a jelek mesterséges volta nyilvánvaló legyen, aztán a frekvenciákkal közli, hogy milyen kilo- vagy megaciklusokon kell keresni a voltaképpeni üzenetet. Maga az üzenet kezdődjön a nyelvtan, a mondattan, a szókincs rendszeres ismertetésével — valóságos illemtant állítottunk össze az egész kozmosz számára, és úgy véltük, egyetemes érvénye a legtávolabbi csillagködökig terjed.

De hát úgy hozta a sors, hogy az ismeretlen feladó sajnálatos baklövést követett el: küldött egy levelet bevezető nélkül, nyelvtan nélkül, szótár nélkül, csaknem egy kilométernyi regisztráló szalagon megörökített óriási levelet. Mikor tudomást szereztem a dologról, az volt az első gondolatom, hogy a levelet vagy nem minekünk szánták, és pusztán véletlenül kerültünk a két „beszélgető” civilizáció adásvonalába, vagy pedig minden olyan civilizációnak szól, amely túljutva bizonyos „ismeretküszöbön”, képes egyrészt fogni a nehezen fölfedezhető jelzést, másrészt ki is bogozni a jelentését. Ha az első eset áll fenn, vagyis puszta véletlenről van szó, akkor nem történt „szabálysértés”. A második esetben a szabálytalan forma új, gazdagabb értelmet kaphat: az információt (így képzeltem) az „illetéktelenektől” óvják.